Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

© ^ÉPÜJSÁG

1983. szeptember 24.

Zsoldos Aurél volt partizánnal

— Zsoldos elvtárs! Ügy tudom, hogy barátai, ismerősei Öcsi bácsinak szólítják.

— Hagyja el! A múltkorjá- ban jött hozzám látogatóba Budapestről két unokanővérem vonattal, nem tudták, hol lakom, s kérdezték az állomáson, hogy hol lakik Zsoldos Aurél. Senki nem tudott címet mondani. Aztán az egyik nővérem azt mondja, hogy úgy sem ismerik, hogy öcsi bácsi? Erre legalább négyen azt mondták, hogy a Tartsay lakótelepen, a második házban lakom. Nem bánt, nem sért, ha öcsinek szólítanak. 1947 óta élek Szekszárdon.

— Hol született?

— Sárbogárdon, 60 évvel ezelőtt.

— Most itt van előttem ez a díszes oklevél, amelyből ezt a szövegrészt idézem: „A Magyar Népköz - társaság Minisztertanácsa a magyarországi felszabadító harcokban részvétele elismeréséül az 110311954. (XII. 5.) számú határozatával alapított Magyar Partizán Emlékérmet adományozza. Budapest, 1983. június 28." Hol adták át ezt a szép oklevelet?

— A Belügyminisztérium művelődési házában, körülbelül százan lehettünk.

I

Ismerősök?

— És mikor, hogyan lett partizán?

— Ennek hosszú útja van, sok izgalommal járt, hiszen rendkívüli helyzet volt abban az időben Dél-Bácskában. Ez úgy történt, hogy Palánkára bejöttek a partizánok, ott ösz- szehívták a fiatalokat a polgári iskolába, és megkérdezte a parancsnok, hogy ki akar partizán lenni. Én azonnal fölemeltem a kezemet. El van intézve. A Petőfi brigádba jelentkeztem.

— Ki volt a parancsnok?

— Egy szerb fiú volt. Tudott magyarul, megkérdezte, hogy ki volt a tanárom, kik- miik a szüleim, hol éltünk, hol végeztem az iskoláimat. Négyszáz nem tudom hányadik sorszám alatt vettek föl a Petőfi brigádba. Pár napig Palánkén voltunk, aztán 80-an vonatra szálltunk és mentünk Zomborba. I

— Minek?

— Nem sokan voltak. Egy ember, aki a pécsi bőrgyárban dolgozik. Te-tu vagyok véle, de nevére nem emlékszem. Jól az emlékezetembe vésődött az, hogy négy asszony volt az ünnepségen, akik férjük után kapták meg ezt a kitüntetést, elismerést. Ez a négy asszony nagyon nagy hatással volt rám.

— Hát akkor beszéljünk az életútjáról. Fölöttem is eljárt az idő, több mint harminc éve ismerjük egymást, de a sorsfordulókat nem ismerem. Beszéljen ezekről.

— Tehát Sárbogárdon születtem. Székesfehérvárott és Újvidéken jártam iskolába. Ott is érettségiztem. Apám állami hivatalnok volt, ő a Bánátban született, és oda helyezték abban az időben valamiféle adóügyi embernek. Édesanyám is onnan származik. Palánkén laktunk, ez körülbelül a 43—44-es években volt. Abban az Időben már elég gyakran mozogtak a partizánok a körzetünkben, olyan felderítő munkát végeztek. Ez azzal járt, hogv ismerkedtek a népekkel, adatokat szereztek a fasiszta magyar hadseregről, aztán ezeket harci cselekményeikben fölhasználták.

— Mikor találkozott először a partizánokkal?

— Ez úgy volt, hogy 44 elején, vagy közepe táján a partizánok hozzánk is eljutottak.

— Tizenkilenc éves volt ekkor.

— Annyi. Ott érettségiztem Újvidéken, Palánkén éltek' a szüleim, és én ott, egy pékségben helyezkedtem el, kitanultam a pék szakmát.

— Hát ott szervezték a brigádot. Bennünket szakaszba osztottak, én írnok lettem, mivel érettségiztem.

— Hányán voltak ebben a csapatban?

— Mondom, hogy 80-an lehettünk. Bácskaiak, bánátiak, mindenféle náció.

— És máris partizánok lettek?

— Á, dehogy! Most kezdődött csak a kiképzés! Jobbra át, balra át. Jugoszláv vezényszóval, na, szóval szerb nyelven. Bezdánban gyakorlatoztunk, Kiskőszegen. Itt voltunk vagy három hétig. Fegyveres kiképzés, harcászati kiképzés, ott tanultam meg a harcot.

— Tehát már kész partizán volt!

— Amikor látták, hogy a csapat összeáll, és hadra fogható, akkor azt mondták, hogy irány Batina és Bezdán. Ott megint kaptuk az ordrét. Aztán átirányítottak bennünket Siklósra. De itt 'már ütőképes harci egység voltunk, nem volt széthúzás, mindenki tudta, mi a feladata, hogyan kell a fegyvert kezelni.

— Milyen fegyvere volt?

— Géppisztoly. Dobtáras. Amikor összeszerveződött a csapat, akkor a Dráva mentén, Barcson keresztül irányítottak bennünket Virovigice felé. Itt a németekkel volt az első fegyveres összeütközésünk.

I

— Félt?

de kényelemről szó sem lehetett.

— Fizetést kaptak?

— Semmit. Ellátás volt, nem éheztünk. Kemény tél volt, de elég gyakran kaptunk a lövészárokban meleg kosz- tot.

— S ezekben a virovigi- cai harcokban nyugodt volt?

— Nem. Egy szilánk megsebesített. Szesztráknak hívták a csapatunkban lévő egészségügyieket, egyik szegény lány ott mellettem halt .meg. Szóval nehéz helyzet volt az.

— És tovább merre, hova mentek?

— Ebben a körzetben harcoltunk, egységem itt állomásozott. Három hétig sebesülésem után itt ápoltak. Ez körülbelül 45 január végén volt. Valamilyen épületben helyeztek el bennünket, nem emlékszem arra, hogy iskola, vagy raktár volt-e, de cudar hideg volt, és sokan voltunk.

— És a gyógyulás után?

— Pécsre helyeztek. Az volt a célom, ezt is kértem, hogy itt, Magyarországon tanulhassak tovább. Leszereltem és Sárbogárdra mentem. A vasútnál helyezkedtem el, a pályafenntartásnál. Néhány nap múlva hívtak az első magyar önálló hadseregbe. Szalvai Mihály volt a parancsnokom. Itt, mint az új magyar köztársaság hadseregének tagja, a ránk háruló feladatokat végeztem el. Nyárád, majd Pápa, Székszárd, Budapest, és ismét Székszárd volt az állomáshelyem.

— Ez mikor volt?

— 1947. októberében.

I

— Azóta itt él.

— Hát amennyire harc előtt, éles harc előtt félni kell. Azon a területen rengeteg kicsi falu van a hegyek között. A völgyben mi voltunk, a hegyen a németek, vagy fordítva. Aki egymást meglátta, az lőtt. Egyik nagyon kedves barátomat mellettem csapta szét az akna.

I

Ekkor már tél volt.

— Az. Félcipőben, saját ruhában fagyoskodtunk a lövészárokban. Az élelmezésünk még úgy ahogyan meg volt,

— Azóta. Az Áramszolgáltató Vállalatnál, azaz akkor városi közműveknek hívták, helyezkedtem el, és most nyugdíjazásomig ott volt a munkakönyvem. Különböző beosztásokban dolgoztam. Amikor leszereltem, az akkori igazgatóm — nagyon rendes ember volt —, azt mondta, hogy tanuljak meg mindent. Anyagkezelést, szállítást, könyvelést, elszámolást, .munkavédelmet, mindent. Közben elvégeztem a technikumot, és most lényegében technikusként mentem nyugdíjba.

— Közben itt volt 1956 is.

— Alapító tagja vagyok a munkásőrségnek. Részt vettem a rendcsinálásban. Tizenöt évig voltam ott szolgálatban. Eljárt fölöttem az idő, jöjjenek a fiatalok, lépjenek időben helyünkbe. Közben más tisztséget is rámbíztak. Például a PV-nél szakszolgálati törzsparancsnok lettem. Erkölcsileg elismerték mindig a munkámat. A vállalatnak többszörös kiváló dolgozója vagyok. És a 40 éves

szolgálat után a gyémánt törzsgérdajelvényt is megkaptam. Amikor a nagy dunai árvíz volt, Bölcskétől Bétáig mentettük az áramszolgáltató vagyonát. Ügy „mellékesen” pedig 1958-tól a DÉDÁSZ szekszárdi igazgatóságának szakszervezeti titkára vagyok.

— Na, most térjünk rá az „öcsi bácsi”-ra.

— Én 1947-től fociztam Szekszárdon. A Törekvésben és az Építőkben. 1955-ig voltam aktív sportoló. Engemet a megyében mindenki ismert, már aki a futballal kapcsolatban van. A városban pedig, nem szerénytelenség, de nagyon sok az ismerősöm, öreg embereknek is öcsi bácsi vagyak. A fiataloknak is. Azok a régi focisták, akik velem együtt rúgták a bőrt, — Vigh Jancsi, Fehér Laci, Nagy Jancsi, Friedrich Jóska, Jenő- vári Jóska, Ganczer Pista, Révész Béla — mind valahol dolgoznak. Ugyan, a Ganczer Pista meghalt, de ha mi öregek összetalálkozunk, a köny- nyeink is hullanak. Testvérien szeretjük egymást.

— És szervezetten is találkoznak az „öreg” focisták?

— A Nyakas Pista néha össszehoz bennünket. Mi abban az időben nem pénzért futballoztunk. Hanem azért, mert szerettünk játszani.

— Visszatérve partizán múltjára, fölmerül bennem a kérdés, miért ilyen későn kapta meg a dokumentumot?

— Én 15 éve beadtam a kérelmeket. Kellett keresnem tanúkat, szemtanúkat, harcostársakat, akik igazolták, hogy együtt harcoltunk, együtt küzdöttünk. Kaptam egy levelet, illetőleg a bácskai rokonaimtól, amelyben az egyik palánkai barátom szegény szüleimnek írta, hogy az öcsi meghalt. Hát ez a levél még mindig a kezemben van. Természetesen minden dokumentumot ellenőriztek, és amikor megkaptam az értesítést, hogy idén nyáron mehetek a szövetségbe, nagyon boldog voltam. S az az érzés hatalmasodott el bennem, mint 19 éves koromban, hogy a magyar népért, rendszerünkért, barátainkért a jövőben is bármikor képes vagyok fegyvert fogni.

— Hogy érzi magát?

— Kicsi szorongva, nehezen, nem is tudom magamat pontosan kifejezni. A múlt héten búcsúztattak el nyugdíjba vonulásom alkalmából a főnökeim, most hétfőn pedig a munkásklubban munkatársaim. Nem tudom, hogy érzem magamat.

— Egészsége?

— Tűrhető.

— Hát, legyen így még sokáig.

PÁLKOVACSJENŐ

Múltunkból

Elég csak ránézni Tolna megye térképére, s máris bizonyított, hogy a megye gazdag vízhálózattal rendelkezik. Nem számítva a Dunát, amely a megye keleti határát alkotja, itt van a Sió, a Sárvíz, a Kapós, a Koppány, a Völgységi patak, hogy csak a jelentősebbeket említsük. A sok folyó természetesen sok gondot is okozott évszázadokon át: a meder állandóan változott, széles árterülettel a termés elől vette el a jó minőségű ■ öntésterületeket. Az árvizek pusztításaival is rendszerint számolni kellett. A víz ellen állandó volt az ember küzdelme. A XIX. és a XX. század hozott igazán kézzelfogható eredményt, amikor megteremtették a személyi, anyagi feltételeit a folyószabályozásnak. S mi volt korábban?

Vannak adatok arra, hogy már a rómaiak végeztek folyószabályozást térségünkben. Folyókat hidaltak át, töltést emeltek süppedékes, mocsaras területeken. A III. század végén kísérletet tettek a Balaton felesleges vizének elvezetésére is, ezért zsilipszerű szerkezetet és csatornát építettek. Végeztek szabályozást a Sárvíz nyomvonalán is. A római birodalom megszűnése után hosszú időn keresztül senki sem fordított gondot a folyómedrekre, ezért azok eliszaposodtak, a körn/ékük elmocsarasodott.

A mocsarasodást gyorsította az emberi beavatkozás is a középkorban. Valamennyi folyón malomgátat építettek. A Sárvízen 1746-ban Dorogon és Sárszentlőrincen, Kaj- dacson, és Kölesden, Mözsön, Szekszárdon és Öcsényben, továbbá Decsen és Nyéken volt malom és malomgát. A folyókon keresztülfektetett rőzsegátak akadályozták a víz szabad folyását, a gátak mögött feldúzzadt a víz. A folyók vizét gyakran halastavak létesítésére is felhasználták. A jelentősebbek megyénkben Ozorán, Szekszárdon és Simontornyán voltak.

A folyók szabályozásának szükségessége egyre nyilvánvalóbbá vált. Már a XVII— XVIII. század fordulóján megjelentek a hollandok és javaslatot tettek a csatornázásra. A kezdeményezés érdektelenségbe fulladt. De az országgyűlés 1715-ben bizottságot jelölt ki, amely több tervet dolgozott ki a Sió és a Sárvíz megzabolá- zására. A terv azzal is számolt, hogy a Balaton és a Duna összeköthető vízi úttal. Az 1715 évi országgyűlés arról is intézkedett, hogy le kell bontani a malomgátakat, s ezzel segíteni kell a hajózást is. A feladatot a földbirtokosoknak kellett — saját költségükön — elvégeztetni. Ha ezt bármily ok miatt nem teszik meg, a vármegye hajtja végre a törvényt, a földbirtokos terhére.

Tolna megye nem járt élen a vízszabályozásban, valójában 1770-ig az ég világon semmit sem tett. Egyedül Simontornya földesura, Sty- rum-Lymburg Károly gróf szorgalmát dicsérhetjük, aki a Kapós és a Sió addigi medrét tisztította meg Simontornya környékén.

1771-ben királyi rendelet jelent meg a Sárvíz szabályozására. A király úgy gondolta, hogy az a munka mintául szolgál majd más folyók szabályozására. Nem egészen így történt. Már a következő esztendőben a földbirtokosok még a szintezési munkálatokat is gátolták. Ennek ellenére június közepére a munka elkészült, s a 1772. június 25-i megyegyűlés elé kerülhetett a felmérésről készült térkép és a munkára vonatkozó javaslat is. A felmérés szerint gazdaságilag igen sokat jelentett volna a szabályozás, mert mintegy 76 250 kát. holdat mentesített volna.

Bőhm Ferenc, akinek a heve a szabályozási munkái révén ismert volt a szakkörökben, három tervezetet készített. Közös jellemzőjük volt, hogy az egész vízgyűjtő

területet kell rendezni, nem lehet félmegoldásokkal eredményt elérni, továbbá szabályozni kell a bátai torkolatot, és mesterséges medret kell építeni a Sárvíznek. Külön csatorna kell a Kapós és a Sió vizének elvezetésére.

Értetlenség fogadta Bőhm terveit. Különösen azt nem értették, hogy miért kell az eddig egyetlen folyómeder vizének elvezetését két mederrel megoldani. Bőhm terve nem volt népszerű — talán éppen ezért új terv is készült. Hiemer Mihály táblabíró azt javasolta, hogy csupán egyetlen meder készüljön. Ez szimpatikusnak látszott, már csak a költségek miatt is.

Mária Terézia elrendelte, hogy minden olyan eszközt, amely a víz folyását akadályozza, távolítsanak el a mederből, az élesebb kanyarokat átvágással kell megszüntetni, és ha indokolt, szélesíteni kell a medert. A királyi rendelet azt is kimondja, hogy a szabályozás a földbirtokosoknak hoz jelentős hasznot, ezért a költségeket is nekik kell állniuk. Az előmunkálatok anyagi fedezete a megyéket terhelte.

1773-ban megkezdődött a tényleges munka: a malomgátak átvágása. Csak néhány renitens akadt a megyében, de a megye pártjukat fogta. A földbirtokosok arra hivatkoztak, hogy a folyószabályozás nekik nem hoz semmi hasznot, ezért nem fizetnek. 1774-ben a kaposvári értekezleten ki is jelentették: nem

fizetnek egyetlen fillért sem, nem hajlandók a költségek viselésére. S mert nem volt pénz, 1774-ben nem is mozdult az ügy. A következő esztendőben is csak az agárdi- bátai medret tisztították meg a mesterséges akadályoktól. A költségeket á megye fizette ki a saját kasszájából — a birtokosok beváltották szavukat és nem fizettek.

1776-ban komolyabb munka kezdődhetett, mert a megye által kivetett összeget — legalábbis részben — sikerült beszedni. Igaz, a földesurak most is vonakodtak, és azzal a javaslattal is előálltak, hogy a jobbágyok fizessenek, hiszen az ő kezelésükben lévő föld is mentesül az árvizektől. S hogy valóban ment a munka, arról a kancellária iratai között elfekvő királyi biztosi jelentésben is olvashattunk. A királyi biztos Agárdnál mintegy 445 embert látott dolgozni, akik medret ástak, földet talicskáztak, töltést építettek. Októberben pedig sikerült a pálfai csatornát összekötni a simontornyai mocsárvilággal, és megkezdődhetett annak kiszárítása.

Egy évvel később ismét lanyhult a munka üteme, noha a megye hozzáállása ekkor volt a legjobb, ö maga állította ki a munkásokat és mélyítette a csatornákat.

A vármegyék között kezdettől fogva ellentétek voltak a költségek megosztásában. Az addig csak lappangó ellentét 1777-ben a felszínre került. A vitatott kérdés az volt: ki és milyen arányban viselje a cecei töltés és híd építésének költségeit. (A kelet-nyugati közlekedés fontos átkelőhelye volt a cecei híd). Tolna megye semmit sem akart fizetni, de a többiek jeleskedtek a megajánlásban. Az 1777. májusi királyi biztosi értekezlet átmenetileg megegyezést hozott az érdekeltek között — de ezt követően Somogy és Veszprém megyék tagadták meg a hozzájárulást. 1778. októberében jutottak ismét egyezségre, mely szerint Tolna megye a költség 1/4-ét, Fejér megye a költség felét, Veszprém és Somogy 1/8—1/8-ad részét vállalta.

A Sárvíz—Sió—Kapós szabályozását tehát a XVIII. század nem tudta megoldani. A XIX. és a XX. századra várt a nagy feladat, hogy az árterületet gazdagon termő szántófölddé alakítsa.

K. BALOG JÁNOS