Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
io^Iépüjság 1983. július 2. BÖRÖNDI LAJOS: Merülő nyár mázsáinak mérlegek álmodok azt hiszem béke van méhzúgásos nyárban ikrásodó arany reszket a fény lecsordul mézel az ágakon megszállja álmainkat alápilléző szirom VALKÖ ANTAL: Végeredmény Kiszűrt minden kiszűrhetőt maradt a tiszta párlat kezébe fogja s ült a tűz előtt míg szemébe hullott az idő J. Antov: Csoportkép az Eiffel-toronynál Közölték: két embernek Párizsba kell utaznia, hogy megismerkedhessenek az új technológiai módszerekkel. Két ember — húsz napra. A költségeket az intézet fedezi. Elhatározták: Sztojanov és Dragunov indul. De valaki közbeszólt: — Hogy is van ez? Két ember — húsz napra? Félő, elindul a szóbeszéd, kész a veszekedés. A többiekkel is törődni kell. Üj javaslat született: Sztojanov és Dragunov mellett ki kell küldeni Párizsba Iva- novot és Petrovot — tíz-tíz napra. Törődni kell a kollektívával. Ám valaki megjegyezte: — Egyesek Párizsba, a többiek Maradjra? Szerintem menjen ki nyolc ember öt napra. Gondolkoztak, gondolkoztak, és a kiutazók száma nyolcra növekedett. De valaki közbeszólt: — Ebből a nyolc főből csak Dragunov és Sztojanov szakember, a többi hat turista. Üjra megtárgyalták a kérdést és úgy döntöttek: tíz ember megy ki, összesen négy napra. Aztán ez sem volt elég demokratikus döntés. Még egyszer áttanulmányozták a kérdést, különféle aspektusokból közelítették meg, elvetették, megszavazták, leszavazták, újra megszavazták, míg végül minden szempontot figyelembe véve úgy határoztak : kiutazik negyven ember egy napra. így történt. Az egész tudományos intézet sofőröstül, takarítónőstől elutazott Párizsba. Negyven ember fényké- pezkedett le az Eiffel-to- ronynál. A kollektív összetartás erősödött, a szakszervezet pozitívan értékelte a kulturális ügyekkel foglalkozó bizottság példás munkáját — a francia építészet remekének kollektív megtekintéséért. (Fordította: Baraté Rozália) Zentai László: Abortusz meg egy üveg konyak A végzetes és jóvátehetetlen tettek, az átélés, a megtagadhatatlan ben- neélés kegyetlen izgalmai még ma is elevenen élnek emlékezetemben. Mintha kitörölhetetlen nyomot hagytak volna az életemben. Tudom persze, hogy tíz év távolába visszatekintve, az események már régen egymásra rakódtak, de mégis, mintha ennek a két napnak az iszonytató hordaléka, újra és újra partra vetődne. Akkori cselekedeteim ösztöntörvényeit már megértettem és megpróbáltam magyarázatot keresni arra is, hogy miként válhattam Judit mellett a kozmikussá tágult társtalanság áldozatává. Részese lettem egy különös férfiélménynek, amely azóta sem hagy nyugodni. Néha még ma is úgy érzem, hogy rabja vagyok saját, akkori cinkosságomnak. Meg nem büntethető módon vétkes vagyok, aki képtelen feloldozást találni. Aznap, március idusán, szabadnapos voltam. Ráérhettem volna nyolc-kilenc körül kikászálódni az ágyból, de a teljes bizonyossággal tudott, Judit megmászhatatlannak vélt döntéséből fakadó szorongásaim, már hajnalban fölriasztottak. Tétován és dermedt némasággal bámultam a plafonra. Megmagyarázhatatlan visz- szakozásomra gondoltam, tehetetlenségemre, amely nem talált érveket Judit csökönyös hajtbatatlanságára. Újra megelevenedett bennem vacsora közbeni viaskodá- sunk, meddő tusakodásunk elejtett mondatai. — Kedvesem, gondold meg még egyszer ... — Már meggondoltam — vágott félszeg kérdésembe. — Tudod, hogy ilyen körülmények között nem vállalhatunk gyereket! — De miért nem? — kérdeztem szinte nyüszítő indulattal, mintha tőle vártam volna a megértés megfellebbezhetetlen kegyelmét. Kétségbeesett ellenkezésem felbosszanthatta, mert gesztenyebarna szemeiből mélységes megvetés sugárzott. Mintha ma is hallanám azt a megalázó, gunyoros hangot, ahogy visszakérdezett: — Abba a koszos albérletbe? Oda, abba a manzárd sufniba, ahol van az ágy, egy szekrény meg egy íróasztal? Nem is beszélve a házsártos Zsuzsa marna társaságáról ! Éreztem, hogy elsápadok és ezekre a kérdésekre úgysem tudok válaszolni. De mit is mondhattam volna neki? Közhelyeket pénzről, egzisztenciáról ? Vagy egyszerűen csak annyit, hogy igaza van, mert annak a gyermeknek nem szabad beleszületnie egy 3x4 méteres, rohadt albérletbe, hacsak nem tartjuk majd a sublótban! Mintha a gondolataimból olvasott volna, mert néhány pillanat múlva, felszabadultan vágta hozzám a döntő érveket: — Gondoltai valaha is arra, hogy mennyire siralmas anyagi helyzetben vagyunk? Szüljék azért neked egy gyereket, mert a létfeltételeit sem tudjuk biztosítani? Hallgattam, pedig el kellett volna mondanom, hogy egy emberéletről döntünk, s ha már ilyen helyzetbe kerültünk, legalább próbáljunk vele szembenézni. A körülmények mérlegelésében ott rejtőzik a változtatás lehetősége is. Erről kellene beszélnünk ! Mégsem szóltam, mert megbénított Judit ridegsége, de azért titkon reménykedtem emlékeink felrázó és feloldozó hatalmában. Együttélésünk közös örömeire gondoltam, s elsősorban érzelmi kapcsolatunk tisztaságára. A városban legendává nemesedett szerelmünkben bíztam. Anyaságszerepének ösztönös létezésében, pedig tudnom vagy legalább sejtenem kellett volna, hogy ki sem alakulhatott benne, hiszen alig múlt tizennégy éves, amikor anya nélkül maradt. Utoljára a Kerepesi témető ravatalozójában látta, mielőtt rászegezték a koporsó fedelét. Egyszer, Judit maga mesélte, hogy mennyire megvető közönnyel nézte a hamuszürke arcot, amelyre ezernyi ráncbarázdát szántott a ledér életmód könyörtelen rombolása. S akkor este, abban a gyér vi'lágítású, kisvárosi vendéglőben mintha ugyanazzal a lekicsinylő tekintettel ültem volna szemben. Lenézésében mégsem éreztem a gőg szikráit. Odavetett elmarasztalásaiban volt valami elkeseredett védekezés, alig titkolt félelem. Rettegett a lelkiismeretétől, amellyel önmagának — bárhogy is dönt — el kell számolnia. S bennem, mi tartotta a reményt? Bénulván kapaszkodtam Juditba és vaksi módon hittem a jövőnkben. Biztosítéknak véltem azt a másfél esztendőt, amely már mögöttünk volt. Gyerekes daccal próbáltam megtartani magamnak, mert özvegy apám és az őt nevelő nagynénik nagyon ellenezték a kapcsolatunkat. A látszat mögött meghúzódó tények később őket igazolták. Már jegyben jártunk, amikor egyre világosabbá vált előttem, hogy a valóságot mindketten, valamilyen formában meghamisítjuk. A gyakorlati élethez másként közelítettünk. Judit fellegvárakat épített szerény lehetőségeim szilárdnak Vélt talajára. Egyik adósságból a másikba keveredtünk, s Judit még a legkisebb ellenvetést sem fogadta el. Emlékszem, hogy 1971 karácsonyán, amikor kettesben caplattunk a vakítóan fehér hóesésben, mekkora vitába keveredtünk az ajándékozás miatt. Hagytam magam kelepcébe csalni, s egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy a takaró alól kilóg a lábunk. De most abban a kiskocsmában voltunk, ahol az örökkévalóság igézete helyett, a megismerés örömének reményében, egy hathetes magzat sorsáról kellett döntenünk. Már-már kínos volt a csend, a ventillátorokat is kikapcsolták, amikor Juditból kitört az a visszafojtott, őszinte vallomás, amelynek még a lehetőségére sem gondoltam. — Különben is, alkalmatlannak érzem magam az anyaságra! Láttam, hogy minden . uj- jával a terítőbe kapaszkodik. Úristen! Hát ennyire kitapinthiatóan magamra maradtam? Szerettem volna föükiáltani, de mégsem szóltam. Fizettem és elindultunk hazafelé. Hűvös szél lopódz- kodott ibállonkabátunk alá. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mintha mindketten megéreztük volna, hogy már régen eltávolodtunk egymástól, s mintha igazolva láttuk válna Apollinaire örökérvényű sorait: „Irgalom tévedéseinkért, irgalom bűneinkért”. Zsuzsa mama még ébren lehetett, mert szobájában égett a villany. Nesztelenül haladtunk el az ajtó előtt, nehogy beszédbe kelljen véle elegyednünk. Amúgy, valóban bőbeszédű öregasszony volt. Nagyhangú és pörlekedő. Ritkán láttam jókedvűnek, mintha élemedett korára megesküdött volna arra, hogy végérvényesen haragban lesz a világgal. Ahogy fölértünk a szobába, Judit azonnal levetkőzött és ágyba bújt. Odaültem az ágy szélére és a beletörődés szomorúságával néztem könnyektől csillogó szemeit. Simogatni kezdtem a kezét. Irtóztam saját tehetetlenségemtől. Kétségbeesésemben képtelen voltam eldönteni, hogy abban a pokoli helyzetben melyikünk a nagyobb áldozat. S majdan, későbbi életünk során, lesz-e bátorságunk önmagunktól számon kérni azt a döntést? Judit megérezhette, mert oda- gömbölyödött hozzám. Vadul csókolózni kezdtünk. Aztán egy hirtelen mozdulattal kibontakoztam a karjaiból: — Ne haragudj — mondtam halkan —, de ma nem akarok, és nem is tudnék... Nem meggyőződésből, inkább csak dacból tiltakoztam. Fölálltam és az ajtóra akasztott bállonkabátom zsebéből cigarettát vettem elő. Amikor megfordultam, Judit már öltözött. Meglepődve kérdeztem: — Mit csinálsz? — Hazamegyek — felelte félvállról. — A nagynénik örülni fognak... Éjjel tizenegykor különösen! — tettem hozzá némi gúnnyal. Nem válaszolt. Már a kertkapu előtt mondta: — Reggel kilenckor várlak a kórház előtt. — Ott leszek. És elérkezett március idusa. Bámultam a plafont, elszívtam egy cigarettát, aztán kinyitottam az ablakot. Betódult a fenyőfák tavaszi illata. Megborzongtam. Begyújtottam az olajkályhába, s amíg a víz melegedett, megborotválkoztam. Rettenetesen összevagdostam a képemet. Mosdás után magamra kaptam a ruháimat. Már a tejivóban, egy hasonló korú apuka, látható ügyetlenséggel ösztökélte csemetéit szorgosabb étkezésre. A gyermekekből áradt a gondatlan majszolás gyönyörűsége. Otthagytam a reggelit, s különösebb cél nélkül bolyongtam a korzón. Olcsó vigasznak tűnt, hogy egyre többen haladnak el mellettem és mindenki siet a célja felé. Betértem az ÁBC-be és vettem egy hét- decis konyakot. A megbeszélt időre a kórház élé értem. Földbe gyökerezett a lábam, mintha csak most értettem volna meg, hogy hol vagyok. K ilenc után néhány perccel reménykedni kezdtem. Talán az éjszaka gyötrélmes rezdüléseiben bíztam, vagy csak egyszerűen abban, hogy mégse jön el, talán meggondolta magát. Negyed tízkor megérkezett. Kialvatlan, karikás szemei könyörtelenül elárulták, hogy számára sem volt könnyű a döntés. Fölkí- isértem. Adtam néki pénzt, de a búcsúzkodásra alig maradt időnk, mert egy idősebb nővér erélyesen rámszólt : — Maga mit keres itt? Menjen szépen haza! Még láttam, amint Judit eltűnik a lengőajtó mögött, aztán émelyegni kezdett a gyomrom. Mindig is irtóztam a kórházak szagától. Úgy rohantam ki, mint aki az irháját próbálja menteni valami ismeretlen veszélytől. — Csak el innen, minél messzebbre! — gondoltam. Napközben végigjártam néhány kocsmát. Régi és alkalmi ismerősök társaságát kerestem. Estére süket sötétség vett körül. Hat óra lehetett, amikor hazaértem. Nem vóltam részeg, de mintha az együgyű lődörgés szolgálatából kiléptem volna, hogy helyet adjak magamnak az alattomosan elhatalmasodó bam- bulásnak. Begyújtottam az Olajkályhába, hadd duruzsoljon. Töltöttem a konyakból, de csak kortyolgattam, mintha ösztönösen megérez- tem volna, hogy még nincs vége, még történni fog valami. Aztán végigdőltem az ágyon. Talán egy órát alud- hadtam, amikor iszonyatos hőség riasztott fel. A kályha öntvényfedele izzott és mint egy kapitális példány bőgött az egész szerkezet. Kisebb fokozatra állítottam, kinyitottam az ablakot, aztán csurig töltöttem a vizespoharat. — Bőr alá! — súgta bennem valaki. Nem tiltakoztam. Lassan a kályha is elcsendesedett. Ujjúim között szorongattam a poharat, amikor csöngettek. Az éles ismert berregés: ti—tááá— ti! Kétszer egymás után. összerezzentem, mert ez volt a közös jelünk. Eszeveszetten lerohantam a lépcsőn. A kapu előtt a vaskerítésnek támaszkodva Judit állt. A sötétség, mint egy bőkezű adományozó, visszaadott nekem valakit. Valakit, aki halálsápadtan világított az éjszakában. — Hát... te? — kérdeztem motyogva, miközben remegő kézzel kifordítottam a zárat. — Megszöktem, hogy itt lehessek... veled — suttogta egészen fátyolos hangon. Megértettem, hogy túl van a dolgon. Nagyon gyenge volt, amikor átölelt. Elindultunk fölfelé. Közös árvaságunk padlásszobája felé. A földszinti szobaajtó előtt Zsuzsa mama szörnyűlködött: — Szent Isten! Szűzanyám! Mit csináltál ezzel a lánnyal? . — Mit csináltam volna? Az égvilágon semmit! — ordítottam az öregasszonyra. — Maga hagyja a szenteket és menjen a szobájába! A manzárd ajtaját magunkra zártam. Becsuktam az ablakot és segítettem Juditnak a vetkőzésben. Még imindig kábult volt és leheletéből az éter undorító szaga áradt. Rettenetesen bambán és szerencsétlenül viselkedhettem, mint aki képtelen felfogni saját vesztesége tragikumát, mert egy árva szó sem jött ki a számon. Néma tehetetlenségemben csak arra tudtam gondolni, hogy Juditot miattam alázták meg. A sajnálaton kívül semmit sem éreztem. Később, már amikor ágyba került, cigarettát kért. Nem adtam. Megitattam vele egy kis konyákot. A tekintetemet kereste, aztán arra kért, hogy feküdjek melléje, de én, mintha meg se hallottam volna. Töltöttem magamnak a vizespohárba. Egyre csak kérlelt. Ugyanazon a fátyolos hangon újra meg újra, az örökkévalóságig tartó percek szelídségében. Képtelen voltam megtenni. Egyszerűen fizikailag iszonyodtam attól a testközelségtől. Fél óra múlva végre elaludt. Betakartam, hadd álmodjék „isten illúziójában” fogant gyermekünkről. A mikor felhörpintettem az utolsó korty konyakot, már erősen hajna- lodott. Üresebbnek éreztem magam, mint az asztalomon árválkodó üveg. Földvár romjai Ludvig Rohbock nürnbergi festő és grafikus a múlt század közepén hosszabb időt töltött Magyarországon, s alig van hazánknak olyan városa, ahol ne rajzolt volna. Ezek Hunfaly János Magyarország és Erdély eredeti képekben című művében jelentek meg, de külön lapokon is árulták az acélmetszeteket, amelyeket a rajzok alapján különböző metszők készítettek. Rohbock rajzai történeti szempontból is jelentősek, mert pontos képét adják a száz év előtti magyar városoknak. Ezek közül való a Duna- földvárt bemutató metszet. Fotó: Gottvald Károly ZELK ZOLTÁN: Zuglói rét Mint eltévedt parasztleány, ki dörzsöli szemét és majdhogy sírva nem fakad, úgy álldogál e rét. ÍJgy áll a város szélinél, olyan hazátlanul. Kóróin szellő nem pihen, lágy alkony nem lapul. Álmában pitypang, gólyahír nő gyér füve között... Álmában — ó, már százszor is — hegyek közé szökött... Hallod? Parányi sóhaj itt minden fűmoccanás s talán zokogni hallanád, ha éjjel erre jársz. S ha vad erdő-szaggal a szél fölötte elszalad: gyárfüst mögül úgy néz a rét, mint rács mögül a rab... (1937) A költő hagyatékából.
