Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
lo NÉPÚJSÁG 1983. június 18. Mire jó a tűz? Neand Andor, a neandervölgyi ősember örömében akkorát ugrott, hogy majdnem visszakerült ismét a fára... — ősemberek... ősemberek...! — sivította. — Felfedeztem a tüzet... Halljátok kissé még hegyes füleitekkel torokhangú szavam... Lássátok mélyén ülő szemeitekkel, hogy én, Neand Andor, az ősember, felfedeztem a tüzet! — Az meg mit ugrál ott? — makkantóttá And Nea, a fáradt özvegyasszony, felfigyelve Neand Andor üvöltöző örömére, de a horda tagjai nem válaszoltak az özvegynek, hanem csak pattint- gatták tovább a köveket, fülük hegyét sem mozdítva a lelkes üvöltözésre. — Ősemberek! Társaim! — Hát nem látjátok? Tűz van. Van tűz. Felfedeztem a tüzet — szökdécselt tovább egyre izgatottabban és reménytelenebből is Neand Andor, de a horda látszólag oda sem figyelt rá. Mióta lejöttek a fáról, oly sok érdekes meglepetés érte őket, például a bunkó használata, a pattintgatás öröme, a hús íze, hogy olyan ősemberi hülyeségekre, ami fényt ad, mint a nap fent, de mégis lent van, nem adott senki. Különben is Neand Andor abszolút laikus volt a hordában. Nem kapott soha semmiféle hátbaveregető felhatalmazást még arra sem, hogy pattintgasson, hogy feltaláljon valamit. Még a vaddisznó nyomát se, nemhogy a tüzet. Amiről azt sem tudta a horda, hogy mi az, és minek az. Obszi Dián, az öreg férfi, aki túl volt már jóval a harmincon, végül csak felfigyelt Neand Andor nem szűnő üvöltözéseire. Odacammogott hát a kétségtelenül meleget árasztó tűzhöz meg a lelkesen ugrándozó hordabéli feltalálóhoz. — Mi ez? — Tűz — mondta már tagoltan Neand Andor. — Mi az, hogy tűz? — Ez! — mutatott a feltaláló a tűzre. — Mire jó? — kérdezte kicsit sajnálkozva gügye hordatársa felett Obszi Dián. — Nem tudom... De feltaláltam. Van tűz! — hajtogatta makacsul Neand Andor... — Nem tudod, hogy mire jó? Akkor minek? — lépett közelebb a tűzhöz Obszi Dián, hogy megfogja és megnézze, mitől fényes, mitől meleg az. Óriásit ordított, amint megégette a kezét. Először az ordításnál is nagyobb pofont adott a tűz feltalálójának, aztán fájdalmasan nyalogatni kezdte megpörkölődött kezét, majd tűnődéssel folytatva, lelkes vigyorral fejezte be. — Én már tudom, mire jó ez — mutatott most már kellő távolságból és tisztelettel a tűzre Obszi Dián. — Húst sütni! — mondta megelégedetten az öreg férfi és elrohant, hogy a Neandervölgyi Feltalálók Hivatalához benyújtsa találmányát, melynek címe: Flambírozott pecsenye obszidian módra. Neand Andor nevét régen elfelejtette volna a történelem és a tudomány, ha e sorok írója nem őrizte volna meg nevét és tettét, ím, az utókor számára. GYURKÓ GÉZA James Hanley: A nevetés nevében — őrmester — szólt a bíró —, kérem mondja el a történteket! Az őrmester a vádlottra nézett, és így kezdte: — Ez az ember, kérem tisztelettel, részeg volt. Az utcán egy hatalmas zászlóval sétált, amelyen ez a felirat állt: „Emberek! Boldog életem volt!” Látva, hogy megsérti a közrendet, akadályozza a forgalmat, haladéktalanul előállítottam. — Hol az a zászló? — kérdezte a bíró. — Itt, kérem — felelte a rendőr, és szétgöngyölte a hatalmas lepedőt. — Jóságos ég! — szörnyül- ködött a bíró. — De hisz ez olyan széles, akár az utca. Kérdőn a vádlottra nézett, aki ötven év körüli, közepes termetű ember volt. — Neve? — Henry Johnson. — Foglalkozása? — Teherautó-sofőr vagyok, uram. — Hány éves? — 56. — Nős? — Igen, uram. A feleségemmel és öt gyerekemmel élek. — Kérem, mondja el, mi történt! Minden szem a vádlottra meredt, aki vállat vont, s így kezdte: — Hát, uram, nagyjából így történt: Minden reggel fél hétkor kelek, reggelizem, és indulok a munkába. Este hat körül érek haza. A minap, miközben esti teámat iszogatom, ezzel lép oda hozzám az asszony: — Olvastad, mi van az újságban? — Miért kellett volna olvasnom? — kérdeztem. — Azt írják, rövidesen teljesen eltűnik az oxigén a levegőből — és ezzel kezembe nyomta az újságot. No hiszen, volt abban aztán minden: árvíz, gyilkosság, légi katasztrófa, tűzvész. — Milyen különös — gondoltam. — Akad még egyáltalán kellemes dolog ebben a felfordult világban? A teremben valaki eltüsz- szentette magát, mire a bíró így szólt: — Csendet kérek. Folytassa, vádlott! — Sjzóval, ezután egész éjjel le sem hunytam a szemem, sehogy sem fért a fejembe, hogy hát ilyen nyomorult világban élnénk. Tegnap is, például, munkába menet összefutottam a szomszéddal. — Szervusz! — köszönök neki. — Milyen szép időnk_ van ma, nem igaz? Mire ő ezt lökte oda nekem savanyú grimaszra húzva a száját: — Ezt meg honnan veszed? Egy utcával odébb egy ismerős asszony mosta az ablakot. Arca gyászosabb volt, mint a temetőkapu éjfélkor. Még köszönni sem mertem neki, nemhogy a szép időről beszéljek! No hiszen, képzelem, mit válaszolt volna! És egyáltalán: az utcánkban szinte csupa olyan ember él, akinek az arca — ha netán mosolyra rándul — úgy kezd repedezni, mint az öreg vakolat. így szóltam hát magamban : — Ha már körös-körül ilyen rút a világ, csinálok magamnak egy nagy fehér zászlót. Fehéret, mert hogy az a vidámság, a nevetés színe. — Rávarrtam az általam kitalált mondatot, alaposan felöntöttem a garatra, és — lesz, ami lesz! — kimentem vele az utcára. Igen, uram, egyszerűen részeg voltam, és boldognak éreztem magam. — Emberek! — kiáltottam. — Nekem boldog életem volt! Gyertek, örüljetek, nevessetek velem harsányan, vidáman, hogy mindenki hallja! Hisz könnyebb így az élet! A tömeg pedig csak borús tekintettel meredt rám. Ügy bámultak, mint majmot az állatkertben. Netán olyan rég nem nevettek, hogy már elfelejtették, hogyan is kell azt csinálni? Csak értetlenül sugdolóz- tak, és várták, mi fog történni. Aztán odalép hozzám ez a rendőr, és azt kérdi tőlem, hogy mi folyik itt. Én meg mondom neki, hogy semmi különös, csak épp meg akarom mutatni ezeknek a csudabogaraknak, hogy hogyan kell nevetni, mert úgy látszik, elfelejtették. Eközben meglengetem a zászlómat. A rendőr valamin megsértődött, és így folytatta: — Na, nézzék csak, micsoda nagyokos! — Mire én ezt feleltem neki: — Nem vagyok én nagyokos, egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Pusztán elegem van ebből a keserű világból, unom már magam körül ezeket a zord, fancsali arcokat. Elhatároztam, hogy újra megtanítom nevetni az embereket, ennyi az egész! — Erre megdühö- dött, és betuszkolt a zsupp- kocsiba. — Maga túl okosnak látszik, meg aztán a forgalmat is föltartja! — Ütőn az őrszoba felé meg azt mondja nekem, hogy sehogy sem érti, amit én itt a nevetésről összefecsegtem. Erre én azt kezdtem el magyarázni neki, hogy mi lenne nevetés nélkül a... — Elmeszakértői vizsgálatot kérek! — üvöltötte el magát a bíró. — A tárgyalást ezennel berekesztem. (Fordította: GRABÓCZ GÁBOR) N. Sztanyilovszkij: Egyszerű történet Nemrég, egy szürke hétköznap trolibuszra szálltam, és a megszokott útvonalon munkába indultam. Szokásomhoz híven leültem, és az újságot kezdtem böngészni. Egyszer csak hirtelen megálltunk. Kinézek az ablakon, hát egy kvászt árusító bódé van a járdán. A vezetőnk, egy kedves fiatalember beleszól a mikrofonba: — Elnézést kérek, egy másodperc az egész!... Ott helyben megivott egy adag kvászt. — Hát akkor mehetünk — mondta, és a kocsi elindult. Megyünk tovább. Aztán megint megállunk. Nézem, utcai telefonfülke, sorban állnak előtte. A mi kedves troli- vezetőnk beleszól a mikrofonba: — Elnézést kérek, egy másodperc az egész!... Beállt a sorba. Aztán telefonált. Visszaakasztotta a kagylót. Felugrott a kocsira: — Hát akkor mehetünk! — mondta. Megyünk tovább. Aztán megint megállunk. Nézem, hirdetőoszlop. Az oszlopon óra. Az óra alatt szerelmesek. Állnak, járkálnak ... Türelmetlenkednek. A vezetőnk, ez a kedves fiatalember megint beleszól a mikrofonba: — Elnézést kérek, egy másodperc az egész!... Egy darabig az óra alatt álldogált. Aztán járkálni kezdett ... Türelmetlenkedett... Végre jött a lány. Megcsókolta. Beszélt véle. Megfogta a kezét. Aztán elbúcsúzott, és visszajött a kocsiba. — Hát akkor mehetünk! — mondta. Megyünk tovább. Aztán megint megállunk. Nézem, egy új ház. Hallom, szól a zene, énekelnek, az új lakók az ablakokban mosolyognak. A mi kedves trolivezetőnk beleszól a mikrofonba: — Elnézést kérek, egy másodperc az egész, a barátom most kapott új lakást... Bement a házba. Bent énekelnek, ordítoznak, pohárköszöntőket mondanak. Aztán táncba kezdenek, közben valaki botrányt csinál. Jön a rendőrség.' Végre megjelenik a vezetőnk. — Hát akkor mehetünk! — mondja udvariasan. Megyünk tovább. Aztán megint megállunk. Nézem, pályaudvar. A vezetőnk, ez a kedves fiatalember, beleszól a mikrofonba: — Elnézést, egy másodperc az egész!... Most kezdődik a szabadságom! Vonatra ült, Szocsiba utazott. Kipihenten, barnára sülve jött vissza. — Hát akkor mehetünk! — szólt vidáman. Mentünk tovább. Igaz, a munkából kicsit elkéstem, de szerencsére a kutya se vette észre! Fordította: Kiss György Mihály PINTÉR LAJOS: Északi-déli szerelem Északról üzen a szerelem, ott minden fehér. Jégzajlás-kontinens: sisakos Ophelia, a hóvár asszonya szép mellét kibontja. Kéthúrú hegedű: vonat tolat rajta zenét. Délről üzen a szerelem; utazás, kalandozás — napfényes kontinens: postaládába dobott levél. Derű, tűzpiros pincédbe jutok-e? Vagy örök vaddarázs: kollégiumi vaságy a világ? LAKATOS ISTVÁN: KIRÁLY LÁSZLÓ: Üllő és kalapács Mint szikrázó, idomtalan vasat kovács kemény pöröly alatt, úgy tartsd otromba szenvedélyedet fehér izzásban napra-nap: Nyár Tikkadt falusi délután párzó bogarak vállamon dögmadár hintázik a fán a hártyaszárnyú unalom és akkor vágyaid felett győz mindig a teremtő képzelet, s a formátlan, nyers anyagot úgy alakítja, ahogy akarod. kocsonya-szemű öregek leheletük a levegő ülnek az esztendők felett hátha az isten erre jő Bakó Ilona textiljei Bakó Ilona textiltervező iparművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Végül Négy jelmez Kék szakáll asszonyainak a templomban mise van nem szólok közbe hallgatok pocsolyát dagasztanak boldogan a párnahátú malacok MESTER ATTILA: Csak az határtalan Barátok, én még itt vagyok, s már ésszel is fölértem: e tájon élni, — s bárhol — sem büntetés, sem érdem. Felőletek ha hallok, már irigy sem vagyok, lett légyen Isten lába amit megfogtatok. Szülő-bozótom ez a város és nyűgöz annyi ág, ha rendre elmesélem, meghajnallik reánk. Emlékeztek a Sasra? A legszebb kocsma tán, halk nóta dünnyög ott, már kora délután. „Hogy élek meg, ha nem lopok?” — így dünnyög ott a nóta, s fokossal Angyal Bandi áll blokkért mögénk a sorba. S a régi Nyiri-fészek? (túl hangos mostanában) csipke égett, mint hóvirág a pincérnők hajában. Jaj, és a Három Rózsa... nagyapám odajárt, most is látom a füstben világló homlokát. Sört ivott, bort? — már nem tudom, csak azt, hogy messze van, s a dal, amit itt hallok, csak az határtalan. Rjazanyi gazdag, Kárpáti üzenet, Jaroszlávi Parasztka — fantázianevű öltözetek
