Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
10NÉPÜJSÁG T 1983. április 23. » # Eduard Medvedkin: A pohár víz Annak is eljött az ideje, hogy Gavrilov megnősüljön. 1 Gavrilov nem akart megnősülni, nagyon is jól érezte magát agglegényként. De valaki beleültette a bogarat a fülébe: — Vénségedre megbetegszel, és nem lesz senki, aki adna egy pohár vizet. Akkor éjszaka azt álmodta Gavrilov, hogy takaritatlan, elhanyagolt szobában, mocskos ágyban fekszik, öreg, elhagyta minden ereje; borostás arcán könnyek gördülnek végig, s közben elfúló hangon lihegi: Vizet! Vizet! Másnap fejben végigvette az ismerős nőket, s rövid töprengés után Zoszja mellett döntött. Gavrilov agglegénylakása teljesen átalakult: a napfényes szobát teljesen betöltötte az a holmi, amit a felesége hozott magával. Heverő, ágy, puff, étkészlet, kerámia szobrocskák (fehér kis elefántok, szürke orrszarvúk. sárga kis csibék, tüll- ruhás balerinák) — ezek a holmik szorítottak ki minden levegőt a szobából. A konyhában viszont halomszámra álltak a lábasok, kislábasok, fazekak, serpenyők. Az odaégett tej, kifutott leves szaga végérvényesen beette magát a falba. Ám mindez semmi volt ahhoz képest, hogy Zoszjával együtt beköltözött vaksi nénikéje, és Lábacska és Praclics- ka, a két álmatag, nyáladzó öleb, s Marcipán, az elhízott macska. Gavrilov arcán ideges ránqás futott végig, ha bár- melyikőjük is a szeme elé került. De a képzeletében felme- rü'ő pohár viz látványa kárpótolta, a mindennapok nagy és még nagyobb szenvedéseiért. A mosdóban, a kádban örökké ruha ázott - ő rájött, hogy meg lehet borotválkozni az előszobában; az asztalon örökké állt valami — ő a virágtartóról evett. Csak egyvalamihez nem tudott hozzászokni; ahhoz, hogy a felesége mind termetesebb lett; végül már olyan vastag volt, mint egy hirdetőoszlop. És volt egy rossz szokása: szeretett modern gyermeknevelésről szóló cikkeket olvasni; s ahogy olvasott, óhatatlanul el pityer ed ett, s úgy kopogtak a könnyei a papíron, mint az érett gyümölcs. Hát igy élt, éldegélt Gavrilov, ahogy mondani szokták, bizonyos kompromisszumok árán. De aztán csak eljött az ő ideje; megöregedett, elerőt- lenedett, megbetegedett. Párnákkal körülvéve feküdt Gavrilov, szemlátomást napról napra fogyott. Érezte, hogy fogy életereje, de legnagyobb csodálatára csöppnyi félelmet sem érzett. Sőt... „Épp eleget szenvedtem, épp ideje..." — gondolta. Soha többé nem hallja az ölebek leszármazottjainak vonyitását, soha többé nem látja felesége hirdetőoszlopszerű törzsét, nem rongálja szervezetét az örökös konyhai bűz... soha többé nem sulykolja a gőzkalapács az agyvelejét... Megbékélt mosoly játszott az ajkán. Valami hirtelen feltört szeszélyes vágy hatására rá akart zenditeni egy dalra, levegő után kapott, és ajkán feltört: „Vizet! Egy pohár vi- . zet!" Hát igen, helyes tervek alapján építette fel, szervezte meg életét. Zoszja ott ült az ágya mellett, s ahogy meghallotta férje bágyadt kérését, odanyújtotta neki a már régóta az asztalon álló pohár langyos vizet. Fordította: Bratka László S éges-régen, amikor még legénykurjantásnyira voltak egymáshoz a tanyák, minden pusztán élt egy mesélő ember, aki a rőzseláng pattogásakor csodálatos töntlé- netekkel ámít gáttá a szájtáti tanyasiakat. A nagyotmondó emberek maguk is hitték történeteiket, szemtanúskodtak: es- küdöztek igazukra. Híres, tekintélyes emberek voltak a mesé- lők egytől-egyig. Megmentették Kossuth apánk életét, ismerték Szubuly Mórit, pucolták a rettegett betyár, Guza Miska lovát, citeráztak a királynak, e’lcsábí. tották a legszebb hercegnőt: hol a császári kapitányok barátai voltak, hói meg a kuruc generálisoké. A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a legkülönb nagymondó. Erről már az első barátkozásnál meggyőződhetett bárki, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett: Tukuz Balázs törpebirtokos — dörögte, ha valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. igaz, a „birtok" csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tíz-egynéhány nekirugaszkodással széltében- hosszában átugorhatta, dehát „van” volt ez mégis, és lehetett azzal dicsekedni, hogy csak azért nem fizet százszámra aranykorona-adót a királynak, mert még azok eszén is túljárt. Téltől tavaszig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár gztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak őklömnyi ecetnek valót termett a birtok. A tanyasiak megmosolyogták, amúgy keservesen, de volt, aki megeresztette a kérdést: — Miilyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés? — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron, és csak azután folytatta: — Hát az idén nem ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szarul. Víz volt elég a csorda- kútban, megfőtt q kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni: hús az is, jobb a semminél. A nyár mindig szép volt, mert igazi birtokosnak érezte magát, de amikor hóval sietett az északi szél, ott keltett hagyni a ku- koricaszár-tanyát, a birtokot. Könnyen ment a huircolkodás: a gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a ítéli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával vagy venyigével és egy percre sem szüntette mondókáját. ünnep volt az öreg a tanyán, mert amikor beszorult az ökröktőll a szegény ember, nem tudott mást Tukuz Balázs dinnyéi csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatóság bőven: négy aszszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy fél tucatot: búszan-harmincan mindig csüngtünk az öregen. Évek évekre múltak. Születtünk, haltunk, és az öreg is olyan vén volt már, mint a Be- ke Pál halma, amikor egyszer azt újságolta, hogy üzent a fia Amerikából. Ezen mindenki el- tátotta a száját, úgy tudtuk, magányos, mint kóró a pusztán. Hitetlenkedtünk, de ő csak erősködött, hogy majd meglátjuk, mi mindent küld neki egyszer a gyerek, és akkor majd - nekünk is ad a sok jóból1. Csak ki kell várni, amíg iideér a kocsi, mert az az ország jóval túl van még Szögedén is. Csak várjatok, pernahajderek, várjatok — mondogatta. Nyolcan-tízen mindig csörgő nyállal hallgattuk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt, meg az édeskörtéről, ami olyanforma, mint a szamárkenyér, csak sokkal finomabb. 1 gyszer, jó december deE rekán, egy havas reggel ókrösfogatok vitték a bú- *- • zát a városba. Az öreg felkéredzkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Kö- rülugráltuk, a vénember meg csak nevetett: — Bírjátok mán ki holnapig, a fene üssön meg benneteket. Akkor örüljetek ... A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki sem tudta, hova tűnt. Közben megjött a hó, három napig dühöngött az idő, és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat és csak annyit mondott: — Megjött a csomag! — ez. zel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyemcukor, medve- szíj, lekvár, még narancs is. Egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg meg csak nevetett, sokat sejtetően, fölényesen : — Mit marakodtok, fesz még több is, hozok még többet is, csak most nem bírtam. Nem bírta a göthös vállam. Habzsoltuk, majszoltuk a cukrot. Jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg res- pektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember csak bólogatott, magyarázott, hogy milyen a fia háza, mert látta róla a fotográfiát, meg hogy hány hold földje van a gyereknek, hány száz tehene, és milyen nagy görögdinnyék teremnek ott. Persze abból a magból, amit ő küldött a tengerentúlra ! Hajnalnak indult a nap, amikor szétszélédt a bámész gyülekezet. Akkorra a zsák is kiürült, a négyeskonyha is kiürült. Az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagykabátot és olyan elégedettnek látszott, mintha megnőttek volna a dinnyéi a nyáron. Reggel valaki rugdosni kezdte a zsalut. Kicsődültünk a hideg kőre, ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak: — Na, szedje a motyóját vén lókötő! — mordultak rá Balázs bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját, és odaáilt a puskások közé. — Mehetünk, törzsőrmester úr. Megindult a találgatás. Sen. ki sem tudta, mit csinált. Voltak, akik azt mondták, a fia miatt vitték el, ment kém, mások viszont kétségbe vonták, hogy amerikás gyereke lenne. Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, hogy csak tanúskodni vitték valamiért, megtette a vallomást, és hintán hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba, -mert különben jobban is meqütötte volna magát. Ennyit mondott, többet semmit Pedig könülkaptuk, vártuk a cukrot, vagy hogy legalább mondja meg, miikor hozza a csomaq másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette, mert csak végiighardta rajtunk nagy szürke tekintetét és lefeküdt. Álmában jajgatott, nyöszörgött, segítségért kiabált és éppen fel akartuk költeni,, hoay megkérdezzük, mi baja. amikor megint Tbgdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Ide figyéljenek, aki befogadja ezt a vén tolvajt a konyhájába, már hurcalkodhat is, kJ a hóra! Ez a parancs! Értik?! Néhányon szép szóval szabadkoztak, hogy éjnek idején hová menne az öreg, megfagy odakint... Balázs bácsi legyintett: — Ne ajnározzatok folyvást, ha itt nem tehetek, akkor hazamegyek. Van nekem házam, lehetek ott — Nincs takarója. Balázs sógor! Hogy marad meg a hóban? — Megfagy! — szánakoz. tak rajta az asszonyok. Az öreg huncutul nevetett: — Hát a csomag! Van abban lópokróc is, nem is egy! Ott van, otthon a házban. Azt már hazavittem. ■■ ■ —« kukástanyán már megint * A hinni kezdték a gazdag gyereket, amikor másnap - ■ ■ a kerülő újságolta, hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a birtokán, a szárkúpban. TISZAI LAJOS CSANÁDI IMRE: Egy megrongált présház falára Itt állt a front, hónapokig itt zengtek a mezők, ágyúk néztek farkasszemet, halált ökrendezők. Erőd völ't akkor ez a hegy, ukránok fészke volt, lenn meg, a lágy halmok mögül, német fegyver csaholt. Lőfés volt a présház falán e tátongó üreg, Puszta-Laját figyelte — ma kihűlt helyén mereng. Mit látsz, fal odva? mit kutat kihunyt tekinteted? a vért még mindig? füstöt és sűrűn holttesteket? Hej, Puszta-Laja, — nagyapám még ott cselédkedett; *“ bkjaiból a szolga-múlt verette a hegyet. Hová ősz fejjel nagyapám küszködve feljutött, hajlékot irakni,, cserepest: a hegy sem hallgatott. Mi néked a kék-fátylú táj ott távol? temetők? — Foltokban a hó elvonul, sóhajt, munkál a föld, annyi küzdelmes év után sóhajt, munkál a nép, traktor dadog, szaggatja föl hörgő csaták helyét. Felelt múlt-rontó ütegek Kis földek, csip-csup pántlikák szavával szerteszét, eggyé simulnak ott. mélyét, havas 'dombhát, orom Simulnátok bár el velük, bongta ítéletét. barázdás homlokok. SIMÁI MIHÁLY: Sámánkodó (Vogul költőbarátaimnak Hanti-Manszijszkba) majd fölveszem sámánruhámat a madártollas verdesőt erdőkoromban valaha már jártam itt érd őlltem itt veszem madártollas ruhámat itt váltam én elsőiröpös itt voltam ingovány virága itt voltam hátornyos fenyő fejedelemfii medvefii kardos és karmos — s még mi minden kezemből itt pattant a szikra s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek miint a kerecsen közös sorsunk minden verését s varázsát magamra veszem VERESS MIKLÓS: Madárhalál Vergődött még a tenyeremben, félig lehunyva kis szemét meg-megrándult — hogy tehetetlen — a karmaiban még a lót élet és halál közti görcsben aztán hirtelen elcsitult oly váratlan s annyira bölcsen mint aki érti mi a múlt és az a semmi is miért van: fuldoklás után nyugalom és hogy miiért csak belül sírtam annak okát én sem tudom csupán azit hogy a tenyeremben éppen a halált ringatom és azért csak hogy egyszer engem ringasson így a fájdalom A magyar múlt mosolya % A kalendáriumok - a humor bibliái A mai olvasó a régi időkből , legföljebb csak a halhatatlan írók, a nagy klasszikusok műveit ismeri. Arról azonban alig van fogalma, hogy „olvasó őse”, hajdani elődje mit forgatott a legszívesebben, mit tett ágya mellé, hogy gyertyafénynél még beletekintsen, mit őrizgetett a faliszekrénykében, a biblia mellett. A kalendáriumot. Azt a könyvet, amelyet évről évre kiadtak, a naptárral, a hasznos tudnivalókkal és szórakoztató „toldalékkal" együtt. Ez a toldalék volt az emberek kedves olvasmánya évszázadokon keresztül. Már a 16. századból ismerünk „kalendáriumokat”. A 17. század elején induló Lőcsei kalendáriumot hetedhét országban olvasták. A nekilendülő nyomdász^ mesterség kereste a gyarapodás, a siker lehetőségeit. És a jó üzlet a kalendárium volt. Azzal igyekeztek egymástól elhódítani az olvasó-vevőt, hogy a „toldalék” -ba mulatságos, pikáns, kalandos történeteket, anekdotákat, találós kérdéseket, játékos írásokat tettek. Egyes feljegyzések szerint a 18. században 150 000 példányt is elért egy-egy kalendárium, ami az alig ötmilliós Magyarországon igen tekintélyes száminak nevezhető. A 18. században végig népszerű volt az anekdota műfaja. Andrád Sámuel, Kónyi János, Hermányi Dienes népszerű gyűjteményeket adtak ki, de az igazi sikert az anekdota éppen ezekben a kalendáriumokban aratta. Az olvasó e könyvek lapjain találkozott a vándoraaekdotákkai, a Kányi- nál és másoknál is előforduló történetkékkel. Ide-oda vándoroltak, nem ismerték az országhatárokat, s a tulajdonjogot sem. A Győri kalendáriomból válogattuk a következő anekdotákat. Sz. K. AGG NŐKET IFJITÖ KOMÉDIÁS Egy bizonyos városban ez a komédiás kihirdette, hogy más egyéb mesterségei között a vén asszonyokat ifjabbakká teheti; alig tudódott meg a városon ez fa dolog, azonnal számtalan Vénasszonyok jelentették magokat őnála, kiknek sokat beszélvén azt mondotta, hogy ki-ki hazamenvén magános cédulára nevét és idejét feljegyezvén, vigye másnap hozzája; úgyis lett: ki-ki másnap céduláját hozzávitte; ezek között valónak: Görbe Kata 101, Sánta Pila 88, Csipás Orsolya 94, Füstös Veronika 92 esztendős; ismét harmadnapi terminust tett nékik, hogy nála megjelenjenek; erre az időre serényen megjelentek; ekkor a komédiás keservesen panaszolkodik nékiek, hogy a cédulákat ide-oda járván szerencsétlenül elvesztette, és igy jelentette nékiek, hogy még egyszer céduláját ki-ki elkészítené, és kezéhez vinné, és a summa pénzt, melyben megegyezett vetek, meghozná; ekkor nékik azt is megmondaná, minekutána a pénzt felvette, hogy toz ő mesterségéhez szükségeképpen megkivántatik az, aki közülük legvénebb lészen, aztat elevenen megégesse, és 'annak osztón hamvából oly orvosságot készíthessen, mellyel a többit megifithassa. Megütközék ezen mindenik magában, azt vélte: Jaj talán én vagyok a legvénebbik! hogy azért a sor ne talántán engemet találjon a megégetésre, tehát a második cédulában kevesebb idejűnek majd teszem magamat. — Minekutána cédulájokat a komédiáshoz vitték volna, akkor előveszi az előbbeni cédulákat is, és monda, hogy ő ismét megtalálta azokat, de igen nagy különbséget s változást talál bennek; mert az első cédulán volt Görbe Kata 101 esztendős, a másodikon pedig csak 88, Sánta Pila pedig 88, mostan 78, Csipás Orsolya azelőtt 94, most 36, Füstös Veronika 92, mostan pedig csak 32 esztendős. Azért monda a komédiás: - Látjátok, amely pénzt én tőletek |vettem, meg- érdemlettem, mert a magatok kezeirása bizonyítja, hogy énáltalam lettetek ifjabbakká. — Mely dolog mulatságot szerzett mindenek előtt, látván, hogy a vén asszonyok is örömest lennének szépek és ifjak, és kívánnák, hogy orcájoknak bőre oly állapotban maradna, ne változna s ne kopna, mint az izraélitáknak ruhája. A RAVASZ DEÁK MEG A FOGADÓS Egy utazó ifjú bémegy egy vendégfogadóba, s kérdezi a vendégfogadóstól, ha ezen pénzért kapna-e ebédet — három császári garast mutatván. A vendégfogadós megnézvén a pénzt, azt mondja, hogy igen jó, s ígéri, hogy tehetsége szerint fog néki szolgálni. Jól evén a vendég, kérdezi, ha azon pénzen inni kapna-e — és igennel felelvén, a vendégfogadós egy palack bort eleibe tesz. Jól lakván az utas, az asztalra veti három garasát, s el akar menni. Megszólítja a vendégfogadós azt mondván, hogy két forinttal volna adós. — Hát — felel az utas — nem kérdeztem-e, hogy ezen pénzen ád-e pz úr ennem és innom? — Látván a gazda, hogy elmés vendéggel volnd köze, elengedi néki az egész adósságát; hanem jöjjön kend, azt mondja, s menjen kend amabba a másik vendégfogadóba (arra mutatván, amely vendégfogadósra haragudott) s azt is szedje reá kend. — De hiszen ott már voltam, mond az utas, s onnét igazítottak ide! A KÍMÉLETES HUSZÁR Az időben, hogy a franciákkal háborúnk vala, történt, hogy némely magyar katonák futrásérozni \mentek, kikre egy sereg francia lovas reájok ütött, mindazonáltal a magyaroknak szolgálván a szerencse, a franciákat megfuttatták. Egy francia tisztnek igen szép ruhája és lova lévén, és már magát bizodalmas helyen lenni gondolván, visszatekint, s hát ímé egy magyar huszár már csak közel volt hozzája. — A tiszt erre megfordul, és reálő. Úgyszintén másodszor is, de ez semmit sem használ, hanem csak rajta a huszár, ki még csak pisztolához sem nyúlt. A tiszt már egészen kifogyott a töltéséből, s igy tehát megadta magát. Azután kérdezte a tiszt a huszártól, hogy miért ő is viszontag nem puskázott. - Azért - felelte a huszár -, mert az úrnak szép ruháját és paripáját sajnáltam, melyeket mostan sajátommá tészek.
