Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
1983. április 23. ^NÉPÚJSÁG 11 Nemzetközi ősrógészeti konferencia Alsó-Ausztriá bán A lengyeli kultúra a középpontban VViJI *tf I# l Hie * ' Részlet az asparni múzeum kiállításáról: a lengyeli kultúra kultikus mécsesei és testpecsételö Tolna megye máig is legnagyobb filosza, tudós régésze, Wosinsky apát. Azóta sem emelkedett senki a megye „tudós" személyei közül korának olyan magas tudományos szintjére, mint ő. Némely hibái ellenére még ma is bizton támaszkodhat mind a tudományos kutatás, mind a múzeumi szervezés és vezetés Wosinsky Mór eredményeire, módszereire. Éppen száz évvel ezelőtt kezdődtek el azok az ősrégészeti ásatások a lengyeli sáncon, melyek nemcsak a Tolna megyei múzeumi gyűjtemény, de sokáig az egész magyar őskorkutatás alapjait is jelentették, méghozzá európai színvonalon, ami ugyancsak nagy szó volt már a múlt század második felében is. Éppen ezért nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy — száz évvel a világhírű lengyeli ásatások kezdete után — az európai neolitikum legnevesebb kutatói között engem is meghívtak, mint a dél-dunántúli neolitikum „gazdáját” a mórágy— tűzkődombi és lengyeli őskori lelőhelyek ásatóját, arra középeurópai neolitikus szimpozion- ra, melyet az Osztrák Régészeti Munkaközösség szervezett az alsó-ausztriai Poysdorfban és Laa an der Tayaban, a borvidék e két kisvárosában. A konferencia témáját a szinte egész Közép-Európában elterjedt, hatezer évvel ezelőtt élt lengyeli kultúra kérdései jelentették. Ez a paraszti életmódot folytató kultúra Lengyel községről kapta nevét, és ezen a néven ismerik a régészeti szakiroda- lomban. Pontosabban arról van szó, hogy Ausztriában, az NSZK-ban és Hollandiában az utóbbi években oly nagyarányú — és bürokráciamentes - légi fényképezési tevékenységet folytattak, többnyire régészeti céllal, mely a régészeti kutatások számára is meglepő újdonságokat, illetve új kiindulópontokat hozott. A légi fotók elemzése kiderítette, hogy^ sok helyen, főként dombvideki területeken, nagy kiterjedésű körárokrendszerek húzódnak, melyeket a neolitikus lakosság épített, többnyire a lengyeli kultúra telepesei. Vagyis a történelmi és gazdasági fejlődés olyan helyzetet teremtett hatezer évvel ezelőtt, hogy a lengyeli kultúra elterjedési területén ilyen nagyméretű árokrendszerek építése vált szükségessé. Ezek átmérője 40-300 méter közötti, szerkezetük szerint is többfélék lehetnek. Az NSZK-ban és Ausztriában több, mint 70 ilyen lelőhelyet derítettek fel légi fotózással. Magyarországról ilyeneket csak Becsehelyről, Séről és Aszódról ismerünk, illetve feltételezünk. Ezt azonban nem saját légi fotózásunknak, hanem a rendszeres régészeti feltáró tevékenységnek, illetve a véletlennek köszönhetjük. Ezen körárkok nagy száma új megvilágításba helyezi a kutatások helyzetét a neolitikum gazdasági és társadalmi viszonyait illetően, hiszen ekkora földmunkák elvégzéséhez nagy tömegű, szervezett munkaerőt kellett megmozgatni és irányítani. Ezek az emberek mesterek voltak, mert nem egyszerűen árkok kiásásáról, mélyítéséről volt szó, de pontos megtervezésükről, a külső és a belső védofalszerkezetek elkészítéséről is. Ez a légi fényképezési tevékenység — mint említettük — csak kiindulópontot jelent. Azt ugyanis a további, rendszeres és nagy felületű ásatási munkáknak kell eldönteni, hogy végül is milyen célból készültek ezek az erődített helyek, mi volt a funkciójuk, szerepük a lakosság életében. Egyes tudósok szerint kultikus célt szolgáltak, mások szerint az állatállományt őrizték ezekben, míg más szakértők úgy vélték, hogy ezek az őskori „erődök" ellenséges íá- fnadások kivédésére épültek. De ez a kérdés természetesen addig nem dönthető el, míg több ilyen lelőhelyet teljes egészében fel nem tárnak. A konferencián részt vevő és előadást tartó magyar régészek, így Ka- licz Nándor kandidátus (MTA Régészeti Intézet), Kalicz— Schreiber-Rózsa (BTM), jómagam (a Régészeti Intézet képviseletében), és Károlyi Mária (Szombathelyi Savaria Múzeum) egyetértettünk abban, hogy minden nagyobb lengyeli lelőhelyen számolni kell ilyen erődített körárokrendszerekkel, így pl. Mórágy—Tűzkődombon is. Míg a többi magyar előadó saját kutatott árokrendszereit, érődéit mutatta be, én előadásommal a konferencia második témájához kapcsolódtam, és a kronológiai kérdésekkel foglalkoztam. Ugyanis a jelentősebb eredményeket ebben értem el a dél-dunántúli neolitikus kutatások, illetve a mórágy-tűz- kődombi neolitikus temetőfeltárás eddigi eredményeiről is, illetve a lengyeli sáncon újrakezdett ásatások további aspektusairól is. Külön örömöt okozott az, hogy mindezt száz évvel a lengyeli ásatások kezdete után, az évforduló alkalmából, Wosinsky apátra emlékezve, nemzetközi szakközönség előtt tehettük. Minden, munkássága kezdetén álló régésznek bizonyára némi szorongást okoz az, ha először kerül Tekintélyes, értő nemzetközi régésztársaság elé. Ez a szorongás azonban feloldódott bennem, midőn előadásom közben a hallgatóság reakcióit észleltem, különösen az egyedülálló mórágy-tűzkődombi ásatási leletek dián való bemutatásakor. Nemcsak arról van szó, hogy ez az ásatás olyan leleteket hozott felszínre, melyek bármely nyugat-európai múzeumnak is díszére válhatnának. A lényeg nem az, hogy azért ássunk, hogy csak kiállítások számára „bányásszunk" szép leleteket. A lényeg az - amint arról a konferencián is szó volt -, hogy a Teleteken (az egyszerű cserepeken, de az idolokon) keresztül is, az ásatási megfigyeléseken át minél nagyobb mértékben megismerjük a neolitikus életmód, a legelső paraszti gazdálkodó közösségek gazdasági viszonyait, történelmét. Vagyis minél aprólékosabb analizáló munkával olyan közelről ismerjük meg magát a neolitikus EMBERT, amennyire csak lehet. Az a régész, aki csak kiállítási tárgyakat gyűjt, nem régész, ugyanígy az a néprajzos, aki a tárgyakban csak a viseleti darabot vagy a „népművészetet" látja, nem néprajzos, de a szociológus sem szociológus, ha az adatokban csak számokat lát. Nem azt kell néznünk a leletekben, hogy éppen milyen ritkák, vagy milyen szépek. Elsősorban azt kell vizsgálnunk, hogy a leletek, adatok mögött milyen emberek, emberi viszonyok rejtőznek, ezeket kell kihámozni. A poysdorfi konferencián sok régész - mégpedig idős és tekintélyes tudású szakember, - nem jutott el eddig a kiindulópontig. Számukra csak a régészeti alaptevékenységhez szükséges cserepek, leletek léteznek. Ugyanakkor lehetőség nyílott arra is, hogy az ún. szo- ciáletnológiai szociálarcheoló- giai módszerekkel dolgozó fiatal kutatókkal is konzultáljunk, olyanokkal, akiknek az új módszerek természetesnek tűnnek. Ez a közép-európai ősrégészeti konferencia Poysdorfban és Laa an der Thayaban nemcsak számomra, a kutatórégész számára, de a Tolna megyei régészeti kutatások számára is elsőrendűen fontos volt. Mint a szakmai beszélgetésekből, vitákból kiderült, a Tolna megyében, illetve a Dél-Dunántúlon végzett kutatásaink eredményei felhasználhatók az egész közép-európai neolitkutatásban, ásatásaink nem maradnak el a nyugat-európaiak mögött, a mórágy-tűzkődombi és lengyeli leletekre pedig joggal lehet büszke a megyei múzeum. A nemzetközi szakvélemény most arra vár, — mór ami a Tolna megyei kutatásokat illeti -, hogy a Mórágy-Tűzkődombon elkezdett ásatásokat teljesen befejezzük, mert teljes kiértékelésre és közlésre csak a teljes feltárás után kerülhet sor. Ami még nagyobb várakozással tölti el Közép-Európa ősrégészeit, az a lengyeli sánc ásatása. Tapasztalatainkat összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Tolna megyei ősrégészeti kutatások — száz évvel Wosinsky lengyeli ásatásainak évfordulóján - ismét a nemzetközi szakmai érdeklődés középpontjába kerültek. De ahhoz, hogy a szakmai várakozásoknak igényesen, magas szinten eleget tehessünk, nem elég csupán a régész keze és feje. Egyes intézmények, így a mőcsényi, lengyeli, kisvejkei termelőszövetkezetek, állami gazdaság, erdészet, szakközépiskola eddig is nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak, ami nagyban hozzájárult az ásatások sikeréhez, erre az önzetlen segítségre a továbbiakban is számíthatunk. Nehézséget okoz viszont az ásatási keret alacsony összege. A poysdorfi konferencián csodálattal töltött el bennünket az, hogy a légi fotózásnak milyen lehetőségei vannak. Egy fptó- zási menetben sok olyan lelőhely deríthető fel rövid idő alatt, melyhez különben több régész egész élete munkája sem lenne elég. Sok helyen már az űrfotókat is felhasználhatják ilyen célokra. A légi fotózásnak nálunk elsősorban nem anyagi akadályai varinak. Végül csak annyit, hogy az elkövetkező régészeti kutatások helyzete és színvonala Tolna megyében elsősorban nem az ásató régészektől függ, hanem attól, hogy az említett problémák megoldódnak-e. Remélhetőleg néhány év múlva a poys- dorfihoz hasonló színvonalú régészeti konferencia rendezésére lesz lehetőség, amikor is ismét nemzetközi szakközönség előtt számolhatunk be az újabb régészeti kutatásokról. Dr. Zalai-Gaál István aspiráns Részlet az alsó-ausztriai (Asparn) ősrégészeti szabadtéri múzeumból: az előtérben paleolitikus sátor, háttérben neolitikus ház rekonstrukciója A régészek meglátogattak több erődített, lengyeli kultúrába tartózó lelőhelyet is (Ochsenberg bei Kreuzstetten) Újra a győri műcsarnokban Molnár M, György kiállítása A kisalföldi város kiállító- termei nagy vonzerőt sugároznak. Ma már komoly mércét, rangot jelent a győri bemutatkozás - a művészeknek. Az ismételt vendégeskedés meg egyenesen befogadásnak is felfogható — a közönség részéről. Molnár M. György szinte otthon érezheti magát. Erről a verniszázson megmutatkozó érdeklődés könnyen meggyőzhette. Az újabb számadás munkájáról méltán aratott szolid sikert a látogatók, az árgus szemmel vizsgálódó pályatársak körében. A szekszárdi festőt mély érzelmi szálak fűzik a haza eme szegletéhez. Erről tanúskodnak jó színvonalú, egységes stílusban megoldott, bemutatott gvais és olajfestményei. S néhány adat pár mondatos életrajzában! A győri művésztelep alapító tagjai közé sorolja. 1974-ben önálló kiállítása volt, s több alkalommal szerepelt a telep közös tárlatain is. Nyarakat töltött Sopronban. Bejárta az egész vidéket a szelíd hajlatú pannonhalmi domboktól a nyugati hegyekig, a vizek szabdalta Szigetközig. Ódon belvárosok, szűk sikátorok romantikus hangulatai ejtették rabul. Kiválasztott témái, a feldolgozás módja komoly átélésről, vonzalomról tanúskodik. Egyszersmind arról, hogy a természetet, a látványt tekinti éltető fonrásul, s melengető közelség azonban nem jelent valamiféle puszta leképezést. Amorf színfoltjai alig tisztelik a formák körvonalait. Különösen olajfestményein figyelhetjük meg önállósulásukat, úton az elvontabb megjelenítés, a hatásosabb kifejezés felé (Kőfejtő). Szándéka világos, egyértelmű: a kontaktusteremtés igényét pillanatig sem adja fel. Átformált, képpé nemesített élményeit továbbadja a nézőknek. A szülőföld értékeinek, szépségeinek felfedezésére, Dunántúl Püspökvár Tapolcai medence megbecsülésére és szeretetére buzdít. Magabiztosan építi fel képeinek szerkezetét. Találó kivágásai egyúttal tömörítik is az elemeket. Színvilága leszűrt, egyéni. Hitelesen fejezi ki az omló vakolat, a műemlék házak penészfoltjainak segítségével a múltat. Az elsuhanó idő sajátos lenyomatait rajzolja elénk, megmozdítja képzeletünket, hatást vált ki a lélekben. Ecsetjárása igazodik a motívumokhoz, a mondanivalóhoz. Műemlékábrázolásain nyugtalan, szakadozott szélű foltokban építkezik (Püspökvár, Régi idők tanúja), pannon tájain simulékonyabbak az ecsetnyomok, szelídebben követik a hajló domborulatokat (Dunántúl, Tapolcai medence). Az ember testi mivoltában ritkán tűnik fel képein (Egyedül), de jelenléte, kéznyoma, elmúlásának valósága a kiállítás egészéből sugárzik (Balfi temető). Néhány festménye várostörténeti szempontból is figyelemre érdemes. Időközben eltűnt utcákat, tereket (Régi ház, Varga utca) örökített meg. Csupa olyan részlet, amelyről fénykép sem készült. Érdem ez, amely aprócska helyet biztosít számára c Kisalföld kultúrhis- tóriájában is. SALAMON NÁNDOR
