Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
10 “népújság 1983. április 9. A vers és olvasója IRODALOM • " A A * ■gsjgBip uPip # • # Egy hírszerző emlékiratai A nizzai strandon léptem bele a Haditengerészet Hírszerző Szolgálatába. A nevem Tuskó Lopov, mondtam neki. Akkor még nem tört ki a háború, ezért Mademoiselle Champagne félmeztelenül napozott a strandon. Amikor megtanítottam úszni, ő megkért, hogy szerezzem meg a Luftwaffe vegyi luftballonjainak pontos személyleírását. A feladat nem látszott túl nehéznek, így beültem a BMW-be, s hátrahajtottam Champagne kisasz- szonyt. Később egy anyahaján találkoztam Canaris tengernagy- gval. A nevem Oscar Foxtrott, mondtam neki. A tengernagy összehasonlította ujjlenyomatomat a neander-völgyi ősember ujjlenyomatával, aztán megbízott, hogy a Centrál Hotel szárítópadlásáról hozzam el a titkos Barbara-tervet. A szá- ritópadláson Barbara MacHolt lógott egy kötélen. Mellette Barom von Whisky vodkázott egy kémcsőből. Kezet fogtam Barom von Whiskyvel, az Abwehr hongkongi referensével, majd betettem a Jaguárba Barbara MacHoltot, s bedobtam a Genfi-tóba. A Rue de la Compoton Len- lse papa várt egy szál borvirággal az orrán. A nevem Kin- to Alvaréz, mondtam neki. A papa a Sicherheitsdienst nevében megköszönte Barbara MacHoltat, aztán bemutatott Margót Szajhának, a Deuxie- me Bureau alhadnagyának. Átadtam a bacilusokba rejtett üzenetet az öregnek, majd beültem a Citroenembe, s elro- bogiám Margót Szajha lakására. Az alhadnagy ágyában Snapsz professzor feküdt egy taposóaknával. Auf Wiedersehen, mondtam neki franciául, amiből rögtön rájött, hogy én is az Intelligence Service-nek dolgozom. Később Margót Szajha véletlenül ráfeküdt a taposóaknára. Nem sokkal később beugrottam a Gestapo épületébe, mint haláltejes pillangó. A nevem Suzy Kvarc, mondtam az ügyeletes tisztnek, majd átadtam a föníciai kémszolgálat névsorát tartalmazó dossziét Artur Szexgruppen ezredesnek. Az ezredes megkínált egy ciánfiolával, s felkért, hogy épüljek be a Scotland Yard Bűnügyi Nyomozó Osztályába Csótány fedőnéven. Erre koccintottunk a ciánnal, aztán beültem az épület előtt várakozó Volkswagenbe, mert elfelejtettem, hogy abban az időben Opel kocsim volt. A tengeralattjárón Johnny Dundy korvettkapitány fogadott, aki másodállásban az olasz titkosszolgálatnak dolgozott. A nevem lan Fregoli, mondtam neki, de apám pigmeus volt. Johnny ezt az apró hibát azonnal ellenem fordította, s beszervezett a Légierő Hírszerző Szolgálatába, bár úgy rémlett, hogy már volt tagsági könyvem ennél a szervezetnél. Aztán találkoztam egy emeletes ágyon Árnál Pedikűrrel, a török elhárítás ügynökével. Árnál Pedikűr nem hárított el magától. Itthon magas kitüntetés várt. A nevem..., a nevem ... a nevemet elfelejtettem, mondtam neki. Ki vagyok én egyáltalán, néztem a tükörbe. A tükörből egy veszélyes alak nézett vissza rám. Nincs más hátra, le kell tartóztatnom saját magamat, gondoltam. Ezért az oldalamhoz nyomtam a revolveremet, s lekisértem magamat az utcára. A ház előtt bekényszeritettem magamat egy Trabantba, aztán elhajtottam. Sajnos a Trabant se volt az enyém. Tor mai László Söprik a játszóteret. Kibom- báztak egy házat az utcából, a romot elhordták, de harminc- nyolc esztendeje nem építettek helyette újat. Játszóteret rendeztek be a foghíjon, a telken. Idejárnak a környékbeli óvodások. Most már naponta, mert kitavaszodott. Két komoly felnőtt játszóteret söpör. Gondosan, pontosan, szépen. A költők is mintha játszóteret söpörnének, nem gyárudvart, a létfönntartás egyik alapvető színterének előszobáját. Igen, de a kisgyerekek a játszótéren tanulják meg azokat a mozdulatokat, amelyek majd képessé teszik őket arra, hogy a gépek mellé álljanak. A játszótér nagyon is komoly színhely. S a költészet sem játék. Persze, hogy nem az — kaphatja föl a fejét az olvasó —, minek is ilyet írni. S éppen Magyarországon, ahol még ma is tisztelik a verset: az ün. népit, a fölemelőt, a hazafiasat, a szerelmesét, a vidámat, a szomorút, amely megszabadít, földerít, vigaszt nyújt, kifejez. Most, a költészet napján elméletibb módon is lehetne írni róla; idézni lehetne tudósok passzusait, klasszikus magyar költők vallomásait a költészet mibenlétéről, fogalmáról ahelyett, hogy szemlélődünk: söprik a játszóteret, s egy mai versművelő nézi, milyen komo- llyan csinálják, s erről eszébe jut mindennapi próbatétele: a vers. Aztán azt írja: a költészet nem játék. De mégis — a költészet napján legalább egyetlen költőt szükséges idéznie. Nem régit, még csak nem is József Attilát, pedig az ő születésnapját emelték tizenkilenc évvel ezelőtt a költészet napjává, hanem egy máig is mait. Nagy Lászlót. Azt írta a költőről: „A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költészet közt a kapcsolat azért teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat Ideális esetekben azonosulássá változik...” Azért idéztük föl Nagy Lászlónak ezt a gondölatát, mert úgy tűnik, hogy a mai magyar költészet egyik legnagyobb kérdése az, hogy egymásra talál-e a vers és az olvasó. Nagy László azt vallja, hogy a költő „nemcsak magának, saját csoportjának lír, hannem nagyon sokaknak, szeretné ha minél többen megértenék .... Mert: „ csak így szerezhet verseinek érvényességet." De mikor értik meg a költőt? Milyen verseket értenek meg az olvasók? A hagyományosat. Azonban: „A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság nem ír elő ilyen törvényeket." Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei.” A költő azonban azt akarja, hogy az új értékeket is megértsék az olvasók; hogy közte és a sokadalom közt megmaradjon a kapcsolat. Ennek a fönntartása Nagy László szerint az esztétikai, a művészeti nevelés problémája is. Igaz: „Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult." A költészetre mégis szükséq van: ellenükre is, értük is, annak ellenére is, hogy a gyárudvar mégiscsak más értékrendet képvisel, mint a játszótér, s hogy ma a természettudomány, a műszaki tudomány tolult előre — mert a költészet a technikai civilizációban is változatlanul etikus és emberközpontú. Nagy László sem filozófus módjára elméleti, de ebben az életében meg nem jelent írásában mégis úgy fejti ki gondolatait, hogy azok bízvást kiegészíthetik a tudósok könyveit. A költészet gyakorlati művelője másképpen gondolkodik, ám éppen olyan fontos figyelni rá. Nem tudni, mikor írta a Lélegző elevenség című jegyzetét, kéziratban maradt fönn, de ma kiváltképp időszerű: megérti-e egymást a költő és az olvasó. Nem művészeti, esztétikai gond, egy kissé leválasztható a költészetről, viszont igenis fontos kérdés. Az emberek akár akarják, akár nem, számtalanszor találkoznak a verssel: iskolásgyermekük révén, a rádióban, a televízióban, sőt a napilapokban is - Kecskeméten, Orosházán, Kaposváron, Ászáron egyaránt. Jó néhány író-olvasó találkozón voltam. Főleg az idősebbek mondják: nem értik a maiakat. Ha azt válaszoltam, hogy sokszor én sem, biztos sikerre számíthattam. Leqtöbbször mást mondtam: aki szereti a verset, megtalálja a magáét, de keresnie kell, igyekeznie kell, hogy meg is értse; a vers, ha jó, súlyos, miért várnánk tőle, hogy egyből megadja magát. A költészet minden pillanatában együtt sodródik a régi és az új, a jó és a silány, s nem könnyű sem a költő, sem az olvasó dolga, hogy végül egymásra találjanak. Ä versre azonban szükség van, s a költő jobban felelős azért, hogy a költészet belső fejlődési törvényeinek szellemében bár, de az olvasóra is rátaláljon. GYŐRI LÁSZLÓ Magyar Remekírók A termőre fordult diófa 1972 februárjában a Kritika című folyóirat adta közre Plés Endre: Diófát ültetni — Egy klasszikus sorozat terve című írását, amely — korábbi viták folytatásaként, azok eredményeit iis felhasználva — egy nagyszabású könyvsorozat tervezetét mutatta be. Ez a könyv- sorozat, a Magyar Remekírók sorozata, a magyar irodalom klasszikus íróinak és művéinek közreadására vállalkozott. „Olyan összegzésre volna szükség — jelentette ki Plés Endre -, amit irodalmunk egészéhez vezető kalauznak nevezhetnénk, És olyan Olvasókhoz szólna, akik már jó olvasók: akik klasz- szikusainkat, a fél múlt s a jelen nagy íróit egy-egy művükben megismerve, a kiegészítést kívánják, bizonyos szerény teljességet olvasmányaikban, élményeikben, könyvespolcaikon. A nemzeti iodalom folyamatosságát." A közreadott tervezet százhatvan kötetet foglalt maqába, a meginduló eszmecserében esszéírók, irodalomtörténészek vettek részt, a többi között Barta János, Gyer- avai Albert, Kardos Tibor és Naqv Péter. A naayszabású terv általános helvesléssel, az olvasóközönség érdeklődésével találkozott. A szép tervek megvalósulásának eredményeként 1973-ban Csokonai Vitéz Mihály műveinek kétkötetes gyűjteményével indult meg a Magyar Remekírók sorozata. A hosszú távú munkálatokat reprezentatív szerkesztő bizottság irányítja, amelynek közismert írók: Illés Endre, Illyés Gyűld, Juhász Ferenc, — és irodalomtudósok: Király Ist. ván, Klaniczay Tibor, Pándi Pál Sőitér István, Szabolcsi Mikilós a tagjai. Évente átlagosan öt-hét kötet lát napvilágot, a kötetek a modern textológia (szöveg- gondozás) szabályainak megfelelően adják közre a klasszt kus szerzők műveit. A sajtó álló rendezés munkáját tudós irodalomtörténészek váltották. A magyar könyvkiadás nem először helyez az olvasóközönség asztalára ilyen reprezentatív könyvsorozatot (az ötvenes-hatvanas években megjelent Magyar Klasszikusok sorozata is hasonló ceti* szolgált), ám ilyen gazdagságban, bőségben még egyetleri könyvsorozat sem vállalkozott arra, hogy összegyűjtse és közkinccsé tegye a magyar irodalom remekműveit. A Magyar Remekírók sorozata irodaimunk hót évszázados fejlődését mutatja be. Erről a fejlődéstörténetről a legtöbb magyar olvasónak — általában iskolai emlékek állapján — van valamilyen képe. Valójában ennek a képnek az átalakítására, mondhatnám úgy is, kiteljesítésére törekszik a sorozat. Gyakran nem is sejtjük, hogy irodalmunk története milyen értékeket és érdekességeket rejt magában. iKÜlönösen a, régebbi magyar irodalom, amelyet még a műveltebb olvasó is csak hézagoson ismer. Holott érdemes megismerkedni vele, hiszen nemcsak nemzeti történelmünk alakulását kíséri nyomon, hanem eredeti gondolatokban, költői, elbeszélő és drámai értékekben is gazdag. Megmutatja, miként eszmélkedtek és éreztek, hogyan éltek, utaztak, munkálkodtak és — történelmünk szüntelen kényszerűségei következtében — hogyan harcoltak a régiek. A Magyar Remekírók klasz- szikus irodalmunk legjobb műfindiő sűrűsége, mező isziép vidéke, hegyeik topár teteje! Akármerre járok, jókedvre taiáilbk, ión is fVidiuiák vele. IMiilnldémültt la lkák ég, átélő minlidénlségk a teremtés ereje. veit adja közre, közöttük Olyan válogatásokat, amelyekkel — újszerűségük következtében — külön is foglalkoznunk kell. Ilyenek nhindenekelőtt e régebbi magyar irodalom és gondolkodás nehezebben hozzáférhető alkotásai, améíyek- nek sajtó alá rendezése kulturális tudatunkat, nemzeti önismeretünket teszi gazdagabbá. A humanista történetírók című kötet régi történeti irodalmunk klasszikus alkotásait, a többi között Antonio Bonfini, Thurzó János, Brodarics István, Oláh Miklós és Szerémi György műveit mutatja be. Mátyás király uralkodását, a magyar állóm mohácsi bukását és három részre szakadását, vagy a régi Erdély történetét beszélik el ezek a tudós — általában latinál író — humanista történetírók. Történetírók, akik szenvedélytől izzanak, minthogy nemcsak koruk szenvtelen krónikásai voltok, hanem a nemzeti egység, a török elleni küzdelem harcos publicistái is. Hasonlóképpen érdekes olvasmány a Magyar gondoHko- dók - 17. század című kötet. Ebben a terjedelmes gyűjteményben a kor magyar filozófiai, pedagógiai és politikai irodalmának kiváló képviselőivel ismerkedhetünk meg, a többi között Szenei Molinár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc műveivel. A Magyar drámaírók — 16—18. század című gyűjtemény a régi magyar dráma emlékeit — Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Gyöngyösi István és Bessenyei György műveit — adja közre. Drámairodalmunk kezdeteiről és fejlődéstörténetéről rajzol képet, Olyan drámai szövegekre is rávilágítva, ame-, llyek a régi magyar irodalom iránt megnyilvánuló érdeklődés következtében egyszer a színpadon is újjászülethetnek. Igen értékes és izgalmas olvasnivalót ad közre a Kenyeres Zoltán válogatásában és szerkesztésében megjelent Esz- szépanoráma című háromkötetes gyűjtemény, amely fél évszázad magyar esszéirodaíl'má- nak hagyományait és változatait mutatja be. E nagyszabású gyűjtemény igazolja, hogy a huszadik századi magyar esszé mindenben megfelelt történelmi hivatásának: ha keltett, javaslatot tett, bírált, tanácsot adott, ha kelllett, szót emelt az irodalmi és művészeti újításért, sőt forradalomért. Sokan tudatában voltak a magyar esszé- irodalom értékének és gazdagságának, most azonban igazolást is nyert. Nemzeti irodaimunk — és most az irodalmat igen tág értelemben használom., úgy, hogy beleférjen a tudományos, a kritikai és az esszéirodailóm is — gondozása és terjesztése nagy felelősséget, egyszersmind szép hivatást jelent. Ezt a felelősséget vállalta a Magyar Remekírók könyvsorozata is, amely gondos filldlőgioi munkával, szép kiállításban teszi közkinccsé ennek az irodalomnak a legfontosabb műveit. A tizedik évébe lépő könyvi- sorozat — amely eddig közel hatvan kötetet íteibt le a magyar olvasóközönség asztalára — a mai magyar könyvkiadás legfontosabb: a jövőnek is szóló vállalkozásai közé tartozik. A diófa termőre fordult: a termés betakarítása tovább folyik a jövőben is. .Erőszotos csöngés, kegyetlen dübörgés, mtotoirok dühöngése, ősMilláglbót támadt sok rég Mihailt állat ordiítáto, íhörgéBe; köztük jár az ember, illtótozinli iniem önén váirljtai, mliltoc tesz vége. CSANADY JÁNOS: Őseidért, akik hozzád beszélnek, őrizd meg a tagolt, emberi beszédet, mert ha egy-egy nevet kimondasz amely múltat jelenbe-torlaszt, itt teremsz a XX. század végharmadában. Hétmérföldes csizmádat le kell venned, a jelenben papucsban toporogsz, a gépek nem robognak, őrizd meg hát, őrizd meg magadnak őseidért, akik hozzád beszélnek, őrizd meg az emberi beszédet. Senki-semmli Vátesz nem beszél a Holdnak, ahol csak az ezüst lovak gyalogolnak; ahol lépkedhetsz még Tiszáig, Dunáig, nyílik, érik ez a beszéd máig, elragad a szómágia sodra hullámán forró képeket hozva, s bár tágas és gömbölyű a világ mindenütt egy torokból1 nőtt virág szökken versbe, a vers láncba, szélnek: őseidért, akik hozzád beszélnek őrizd meg hát az emberi beszédet. Némán üzen a vers, a betű-jel összefogva a rejtett értelemmel, és nem képernyőre vetít a szó homlokod belső falára lobbanó képeket; a metafora-láncban, jelzők, hasonlatok nyugodt sodrában, tér-idő távolában elveszett szavakban éleszthetsz rejtelmeket; tovább nyílnak nyelvében gyermekdednek ■ őseidért, akik hozzád beszélnek őrizd meg a tagolt, emberi beszédet Valami közöm von ehhez a szóhoz, kietlen pusztán, vad dzsungel-bozótban majdnem-magam nagyon sokáig hordtam, hogy fellobbanjon majd e nyílt porond testvér-tüzén a hazám-nyelvű gond, oly virágban, amely nélkül nem élhetsz, beszél illata, a tüskéje vérez — en-tüskéim sebzik fel szivemet, de szólok még, ha másként nem lehet, a lehetetlent is legyűrni vágyva. Ébresztgetve néma testvéremet: őseidért, akik hozzád beszélnek, őrizd meg ezt az emberi beszédet. Faluszéle Réti Mátyás rajza POMOGATS BÉLA WEÖRES SÁNDOR: Kontraszt I
