Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-09 / 83. szám

a Képújság 1983. április 9. Hogyan rakjunk cserépkályhát? Meglehetősen nehéz, s bo­nyolult szakma a cserépkályha rakása. Többszázfélét lehet rakni, az épülettől, a szobától, a földrajzi helyzettől, az épület anyagának minőségétől függő­en, s úgyszintén meghatározó a mázos cserép milyensége - s az ember a legfontosabb eb­ben a szakmában is. Szita Lajos téglás volt, majd kitanulta a cserépkályhássá- got, aztán elszegődött kémény­seprőnek. Immár húsz éve gaz­dája a dombóvári és környék­beli kéményeknek, több mint tíz éve pedig vezetője annak a kis csoportnak, amely egy év­ben 35 200 keményt tisztít meg, közöttük a kórház negyvenöt méter magas, a környék legma­gasabb kéményét. Tehát ez a kéményseprőrészleg. Alig tu­catnyian vannak, a régi TÜZÉP- telepen ütötték fel a tanyáju­kat, itt vannak a fekete-fehér öltözők, mosdók, garázs, rak­tár, iroda. Ebben a csöppnyi üzemben, egy íróasztalnak helyt adó kis szobában ülünk Szita Lajossal. Arról beszélgetünk, hogyan is kezdődött ez az „energiatakarékos” munka?- Mint minden új, ez is ne­hezen indult, döcögtünk, mér­gelődtünk, azután csak-csak el­indultunk, s ma hírünk meg­előz bennünket. Ha rakunk egy cserépkályhát valahol, a szom­szédságtól azonnal jönnek: munkát kínálnak. Pláne akkor, ha készen vagyunk egy kály­hával, amikor látják, hogy mi­lyen szép, a szobának valósá­gos dísze, szóval nincs szívünk elutasítani a megrendelőt. Az első évben, tehát 1981- ben csak a szervezéssel foglal­kozott a kirendeltség vezetője, de 1982-ben már Szita Lajos is beállt cserépkályhát rakni, any- nyi volt a munka, meg azt tart­ja a kiváló mester, hogy a szakmát nem árt néha-néha kézbe is venni, nemcsak irányí­tani. Horváth Lajos, Boros János és Pál László kályharakó mes­terek, midegyikőjükhöz egy-egy segédmunkás — ez képezi most a kialakulás-munkakezdés idő­szakában a stábot. Tavaly het­ven új kályhát építettek, százat átépítettek, és négyszázat tisz­títottak, karbantartottak. Szép teljesítmény hat embertől! A legtöbb munkát az iskolák, meg a fogyasztási szövetkezet ad­ják. Szerződést kötöttek a mun­kákra — így tudnak jó előre anyagot szerezni, mert amióta a cserépkályha divatba jött, szaladni kell a szép cserép után. Esztergom, az ottani cse- répkályhagyártó vállalat a leg­jobb szállítójuk. Endrédi József- né személyében - ott osztály- vezető — olyan partnerük van, aki soha nem engedi el őket tíz-tizenöt kályhára való cse­rép nélkül, s az sem ritka, ami­kor jön az értesítés, hogy gyor­san menjenek, mert még van abból a csodaszép mintás cse­répből hat kályhára való, ame­lyet korábban nem tudtak szál­lítani, mert a gyárban is szer­vezik a munkát, sokféle csere­pet nem gyártanak, négyet-ötöt csak, de ezeket naqyobb szé­riában, így a „bedolgozók", te­hát Szitáék nem azonos mintá­zatú kályhát raknak a szomszé­doknál, az utcában — divat szerint, mint a női ruháknál, itt is a vevőre, megrendelőre kell figyelni. Éppen ezért nem fur­csa az, hogy húszezer forintot érő kályhát is raktak egy szek­szárdi villában. Boros Jánossal az Engels ut­ca 124-ben találkozunk. Eny minden bizonnyal szép kályha kerül majd ismét ki keze alól. A csempéket kiterítette a szo­bában. A szebb színeket, a formákat, az erezéseket úgy rakja össze, hogy a kályha elülső és oldalsó részére kerül­jenek - ahol jobban mutatnak. A mintázattól kissé eltérőt fal­nak fordítják. Közben természe­tes, hogy minden anyagot kéz­közeibe tesznek, itt van rakat­ban a sifer, a bélés, a drót, meg minden kályha legfonto­sabb alkatrésze, a sár, megda­gasztva, előkészítve. — Tavaly egy nagyon szép kályhát raktunk át, a cserép belsejében ott volt az írás, 1882. Jó anyagból készíthették, mert még most is olyan volt a hangja, mint a lélekharangé. Aztán volt dolgunk Decsen is, vendégházban építettünk szép kályhát, meg mindenütt szépet és jót akarunk csinálni. — Olyant is — mondja Pál Dombóvárott több mint két­ezer cserépkályha van a laká­sokban. Idén csaknem kétmil­lió forint értékű munkát végez el a Tolna megyei Kémény­seprő- és Tüzeléstechnikai Vál­lalat dombóvári cserépkályha- rakó brigádja. László, aki ugyancsak a híres dombóvári Spengler-cégnél ta­nult, mint Boros János kollégá­ja —, hogy melegítsen, tartsa a meleget. A cserépkályhák kö­zött az viszi a pálmát, amelyik nem dobja ki azonnal a mele­get, hanem lassan adja a hőt és sokáig tartja. Másnap, ha begyújtunk, akkor még langyos legyen a kályhacsempe, az a jó kályha. Mi ilyeneket csinálunk. A kályhák mérete igen vál­tozó. Van olyan rendelő, aki kétaknásat, vegyes tüzelésűt kér. Komplikáltabb munkát ad a fatüzelésű. Rajz nélkül, per­sze!- Elméletileg lehet rajz után is rakni a cserepet. Mi azon­ban mindig a helyzethez igazo­dunk, tehát például úgy rak­juk a járatokat, hogy a fal fe­lé ne adjon a kályha meleget, hanem csak előre. A belső füst­járat könnyű tisztítása érdeké­ben a rakást a szoba falának helyzetétől függően kell elren­dezni, az sem mindegy, hogy belül mennyi sárt teszünk a bé­lésbe, a sifert hogyan rakjuk a cserepek közé, hogy a hőin­gadozás a kályhát ne viselje meg. Figyelmeztetjük a meg­rendelőt, hogyha tüzelni kezd. fokozatosan rakja a papírt, a fát, a szenet pedig csak legvé­gül. A száradás-égetés után válik csak a kályha kályhává. S ha az ember majd ismét visszajut a kályhához — tisztí­tani — s a lakó dicséri, akkor a I 1 A sifert, a bélést apatini cserépből törik össze Amint visszatérünk a kiren­deltség irodájába, a falon, szemben az ajtóval, a belépő ismételten rátekinthet egy szép keretes oklevélre. „A legjobb üzemrészlegnek, az 1952. évi tervteljesítésért” felirat adja hírül — 1953. május elsejei dá­tummal —, hogy már akkor is kiváló minőségű munkát vég­zett ez a brigád, meg tavaly is, mert ismét a vállalat legjobb­jai voltak a dombóvári kémény­seprő, kályharakók. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: Kaptinger András Boros János vegyes tüzelésű kályhát rak mi örömünk is teljessé válik - Pál László mester is büszke szakmájára, munkáikra. Amíg a szó a kályháról fo­lyik, a házigazda finom bort kínál, a kaposszekcsői hegyen termett. A fiúk, a kályharakó mesterek - egyikük sincs har­minc év felett -, egy-egy üveg sört kapnak — munkaidő végén járunk -, odaállítják a beépí­tésre váró cseréprakatra. Talán úgy vannak ezzel, mint a szőlőmetszó a borral: ha nincs a metsző keze ügyében egy üveg bor, akkor gyenge, silány lesz a termés, rossz tüze­lésű a kályha? Szita Lajos büszkén mutatja a kitűnő minőségű cserepeket ehetetlenségében toporog. Rohanna ki innen; ki a fehér falak zárkájából, szedné a lépcsőket hármasával, hatosával; maradna is, kössék őt a kiságyhoz, láncolják oda jó erősen, a szíve köré is láncot fonjanak... A látogatásnak vége; egészséges embereknek utcán a helyük! Folyik az embertömeg, kanyarog le a lépcsőn. Sodródik ő is, vézna testét csaknem összeroppantjók. Szeme vörös, haja csap­zott... Éjszakai műszak mögötte. Negyedik ezen a héten. Kimerült. Ket­tőre fordítja bentről a kulcsot, fordítaná háromra, négyre is, hogy kirekessze a gondolatzuhatagot, álomzuhatagot. Álom nélküli al­vásra vágyik, így pihenni estig, műszakkezdésig. Ne tovább, mert dolgozni kell; pénz kell. Fölriad, mert fölriasztják. Az ablakon túl aszfaltot bontanak, a gép iszonyú kerregése a dobhártyáján. Le­kászálódik az ágyról, az órát nézi: alig múlt tíz. Három órát ha aludt. Akárcsak tegnap, tegnapelőtt, azelőtt... Félrerántja a füg­gönyt, fény fröccsen a szobába. Nézi az aszfaltszaggatókat. Utál­ja őket. Az alvásnak már fuccs, pedig aludhatna még; kettőtől van látogatás. A fürdőszobában megnyitja a csapot. Homloka mö­gött összeáll a menetrend: megfürdik, hajat mos, megszárítja, az ágyat beveti, felöltözik, a presszóban iszik egy kávét, míg becso­magolják a sütit, a pici nagyon szereti, kettőre be is ér... Kibú­jik a hálóingből, ágyra hajítja. Vonzza az ágy. Enged a csábítás­nak; a víznek kell öt perc. Hanyatt fekszik, a plafonra mered, ahol gyermekarc, még egy. A kinti berregés megtölti a szobát, mono­ton nesszé szelídül. .. Felriad; az előszobában víz nyújtózik, folyónak sekély, alsólakó szitkozódásához bőven elég; úszik a fürdőszoba is, persze. Elzár­ja a csapot... Sokára sikerül rongyba-vödörbe menekítenie a te­mérdek vizet. A hajmosási terv végképp elúszott. Beül a kádba, kihúzza a dugót; mire testét beszappazonna, eltűnik a víz.'Tussal választja le bőréről a fehér habokat. A tükör előtt elidőz; meg­akadna-e testén féffiszem? Ha kívánná valaki, ha ölelné valaki, s ha lihegése annak a valakinek a lihegésével pörgölődne össze­tapadt testük fölött, ha ...ha... — akkor talán enyhülne a fájdalom, felejtődne a kín. A tükör keskeny, mégis! Szinte elveszik benne. Nézi magát, és nyugtázza: Ha melltartó nélkül, könnyű kis ing­ben járna-kelne, megfordulnának utána a férfiak. De miért is rej­ti tastét? Mert elege volt a férfiakból? Férfiak? A férjén kívül egy valaki érintette a mellét, egy börzsönyi osztálykirándulás után. Ti­zenöt éves se volt, a buszban meg sötét. Smárolt mindenki, ő se lógott ki a sorból. És csók közben érezte hirtelen szíve fölött a szomszéd fiú remegő kezét. Hagyta, mert jól esett... A férjét is a teste igézte meg. Egyik sportverseny utón nyitott rá, épp zuhanyo­zott. Azt mondta, bocsánat kislány — és vetkőzni kezdett. Tus alá állt, szorosan mellé, s kisfiús arcán folyt a víz. Felajánlotta, hogy megmossa azt a gyönyörű hátát... Megfordul a tükör előtt, a há­tát nézi. Mi szépet talált benne? Nem mondott se nemet, se igent. A betolakodó szappanért nyúlt, ő meg hirtelen elzárta a piros csa­pot, kiugrott a tus alól, zúdult a hideg a fiúra. Pajkos idők!... Te­kintete lejjebb csúszik. Akkor mindenhol annyi volt rajta, ameny­Hámor Vilmos: Lánc, lánc, eszterlánc nyi kell. Most meg? Ha így folytatja, semmivé fogyhat. Tapogatja a mell alatti csontokat, bár tapogatni se kéne, látszanak jól. Sze­mét lehunyja, hogy lássa évekkel ezelőtti önmagát, s e képzelt látvánnyal hátrál a tükörtől, hátrál a szobába, neki az asztalnak. A felborult óra nesze nyittatja ki a szemét. Úristen, már ennyi idő! Magára kapkodja ruháit: melltartót nem vesz, bár tudja, láza­dásnak ez édeskevés. Haját kifésüli, hintőporral szórja be, ne le­gyen csapzott, bár tudja: ha fájdalmában, tehetetlenségében iz­zadni kezd, csomós lesz a haja. Rohanni kell, a kávé elmaradhat, de sütemény kell, a pici nagyon szereti. A lépcsőző tömegből hozzácsapódik néhány szó: — Nicsak, jól látok? Eszter, te vagy? — Klári! bukik ki Eszterből, alig hallhatóan. Csak a kórházon kívül kerülnek beszédes közelségbe. — Mi van veled? hogy lefogytál! Kid van benn? mi újság? — dől a szó Kláriból. — Hosszú história! Mesélj már, olyan rég, hány éve is? — Hát? azt hiszem, hét, igen hét, mondogatja a vékonyka ar­con görbülő száj; hét, hét, hét, sírja már. — Mi a baj? mondd már! — Én olyan szerencsétlen vagyok, borul Klári nyakába. — üljünk le valahova, egy kávé mellett... — Szomorú emberek vidítója voltam? Értettem a nyelvükön? Sze­rettek?... Álom-álom... Jó-jó, igaz volt, de én már régesrég nem vagyok az az Eszter. Gyűlölöm az embereket. Szánakozók. A há­tam mögött talán ki is röhögnek. Igazi szeretetet csak a gyerekeitől kaphat az ember. Ha az a rohadt sors hagyná! De nem hagyja! Minden összecsapott fölöttem. Nincs kiút... Két lányom van. A nagyobbik, Krisztina, hétéves, csintalan, életre való kislány. Anyu neveli már két éve; anyu nyugdíjas. Muszáj volt elkülöníteni a ki­sebbiktől, mert attól féltem, hogy a Tündiké, ő most ötéves, szó­val attól, hogy valami kárt tesz a nővérében. Tündiké, az én tün­dérem magatehetetlen... és szellemi fogyatékos... Önála a szere­tet abban nyilvánul meg, hogy átöleli a nyakad, alig kapsz leve­gőt, vagy az arcát dörzsöli az arcodhoz és egy óvatlan pillanatban harap. Krisztina látta Tündiké első eszméletvesztését. Nem akartam még egy idegbeteg gyereket, ezért vittem az anyuhoz. Tündiké nem tud járni, nem tud beszélni; gyógyíthatatlan. Intézeti kezelés­re szorul. A kérelem több mint két éve az egészségügyi osztályon van, ahol lehengerlőén, vagy szánakozóan beszélnek velem, és amikor már nagyon unják, hogy a nyakukra járok, ígérnek is. Már elértem, hogy a százhatvanötödik besorolási szám helyett a har­madikat kapta, de az intézet felépítése még csak terv. ígérték, hogy megnézik más megyében... ígérték, írnak majd... majd... majd? Hiába hangoztatom: egyedülálló vagyok, a volt férjemre nem számíthatok. Mikor még együtt éltünk, hazaérve a munká­ból, Tündérem a nagyszobába zárva rugdossa az ajtót, az apja meg a kisszobában alszik. Délután háromkor. A pici még nem evett, deréktól bokáig egycsurom pisi... Elváltam. Azt hittem, ta­lálok idős nénit, aki gondozza, míg dolgozom. De amikor kide­rült, hogy az én Tündérem beteg, kifogásokat keresve meghát­ráltak. A kórházi főorvos rendes volt; ideiglenesen befogadták, de azóta is egyfolytában rettegek; mi lesz, ha kiadják? Hogyan dol­gozom akkor? Ki tart el bennünket? Naponta szedem a szeduxent és az algopirint, hogy a fejfájásom elviselhető legyen... Nem te­hetek róla, de szegény kicsi Tündéremhez erősebb érzelmi szá­lak fűznek, mint Krisztinához. Ha látnád: arcát időnként eltorzítja a fájdalom, földre zuhanó kis testén erőszakos rángás, két kicsi kezével kapaszkodik a semmibe; mentségért, segítségért könyö­rög, amit sohasem kaphat meg, mert nem tudja, hogy gyönyörű szeme mögött ott a semmi. És hiábavaló az én könyörgésem is: legalább az egészséges lányomnak örülhessek, a jövőjéről gon­doskodhassak. Tudom, a Tündikétől kapott szeretetet nem várha­tom Krisztinától, de ha csak vele lennék, talán lefoglalna annyira, hogy nem kínozna folyton a gondolat: nem lett volna szabad megszülnöm. Amikor ezt megtudtam, már késő volt. Világra jött, és nincs helye e világban... Szörnyű. Látnom kell, hogy azt a gyö­nyörű kislányt kikötik, nehogy kibukfencezzen a kiságyból. Hát a kutya is tiltakozik, ha láncon tartják! Elég! Nem bírom... A presszó kerek asztalkáján fényképek hevernek, mindkét po­hárban hideg kávé. Klári tehetetlen; szólnia kéne, de mit is mond­hatna? A presszó előtt is csak ennyit: — ha akarod, holnap felugróm hozzád. Hol is laksz? Eszter megmondja, aztán egyikük jobbra, másikuk balra. Esztert üzenet fogadja: ajánlott levele van a postán. Odasiet, átveszi, olvassa a feladót: Egészségügyi Osztály. A posta előtt már nem fékezi keze remegését; feltépi a borítékot, szakad a le­vél is. A járdára térdel, könnyével küszködve olvassa össze a sza­vakat. Feláll, futásnak ered. A levelet felröppenti a szél, pörgeti, pörgeti; egy szeletje a falhoz tapad, rajta szótöredékek: türele... Eszter már a Iépcsőhózban, fel a negyedikre, egyenesen a kony­hába, elő a szeduxenekkel, vizet a pohárba. Egyik kezében sze- duxenkupac, másikban a pohár víz. Nézi. A szeduxenkupac fehér falú kórházi szobává változik; markában látja lekötözött lánya szemét. A vizespohárból Krisztina mosolyog rá... Ne, ne, ne, ne, ordítja.------ indkét keze a teste mellé zuhan: gurulnak szanaszét a pi­M ru lák, megakadnak a tócsában, az üvegszilánkokban. így áll mozdulatlanul. Egy percig? ötig? Húszig? Nem tudom, ——.J mennyi idő telik bele, mire a földről felemel két pirulát. Bekapja, vizet iszik rá. Tócsa sincs már, mikor földre rogyva szedegetni kezdi a többi gyógyszert.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom