Tolna Megyei Népújság, 1983. március (33. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-01 / 50. szám
a Képújság 1983. március 1. Moziban A postás mindig kétszer csenget Szexfilm — mondta valaki. Társadalmi dráma — így a má. sík. Krimi — kontrázott rá a harmadik. Bevallom, a három kijelentés nem egyszerre hangzott el, de elhangzott. Ismerőseim véleményét az újságírói- szerkesztői szabadság rakatta velem egymás mellé, de korántsem azért, hogy szembeállítsam a három ítéletet. Mert mindegyikben van némi igazság. A postás mindig kétszer csenget című színes, szinkronizált amerikai filmben az egyik főszereplő az országúiról indul el, mint már annyi amerikai és nem amerikai alkotásban. Kiköt egy útszéli vendéglőben, nem az olyannyira azért mégsem áhított munka, hanem a görög származású tulajdonos szép amerikai felesége kedvéért. Ketten szövögetik aztán to. vább a cselekményt, akarom mondani, nem egészen makulátlan terveiket. Ezekből lesz a krimi, meg a szex, meg a dráma. A cselekményről többet illetlenség lenne elárulni. Egyébként a forgatókönyvíró, meg a rendező még azoknak is tartogat némi meglepetést, akik ol. vasták James M. Cain regényét. Sajnos, ennek filmre igazítása nem a legszerencsésebb. Talán a főszereplő, Jack Nicholson kiválasztása sem az. Játéka nem olyan, mint amilyent tőle joggal elvárnánk. Bizony jóval többet nyújt partnere, Jessica Lange, sőt, az ézúttal fölösleges harmadik szerepét játszó John Colicos is. Ha már efféle jegyzetírásra szánta magát az ember, illik valamit a rendezőről és az ope. ratőrről is szólni. Talán a tisztes mestermunka az, amit velük kapcsolatban említeni lehet. Ez kinek sok, kinek kevés. Bob Rafelson és Sven Nykvist esetében inkább az utóbbi íté. let a helyénvaló. — gyuricza — A szép vendéglősné és az öregedő csavargó az egyik (szex-) jelenetben. Kossuth könyvek Asszonyaink arca A hagyomány szerint, szép ki. advánnyal köszönti a Kossuth Kiadó a nemzetközi nőnapot. Már négy hasonló összeállítás jelent meg, ez az ötödik, de nincsenek benne ismétlődések. Az elmúlt fél évszázad magyar irodalmából válogatottak elsősorban, de helyet kaptak benne a világirodalom nagyjai is. Válogatta és szerkesztette Bor- bály Sándor, az illusztrációkat Hincz Gyula, Józsa János, Reich Károly és Szalay Lajos készítette. Fényt kap a kötetben a zsen. dűlő fiatal lányok, a szeretett és szerelmes asszonyok, anyáink és nagyanyáink arca. Nők írnak önmagukról, olyan élményekről, amelyek csak nekik adatnak meg, és férfiak írnak a nőkről, lányukról, feleségükről, kedvesükről, nagyanyjukról. vagy éppen mint a kötetben idézett József Attila-vers mond. ja egy szép régi asszonyról, „amint a fényben elmegy". A versek és az elbeszélések váltják egymást a kötetben. A válogatás idejéből következik, hogy nem megfogalmazotton ugyan, de végigkísérhe. tők a szép antológiát olvasva lányaink, asszonyaink életének változásai az eltelt idő alatt, ugyanakkor az örök emberi vonások is kirajzolódnak az írók, költők sorai nyomán. Milyen hát ez az arc? Szép és csúnya, boldog és szomorú, öreg és fiatal, vagyis változó, mint az élet maga. E szép könyvet ajánljuk minden nőnek és minden férfinak, akiket érdekel a magas színvonalú szépirodalom. A borító és a kötésterv Szántó Tibor munkája. A Versmondó Műhely bemutatkozása A Babits Mihály Művelődési Központ „Versmondó Műhelye" - egyelőre ennyi érzékelhető belőle -, négy fölkészült, okos és mindenekelőtt irodalmat tisztelő versbarát, akik időnként találkoznak és a maguk örömére verseket mondanak. Nevükkel itt-ott találkoztunk már, de csak valahogy úgy, mint a derék Vargha Gyula epigrammájának felolvasó estélyén, ahol a kötelező zongoraszám után „ha taps elnémult, nem csupán a húr, Verseket olvas fel Satöbbi úr". Első alkalom volt, hogy mind a négyen bemutatkozhattak, közös est keretében, s a bizalmat és az érdeklődést egyaránt mutatja, hogy megtelt a márványterem, talán azt is igazolva, hogy a fiatalok érdeklődéssel és reménykedve várják a költészetet, amiben — bármi legyen is az oka és magyarázata —, tulajdonképpen kevés részük van. A Versmondó Műhely tehát nemcsak hivatást teljesit, egy lappangó érdeklődést is kielégit, s reméljük a folytatás nem marad el. Szép este volt, megértett, hatásosan és jól elmondott versekkel, amelyek mind a szerelemről szóltak, átcikázva az egész világirodalmon. Az első önálló est elfogódottságát eltüntette a műsor szerencsés kompozíciója, mert az egész est egymásba fonódó versek többé-kevésbé biztos egysége volt, amit hatásosan egészített ki Lányi Péter meggyőző zongorajátéka, — talán a népszerű Debussy-darab hatott legjobban. Egy ilyen világirodalmi kalandozás természetes veszélyekkel is jár, a kérdés is fölmerül, miért maradt ki ez vagy amaz a vers, pedig régóta közel áll szivünkhöz. Valószínűleg mindenkinek van saját - kisebb, nagyobb - világirodalmi antológiája, hiánylistát tehát könnyű összeállítani, itt azonban másra is gondolhatunk: a közös téma nem biztos, hogy rokonitani tud egymástól távol álló költőket. Hervay Gizella, Catullus, Burns vagy leik Zoltán - s menynyi nagy és kevésbé nagy név még! — olyan távoli csillagzatok, hogy egymás mellé állítva nem mindig jelentenek egységes világot, még a közös témán belül sem. Egy kicsit feszesebb szerkezet, a versek egymásutánjának határozottabb körvonalú epikai jellege valószínűleg jót tenne a következő műsorok összeállításánál. Az egyes versek előadása nem állt azonos színvonalon, az értelmezéssel sem értettünk mindig egyet, ami természetes is: a remekműveknek az is titkuk, hogy mindenkihez másként szólnak, mindig újabb titkukat tárják fel. A négy versmondó ezeknek az ősi és mai titkoknak zárához kereste a kulcsot, s legtöbbször meg is találta. A versmondók közül R. Németh Juditnak van legnagyobb „múltja", annak idején ö nyerte a televízió versmondó versenyét. Társaival — Fenyvesi Ágnes, Orbán György, Szoko- lay Zoltán — áhitatosan szép est szereplői voltak, a siker is ezt igazolta. S jogos a remény is, hogy a Versmondó Műhely, miután jó úton indult el, megbecsülésre érdemes eredményeket is fog elérni. Cs. L. Rádió Kudarc és siker .jPedigi, ha egyszer megkeres- nénlk a miértet, és becsületesen vállaszólnánk rá, a tegnapi kudarc a holnapi siker alapélménye lehetne”, — írta az RTV- újság mintegy felvezetve a1 vasárnap délelőtti Szivárvány műsort, amely „A kudarcról" al- címet viselte. Megszólaltak benne különböző rendű és rangú, korú és nemű, foglalkozású és társadalmi megbízatást vállaló emberek. Sorra elmondták a számukra kudarcot jelentő élményeket, s talán segítette is őket — és hozzájuk hasonló helyzetűeket — ai műsor abban, hogy megleljék kudarcuknak azt a szálát, amely kivezetheti őket ai holtpontról. A műsor első blokkjában lapunk főmunkatársai, Ordas Iván szólt egyéni kudarcairól', maljd — lévén újságíró — ai közéletben egy gyakran előforduló jelenségről, leváltásokról, leiVá* sokról, s az ezzel összefügghető megbélyegzésről fejtette ki nézetét. Azaz arról beszélt, — ezt a mórágyi jó példával is alátámasztva —, hogy az adott munkaterületen elszenvedett kudarc nem hathat ki egy egész életre, vagyis térben és időben behatárolt, és a későbbiekben helyrehozható és kijavítható. Magáról szólva pedig elmondta, hogy ifjú korában volt „becsületes” szakmája, amiről objektív — leginkább tőle független — okok miatt kellett elbúcsúznia. Akkoriban ezt kudarcnak hitte — s a műsorban halványan most is ez érződött. Noha, az akkori kudarc, életét jóra fordította, hiszen azóta' bebizonyosodott, hoav Ordas Iván újságíróként sikeres pályát futott és fut be. — hm — Sainhna Országos bemutató Tamásiban A Népszínház tiszteletre méltó hagyományai hogy a repertoárjába felvett darabjainak bemutatóit önálló színházzal! nem rendelkező megyékben tartja meg. így kerülhetett sor országos premierre az elmúlt héten Tamásiban, ahol az idei évadját teljes egészében magyar szerzők műveinek szentelő Népszínház Sarkad! Imre: Elveszett Paradicsom című színművével vendégszerépelt. A fellszabaduláis utáni dráma- irodalmunk egyik legszebb, $ napjainkban is igen aktuális darabja 1961-ben a Madách Kamaraszínházban került színre először, Gábor Miklóssal, Várad! Hédivel és Horváth Jenövet a főszerepekben, néhány évvel ezelőt pedig szintén e színházban Sztartkay István, Piros Ildikó és Mén sáros László keltette élét ne a tragikus sorsú szerző színpadra álmodott alakjait, a fiatalon kiégetté vált orvost, Zoltánt, s a vele szemben ailápjaiban más életfelfogású két kulcsfigurát: apját, az öreg Sebőköt, aki intellektuálisan, s az egyetemista lányt, Mirát, aki pediq érzelmi ráhatással igyekszik átplántálni Zoltánba' az örökös újrakezdésbe vetett hitet. A tiltott műtét miatti bűnlhő- désre váró Zoltánt ezúttal Dóczi János személyesítette meg — remekül megalkotva1 egy modern, cinikus „Rómeót”. Különösképpen- érződik ez ai sajátos, immár újabb, groteszk ellentétre építő felfogás az egyik v issza- visszatérő színpadképen, az erkély helyett ablakon áthajoló Mira — Zubor Ágnes — és Zo'Hán párbeszédeiben. Zubor Ágnes magával ragadó, önfeledten Vidám, soha1 össze nem roppanó személyiséget jelenített meg egyszerű eszközökkel, a maga természetességével, bájával, valósággal sugallva az idős Mira — Zubor Ágnes — és Zoltán — Dóczi János — a darab egyik jelenetében Sébőlk — Szigeti Géza. — szavakkal is elmondott bölcsességét: sohai nem szabad feladni, mindig újra. lehet kezdeni az életet, s mindent meg kell tenni azért, hogy az elveszett Paradicsom ismét miénk legyen. Kiváló előadásnak lehettünk nézői a Népszínház tamási bemutatóján, amelyen a kisebb szerepekben Nyerges Ferenc, Dombóvári Ferenc, Szőke Pál, Szlbnka1 Márta, Korompay Vali, Várnagy Kati és Köves Géza igényes játékfelfogásról tett tanúbizonyságot. Kitűnően oldotta meg feladatát Meczner János rendező és munkatársai Köves Gézái jelentős érdeméket mondhat magáénak Lakos Anna dramaturg, díszleteivel Csányi Árpád, jelmezeivel Füzy Sári. V. Z. Fotó: Bujtás Tibor Tévénapló Hírünk a világban Ki emlékszik már arra, hogy néhány évvel ezelőtt hogyan szerepeltek a magyar bokszolok az angliai Coventryben? Győztek, vesztettek? - az eredmény elmerült a múltban, ellentétben szereplésük távolról sem dicső körülményeivel, amit az elég kusza Vasárnap délután című magazinműsoi egy hete jónak látott ország-világ Ítélete elé bocsátani, nyilván egyetértésünkre számítva, mondván: nehéz meghatározni, hogy mit értünk lopáson. Lassan kénytelenek leszünk hozzászokni, hogy a sportban semmivel egybe nem vethető erkölcsi normák érvényesülnek, s ha egy bokszoló lop, akkor újra kell fogalmazni a lopás fogalmát, s a megvesztegetés is más nevel kap, ha egy futballista követi el. Nem tisztem a részleteket firtatni, inkább az erkölcsi oldala érdekel: s a tv sugallatára ez is elsősorban úgy, ki hogyan szolgálja hírünket a világban, s mennyiben általánosítják vagy általánosíthatják akár egy sportoló büntető- törvénybe ütköző nemtelen tettét is. Mert általánosítják, s erre épp egy tudós figyelmeztetett, Balázs Nándor fizikus, aki azt mondta a róla készült portréfilmben: Amerikában egy fizikus számára a legjobb ajánlólevél volt, hogy magyar. A származás egymagában is feltételezte a zsenialitást, de szavaiból ítélve más területen is jól csengett magyarságunk, hisz volt idő, amikor Hollywoodban, a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyárban ilyen feliratokat lehetett olvasni: Nem elég magyarnak lenni, dolgozni is kell - amiből az következik, hogy olyanok is voltak, akik csak magyarságukat kívánták kamatoztatni. Balázs Nándor megható egyszerűséggel beszélt a magyar tudomány rangjáról, nemzetközi hírnevéről, s megható szerénységgel a maga távolról sem jelentéktelen szerepéről. Mert gondoljuk csak el, Schrödinger mellett kezdi tudóspályáját, aztán Einstein, majd Dirac mellett dolgozik, s végül Amerikában találkozik az akkor már világhírű magyar fizikusok útja: Wieger Jenő, Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János neve egybetorrt a modern természettudománnyal. Erről beszélt a jelenleg Budapesten, az itthoni fizikusokkal együtt dolgozó Balázs Nándor, s bár Kardos István ebben az esetben nem a legjobb formában kérdezett, a század derekának tudományos élete bontakozott ki előttünk Balázs professzor szavai nyomán. Ezúttal is feltűnt, mint már annyiszor, hogy a világ különböző egyetemein előadó tudós milyen szépen, az anyanyelv érzékletes fordulataival beszél magyarul, még egy elmés „Rombach utcai kiszólást" is megengedett magának, mennyi derű, bölcsesség csengett szavaiban, de éreztük a jogos nemzeti büszkeséget is, hisz e tudós magyar csapat nélkül a természettudomány fejlődése sokkal lassabban ment volna végbe. Sok mindenről szó volt, emlékekről, tudományról, emberi magatartásról s arról, amit így hívunk, hírünk a világban. Ebben az esetben igy kell fogalmaznunk, jó hírünk a világban. Balázs Nándor s még annyi más nagy nagy hazánkfia jóvoltából, CSÁNYI LÁSZLÓ Szász Péter emlékére Minden ember a munkájában él tovább. Szász Péter a nagy változások korában szerezte élményeit. A történelem számára a mindenkori jelen volt, amiről beszélnie kellett és akart is beszélni. Arról szólt, hogy az ember lehetne jobb is. Ez nem valamilyen messiásízű elI hivatottságtudat volt részéről, hanem egyszerűen tisztán akarta látni, láttatni a dolgokat. Egyik hősének — a Szépek és bolondok Mezének - a sorsa is példázza, hogy mit kellene tennie az embernek, de úgy, ahogy ő él, nem szabad leélni az életet. Olyan emberekről beszélt, akik nehéz pillanatokban a „fellegekbe kapaszkodnak". Olyanokról, akik a főnyereményt áhitják, és közben elvesztik a sorsjegyeiket. Meg olyanokról, akik a legveszedelmesebb helyzetekben is a győzelemről ábrándoznak. Akik közelről ismerték, csodálták sokoldalúságát. Szinte mindent csinált. Hírlapi cikkeket, eseményjátékot, összekötőszöveget, életrajzi darabot irt. Volt forgatókönyviró, dramaturg, majd 1967-ben rendezőként is bemutatkozott. Fiúk a térről, Gázolás, Kapaszkodj a fellegekbe, Fel a fejjel - csak néhány válogatás nélkül kiragadott cím a filmjei közül -, egy-egy állomás és megannyi siker. Jó és rossz film? Ahány ember, annyi vélemény. Szász Péter azonban törődött a kritikával. A művészet demokratizmusának azt tartotta, hogy olyan művek szülessenek, amelyek megnyerik a kritikusokat is, de a legócskább moziban is „leveszik a lábukról" a közönséget. Szász Péter, hosszú szenvedés után február elsején, ötvenhat éves korában elhunyt. Az elmúlt hét csütörtökén a televízió 2. műsorában rá emlékezve vetítették a Szépek és bolondok című filmjét. Elment, de munkáiban él és tanít tovább. D. K. J. Cimbora Az évenként ismétlődő egyetemi és főiskolai felvételik tesztlapjai és a vizsgáztató tanárok a megmondhatói annak, hogy a középiskolából kikerült fiatalok mennyire ismerik a magyar és világtörténelmet és mennyire járatosak az irodalomban és a művészetek különböző ágaiban. A televízió vasárnap délelőtti egyik adása igaz, hogy kimondottan nem e témakörrel foglalkozott, a jegyzetiróban mégis kérdéseket ébresztett. Az Érdiné Szabó Márta szerkesztette és Juhász Jácint színművész vezette Cimbora című történelmi, művészeti és irodalmi „folyóirat" már kezdettől fogva azzal az igénnyel indult útjára, hogy az iskolai történelmi oktatás tankönyv- ízű szárazságát történelmi és irodalmi művek képernyőre „alkalmazásával" gazdagítsa. A legutóbbi adás keretéül Nemeskürty István Krónika Dózsa György tetteiről című regénye szolgált. A történelmi mű dramatizált részletei mellett a műsor szerkesztője rövid interjújában a történelemismeret fontosságáról faggatta a szerzőt. Nemeskürty István a tőle megszokott élvezetességgel beszélt Dózsa György ellentmondásos sorsáról, a reformáció szülőatyjáról, Luther Mártonról, és a jobbágysorból a biborosságig eljutó Bakácz Tamásról. Talán magáról a műsorról még ennyit: az a fiatal, amelyik cimboraságban áll a Cimborával, tudja, hogy a televíziónak ez az adása közel olyan megbízható garanciával „szállítja" a történelem, irodalom és művészet lapjaira írott fejezeteket a tizenéves korosztálynak, mint a nagy- és kis- politika valamint hazánk történéseinek eseményeit a Hét.- szűcs ____________________________________________
