Tolna Megyei Népújság, 1983. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

IO Képújság 1983. március 5. Szólok a főnöknek IRODALOM WEÖRES SÁNDOR: Vándorút Egy fa, két fai sok fa, erdő, egy vidám dali, egy keresgő, hosszan tart a vándorút. Árok, tanya, fafa, város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput. Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolond gomba, rézpénz potyog kalapomba', vagy ha nem, hát tüske vág. Valahogy így képzelem el az egészet: Egy derűs reggelen, frissen, lezser eleganciával belépek a főnök szobájába, mosolyogva ráülök az íróasztala' sarkára, és szemrebbenés nélkül1 közlöm ve­le, hogy nekem elegem van az egészből1. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért tengődöm ennél a1 cégnél, ahol rossz a munkahelyi 'légkör, kevés a fi­zetés, fogcsikorgatva, engedik el az embert szabod szombaton, és az üzemi konyhán olyan az ebéd, hogy ahhoz képest Ró­bert bácsi, ingyenkonyája az ínyencék klubjának tűnne. To­vábbá az is megfoghatatlan, hogy a prémiumot évek óta azok kapják, akik egy szalma- szálat sem tettek keresztbe, az­tán. az is érthetetlen., hogy azo­kat küldik el jutalomszabadság­ra, akik az egész évet jutalom- szabadságnak tekintik, de az sem megengedhető, hogy a fő­könyvelő a vállalat bútoraiból rendezze be a víkend házát. Aztán úgy képzeltem el, hogy erre a főnök meglepődik, szó­hoz akarna jutni, de én egy kézlegyintéssel leintem, és azt mondom neki, hogy most én be­szélek, mert ő beszél eleget a m unka érteket léte ken, annyit, hogy mást szóhoz sem enged jutni. És azt nevezik nálunk üzemi demokrótíának, hogy a főnök beszél, a beosztott meg bólogat, holott pontosan fordít­va kellene, mert ő bizony évek óta semmi olyat nem mondott, amitől valaki is okosabb lett. volna. Továbbá úgy képzelem el, hogy ere a főnök belevörösö- dik, izgatottan kapkod a sza­vak után, de én újra' leintem, hogy csak hallgasson, mert az unokatestvérét tette meg fő­előadónak, aki bizony enyhe szavaikkal fogalmazva is egy te­hetségtelen, buta és amellett rosszindulatú fráter. Az olyan tehetséges, műveit emberek, mint viszont például én, sport- nyelven szólva nem tudnak lab­dába rúgni, mert a protekció­sok úgy ellepik a zöld gyepet, rnlírtt másutt a sáskák. Erre — úgy képzelem el — a főnök fel'ugriik, kinyitná az aj­tót, hogy kirúgjon, de erre én visszanyomom az ülésre, és azt mondom neki, hogy a handa- banda helyett jobb lett volna, ha képezte volna magát, járt volna az esti isolába, így a ne­vét legalább megtanulta volna tisztességesen lleírni. Mindezekre — gondolom — a főnök magába roskad, belát­ja, hogy évek óta méltatlanul mellőzött, kinyi latkoztatjai ab­beli szándékát, hogy megtesz főtanácsosnak, és kijárja ne­kem a tegközelébbi kitüntetést, továbbá elküld két hétre pihen. ni Japánba', és legalább egy ezressel megemeli a fizetésem. 'Aztán erre — úgy képzeltem el —., azt mondom neki, hogy engem nem lehet megveszte­getni, különben is bárkitől előbb elfogadnék bármit, mint tőle. És különben is vegye tu­domásul, hogy nem szeretem, nemcsak őt, de még a zoknija színét sem állhatom. Erre per­sze könyörögni kezd, hogy gon­doljam meg jól ^ dolgot, ríe kapkodjam el az ítéletemet, mert hisz még barátságot sem kötöttünk. Aztán úgy képzeltem el . . . De ni csak, ez már nem a képzetet, valóban itt a főnök, és én . . . illetve ő megszólal és azt mondja.: — Mondja, maga meg van őrülve, hogy hadonászik a kar­jával, mint a ventillátor? Azt képzeli, hogy ezért fizetik ma­gát? üljön a helyére, és csi­nálja meg azt az aktát. Két he­te várom. — Igen, főnök — mondom én, aztán előveszem a paksa- métát, kitekintek az ablakon, és Játom, hogy milyen borús idő van. Tényleg, ötíik az eszembe, ma' nem is szólhattam volna, hiszen mindjárt esik az eső, én meg úgy képzelem el, hogy egy derűs reggelen, fris­sen, 'lezser eleganciával ... A fene vinné el ezt az időjá­rást .. . KAPOSI LEVENTE Jordan Popov: A magyar múlt mosolya Gyönyör Ha az emberek ingben jártak, ö zakót hordott; ha mások zakót viseltek, ő ballonkabátot vett föl; ha az emberek ballonkabátot öltöttek, ő nagykabátot húzott, és Így indult útjára. A piacra. Komótosan sétálgatott a sátrak között, és megállt a mézet kí­náló stand előtt. Hosszasan nézegette a teli üvegeket.- Milyen a méz? - kérdezte.- Kitűnő - válaszolta az ártatlan termelőszövetkezeti lélek.- A kitűnő általánosan hangzik. Milyen méz?- Valódi - javította ki magát a termelőszövetkezeti árus.- A valódi semmit sem jelent. Miből van?- Akácból - válaszolta az eladó. ^- Én hársmézet keresek. Ha az árus azt válaszolja, hárs, a különc figura megjegyzi, hogy gyógy mézet keres. Napnál is világosabb, ha a méz gyógy füvekből készült volna, a különc alak napraforgómézet kér, ha napraforgó­ból készült volna, ö akácmézet akar. Ám ha mégis rendelkezésére állt a keresett méz, a beszélgetés tovább húzódott.- Ha gyógymézet akarsz, hát tessék gyógy méz - mondta az ár­tatlan lélek.- És bizonyos vagy benne, hogy ez tiszta gyógyméz? - kérdez­te gyanakodva a különc.- Hát persze — felelte az árus.- Ugye? ]&rtál-e minden kis méhecske nyomában, és felje­gyezted-e, melyik hová telepszik?- Ha értesz a mézhez - vedd meg, ha nem, fel is út, le is út! - kiabálta idegesen az árus.- Én értek hozzá, de te, bátyuska, még a valódi mézet sem tudod megkülönböztetni a szilvalekvártól.- Hogy én ne tudnám? - mérgelődött az eladó. - Harminc éve foglalkozom kaptárokkal, bátyuska ...- De ki is pusztultak neked - szakította léibe kárörömmel a különc. - Miután ki pusztítottad a kaptárokat, ide küldtek mézet árulni. Ekkor az egészséges, fiatal mézárus idegei felmondták a szolgá­latot, és ingerülten káromkodni kezdett, rámutatott az üvegekre, és az öklét rázta. ^ A különc figura ilyenkor eloldalgott, és egy közeli sátor mögött megbújva örvendezett a hatásnak. Szerette bosszantani azokat, akik mézet kevergetrrek. Ki nem állhatta az édességet. Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN VERESS MIKLÓS: Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály á'tvetül rajtat majd a drávaparti kastély honnét egy taink kihajt G esztenyevi rá g - csi'llá r a párás útig ér csörög, az ötven, fittér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát ment a film nincs tovább és sötétek ai tornyok és alattuk a. fák Forog a kacsaláb Kónyi János: Mindenkor nevető Demokritus Egy ősintaJan verbunkos ka­tona lát egy parasztot mezítláb szaladni. Hej, bátya! Így kiált néki, ha a csizmád elszakadt, mely a lábadon van, jöszte hoz­zám, majd újat adok. Köszö­nöm, uram,, felele a paraszt, még most nincs reá szükségem, mert ugyanazon bőrből viselek már harminc esztendő óta egy pár nadrágot, és mégsincs több rajta, csak egy lyuk. * Az utolsó francia háborúban egy magyar lovas katona kö­römben került. Kinek felette ha­ragos hadi tekintete, .nagy ba­jusza és az orcá'jc igen szőrös vaila, és felelni is jól tudott. Azonban a generálishoz vezet­ték ötét, mint valami különös ritkaságot. Ahol ötét egyrül is másrul is kérdeztek, a többi között azt is kérdezték tőle, hogy a császárnak hány kato­nája vagyon ilyen? Feie! ő: Háromszáz. Midőn pedig azt mondanák, hogy az nem sok volna, tehát úgy mond tovább: Én csak azokat gondolom, kik közül egy húsz franciának is megáll, mert azok, kik közül egy tíz franciát lever ököllel, felette sokan vannak. * Egv földesesszonynak a job­bágyleánya panaszra megy, mondván, hogy a Csicsók szol­gáljak megbecstelenítette s ter- hesitette. Kinek mondó az asz- szonyság: Miért nem kiáltottál? Úgy ám, édes asszonyom, — felele a, leány — de éppen éj­szakának idején volt, és, nem mertem, hogy apám uramat ál­máéul fel ne keltsem. * Egy jói próbált borbélyle- gány egy leányhoz hívattatott, aki terhesnek látszatott, eret vágni. A borbély — minthogy fu'rcsa volt — hamar feltalálta magát, tehát két érvágó vasat viítt magával, s azt rhondá né­ki, hogy az egyik asszonynak való vas, a másik pedig leány­nak. Azért jól meggondolja ma­gát, és megmondja' igazán, hogy melyik vassal vágjon, mert másképpen nagy veszedelem következne réája. A leány ele­get gondolkodott, végre csak megvallotta, mert a veszede­lemtől igen félt, hogy csak az asszonynak való vassal vágjon néki eret. S ezzel megvallotta,-hogy megette a szurkot. ♦ Egy parasztember Baranya vármegyében disznót ölvén, és az öregbírónak egy nagy tál hurkát küldött a gazdasszany' a kisleánya által. Melyre a bí­ró így mond: Jaj, édes leá­nyom! Miért hoztál ilyen sokat? Biz, apám uram is azt mondó, hogy sok, felele a leány, anyámasszony így szólott: Hagyjad, édes uram! Az ember nem tudja, hogy miben ismét reászorul a gazemberre. + Egy obsitos katona, utazván gyalog, 'igen megéhezett, hol­ott az erszényét is megütötte a lapos guta. Bémegy a vendég- fogadóba, és jól eszik, iszik. Azután magához kiáltja a ven­dégfogadóst, beszédbe eresz­kedik véle, és mindenféle kér­déseket tészen néki. Kérdezé, hogy micsoda uraságé ez a fa­lu, micsoda püspökség alatt va­gyon, és hogy hívják a plébá­nost. Midőn mindezekre meg­felel a vendégfogadós, mondá tovább, hogy ha itt az ország­ban bévett szokás szerént, vagy pedig a királyi törvény szerént igazgattatik-é. Azután, hogy a nemesembert miképp szokták az aprólékos véfkékért büntetni. Ha pálcóval-é, vagy pénzzel? Mélyre a vendégfogadós: Ki-ki érdeme szerént való jutalmát vészi el. Hót egy pofonvágá­sért mit szoktak fizetni, kérde­zé a katonai. Egy tallért, felele a vendégfogadós. Nohát, üss engem pofon, mond 01 katona, és a többire fizess vissza, mert most hálom egy pénz sincsen. Micsoda? — felele a vendég­fogadós. Meg se gondold, hogy ily könnven kifizess. Lehúzom a ruhádat,s azután fél is az út, alá is. Kérlek, uram, mond a kato­na, meg ne haragíts, máskép­pen megfuttatlak, mint az aga­rat. Meglátom — felele a ven­dégfogadós — hogyha valaki helyemből kimozdít a magam házában. Én felfogadok az adósságomban, mond o kato­na, hogy kedved nélkül is sza:- ladsz. Meglátom én, felele a vendégfogadós. Erre kapja a katona a kalapját, uccu, futni a kerteken által. A ven­dégfogadós pedig utána, hogy a pénzét megkophassál Midőn már jó darabig futott utána a vendégfogadós, megáll a kato­na, mondván: Látod-é, hogy megnyertelek, és már semmivel sem tartozom. S ilyenképpen a vendégfogadósnak haza kellett pironkodni, a katona pedig to­vábbment dolgára. KÁROLYI AMY: Hadés Az is lehet, hogy nem is te árny voltál, elvont vetület mozgott, ahogyan fájlt a szél fügefalevél1 tenyered Az is lehet, hogy nem is érv rokon a nem és az rgen mozgott, ahogyan fújt a. szél1 fügefalevél tenyerem Az is lehet, hogy nem is mii voltunk ott, ahol' nem leszünk mozog, ahogyan fújja szél fügefalevél tenyerünk. Jakovits József kiállítása Az Amerikában élő magyar szobrász, festő, grafikus müvei­ből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készülék. (1782)

Next

/
Oldalképek
Tartalom