Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
1982. december 24. f TOUU'l _ tÆPÜJSÀG 5 Könyv a küszöbön? Néhány évvel ezelőtt, amikor még másfajta tartalmakkal nosztalgiáztunk, baráti beszélgetések, közérdekű fórumok hangneme váltott magas c-re, mihelyt arról esett szó, hogy „bezzeg hajdan!" Az volt ám az igazi, amikor a pékek remekbe készült fehéráruit — zsemlét, kiflit — a kereskedők kifutói a megrendelők küszöbére helyezték a friss tejjel együtt. Ki se kellett tárni egészen az ajtót sarkig, elég volt résnyire nyitni, majd szempillantás alatt elkészülhetett a reggeli. Ó, azok a kiflik, zsemlék, az a finom tej, a kereskedőknek az a készsége! Eltűnt. Akár a tavalyi hó. Pedig milyen jó és kényelmes lenne, ha csak ki kellene nyúlni az ajtórésen azért a gondoskodásért! Az ügyben szenvedélyesek ellen soha egyéb miatt kifogásom nem lehetett. Haragudni se tudtam rájuk, pedig de nagyon nyilvánvaló volt, hogy fától nem látják az erdőt. Azt nevezetesen, hogy az a „bezzeg” indítással idézett péksütemény és tej nem került anno dacumal annyi küszöbre, mint amennyi mögött manapság megengedhetik maguknak a jóltápláItságot, a finom falatokon kívül a tejet, tejtermékeket is. A mód általánosabb lett, s mert az lett, változtak a szokásaink. Szükségképpen is. Nem beszélve aztán arról, hogy a „házhoz jövünk" címszó alá szorítható dolgaink kollekciója is módosult. Egy évtizede még senki se hitte volna, hogy egy könyvtár fogja magát és „kimegy" az olvasókhoz, s ezt a külszolgálatát képviselői úgy látják el, hogy túl az olvasnivalók cseréjén, a szorosan vett szakmai munka befejeztével nem csomagolnak azonnal össze, hanem maradnak. Beszélgetni. És nemcsak a már kiolvasott könyvekről, hanem arról is, hogy mi történt a könyvtárosok látogatása óta, ki hol járt, mit tapasztalt, kapott-e levelet távol élő hozzátartozójától. S kérdeznek. Mi újság a városban, a megyében? Meséljenek többet, mint amennyi a napilapokban van, hiszen sokat forgolódnak, jönnek-mennek a világban. A vendégek alkalmankénti megérkezése ezért is nagy esemény Szekszárdon a nyugdíjasok Mikes utcai házában. Senki se mondta a könyvtárosoknak, hogy szolgálatukat gazdagítsák ezzel a kiszállásos formával. Évekkel ezelőtt vették észre, hogy hűséges, de idős könyvtárlátogatóik száma csökken. Nem volt nehéz felfedni az elmaradozás magyarázatát, azt, hogy nem a betű, a könyv szeretete hagyott alább, legszorgalmasabb olvasóikban, hanem a korral járó panaszaik nőttek meg. A mozgásigény redukálódott alig valamennyire — kényszerűségből. Akkor találták ki, amit azóta sikerrel alkalmaznak. * Most bővíteni készülnek a mozgó kölcsönzést. Levelezőlapon, név, lakhely megjelöléssel várják a megyeszékhely ágyhoz kötött, vagy mozgásukban betegségek miatt, netán csak a koruk miatt gátolt lakóinak jelentkezését. Illetve értesítését, hogy milyen könyveket olvasnának szívesen, mit kérnek olvasni a könyvtártól. Az igények összegyűjtése után, havonta egyszer házhoz, ahol arra van szükség ágyhoz viszik a könyvet. A leghűségesebb, legjobb barátot. így hát, nem elképzelhetetlen a „könyv a küszöbön”, ha nem is szó szerint értendő. A könyv keresi az embert, hogy szolgálhassa. Akik pedig közvetítő szerepet játszanak az ember és könyv között, nem riadnak vissza nem klasszikus értelembe vett könyvtárosi teendőktől sem. Hadd mondjam erről azt, hogy buzgón hangoztatott „bezzegekre” ez olyan szívmeleg kontra, ami csak erre a mi világunkra jellemző.- la Bontakozó hangversenyélet „Az objektív feltételek csak tartós fennállásuk során, szokáskultúrává és hagyománnyá alakulva épülhetnek be az életmódba” közölte velem az a fiatal népművelő, akivel a megye új városaiban és nagyobb településein lassan bontakozó hangversenyéletről beszélgettem a minap. Nem ő volt az egyetlen, akit e tárgyban meginterjúvoltam, de ő volt az egyedüli, aki nincs kétségbeesve a zenei események iránt esetenként ma még megnyilvánuló érdektelenségtől. S neki van igaza. Egyúttal alighanem 5 rendelkezik megfelelő emberismerettel is ahhoz a mind bonyolultabbá váló munkához, amit közművelődésnek nevezünk. Ráadásul türelem híján sincs, mert nagyon erőltetnem se kellett volna és esküt tesz arra, hogy a kis városának lakói közül mind többen fogják fölismerni az elkövetkező egy-két évben a zene nélkülözhetetlenségét. Miért ilyen szilárd a hite? Mert „zene nélkül nem teljes az ember”. Évtizedeken át sürgettük, vártuk itt a szűkebb hazában a köz- művelődési intézményhálózat kiépülését. Nem hiába. Az intézményhálózat íme adott, s ezzel együtt adottak mindazok az objektív feltételek is, melyek a szubjektivek közrejátszásával megszokottá, majd hagyományossá tehetik a színes, tartalmas hangversenyéletet is. Hogy nem olyan széles ma még a közönsége a zenei eseményeknek, mint a színházi vagy a képzőművészeti eseményeknek? Tagadhatatlan. De a zenei programok már oszthatóak felnőtteknek és az ifjúságnak szánt hangversenysorozatokra. Dombóváron, Bonyhádon, Pakson gyarapodik a hangversenybérletesek száma. S ahol már megszületett a törzsközönség, ott nem kell attól félni, hogy leblokkol a hagyományteremtés lendülete. Nincs hát semmi alapja a nyugtalankodók nyugtalankodásának? Van. Nem kis költségűek még a nagyon szerény hangver- r senysorozatok sem. S persze, hogy az lenne a legideálisabb, ha a zenebarátok „verekednének” a jegyekért. Ha a ma még hiányzók követelnék helyüket a koncertek nézőterén, ha nem lenne biztos ráfizetés a rossz zene világuralmának megtörésére alkalmas jó zenei programok bitzosítása. De . . . ahhoz, hogy minden összejöjjön, idő is kell. Nem ritkán új megoldásokra törekvés, lelemény is kell, mint amilyet meg mertek kockáztatni Simontornyán, vagy Tolnán. Frissítő szándék, mint a dombóváriaké. Itt, alig nyitott kaput a városközpont új iskolája, már „felfedezték" az intézmény átriumát, mint jövendő kamarazenei estek színhelyét... A közművelődési intézményhálózat szerepe a megye hangversenyéletének teljes kbiontásában óriási. Érdekes, eseménydús egyik-másik városunk, nagyobb településünk bontakozó zenei élete és kockázat nélkül lehetünk - már van mire fel — optimisták. Elkövetkezhet az az idő is, hogy egy-egy hangversenyért vállaljuk a szomszédolás fáradalmait. Utazunk, hogy ott lehessünk valamely, csak egy bizonyos helyen hallható koncerten. Pont úgy, ahogy a hetvenes évekbenuutaztak Szekszárdra Paksról, Tamásiból, Bonyhádról és máshonnan a zenebarátok. CSEND Hömpölyög, tombol, zakatol, rohan... Megpihen, vár, gondolkodik, gyönyörködik... Igen, a mozgás örökkévaló folyamatában vannak kicsiny szigetek — ünnepek —, amikor állni látszik minden. Alkalmi csendéletek, festők ecsetjére, fotósok képeire kívánko- zók. Szépségük - lényegük — abban áll, hogy mozdulatlanságukban már ott rejtőzködik az új mozdulat. Czakó Sándor- o -
