Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

© népújság

1982. november 13.

Múltunkból- Kik a példaképei?

— Szüleim. Akik úgy indítottak el testvéreimmel együtt az életbe, hogy emberek tudjunk maradni minden körülmények között és munkánkat tisztelettel, becsülettel végezzük. Apámat, akit sokan hidegnek, szigorúnak tartottak, óriási akaraterő jellemezte. Nem tűrte a hibát semmiben. Különösen nem a becsület terén. A munkában pedig örömét lelte, és gyakran mondta, hogy „milyen boldogtalanok lehetnek a henyék”. Édesapám még most, nyolcvan- négy évesen is dolgozik. Keményen. Gyönkön van egy kis szőlője. Maga műveli — kapálja, permetezi — hagyományos módon és nagy-nagy szeretettel. Már picikorunktól belénk nevelte a munka szeretetét. Édesanyánk nagyon jó asszony volt. Végtelen szeretettel és gyengédséggel bánt velünk. Mindig dicsérettel és pozitív példákkal, hogy úgy mondjam, szinte egyedülálló „nevelési módszerrel” alakította személyiségünket. Okosan, a szív nyelvén fékezte meg fegyelmezetlenségeinket, és higgye el, óriási eredményeket lehet így elérni. Ezt nemcsak mint szülő, hanem mint pedagógus is állítom.- És ugyancsak így van ez a környezet hatásával. Gondolok arra, hogy a szülök, a pedagógusok, illetve a közvetlen környezetben élők hatása, vagyis az ő személyiségüket leginkább meghatározó jegyek óhatatlanul beépülnek a gyermekek személyiségébe.

— Pontosan így van. És itt hangsúlyoznám a család szerepét, mert mostanában sokan hajlamosak levenni a szülők válláról a nevelés feladatait, s mindent az iskolára, azaz a pedagógusokra hárítani, noha e kötelességek megoszlanak. A családnak úgy kell nevelni a gyerekeket, hogy olyan légkörben éljenek, hogy az akaraterőt adjon nekik, s képes legyen a gyereket másutt ért kudarcot feloldani. Sajnos, manapság gyakran találkozom ennek az ellenkezőjével. Például a balsiker miatt szidják, büntetik a gyereket ahelyett, hogy megnyugtatnák és úgy foglalkoznának, beszélgetnének vele, hogy az egyben a megnyugvást és a dolgok megvilágosodását, megértését jelentené. Persze, a pedagógusoknak is úgy kell fog- laíkozniok az osztály tagjaival, hogy a tanítványok önként és őszintén kitárulkozzanak, megosszák problémáikat nevelőjükkel. Csak ilyen feltételek mellett fejlődhetnek, nevelődhetnek a kicsinyek és a nagyobbak kiegyensúlyozottan.

I - Visszaemlékszik-e, és miként az első tanítójára?

— Soha nem felejthető emlékeket őrzök gyermekkoromból. Kiváló pedagógiai érzékkel megáldott ember volt az első tanítóm. A tanítványaival megszerettette mindazt, amit tanított. Egyenként is jól ismert bennünket, s pontosan ezért tudott hatni ránk. S ugyanezért szüléinkre is. Ö beszélte rá édesapámat, hogy járasson gimnáziumba. Amikor hatodik osztályos voltam, akkor érkezett községünkhöz, Gyönkhöz a front. Meg kellett szakítani az oktatást. A felszabadulás után folytattam tanulmányaimat a gimnáziumban, szüleim áldozatvállalása révén. No és magam is dolgoztam közben. Tanítványokat kaptam, akiket ennivalóért — zsírért, tejért — korrepetáltam. Ugyanis a háborúban szüleim küzdelmes munkával szerzett minden értéke elveszett.- Kitűnőre érettségizett 1947-ben. Nagy álmáról, az egyetemről le kellett mondania. Maradt a legrövidebben járható út, de mégiscsak a tanulás. Egy év alatt elvégezte a tanítóképzőt.- Állásom viszont nem volt. Hiába vártam a kinevezésre...

S közelgett a tél. Elmentem hát a tanfelügyelői hivatalhoz, s mondtam, hogy bárhol vállalok állást. Ekkor egy tanerős, egy- négy osztály összevonású kis tanyára, a Kocsola melletti Szaikcs- majorba neveztek ki tanítónak. Tanítói munkám kezdése nagy- nagy élmény volt. Még ma is pontosan emlékszem az első reggelre... a gyerekek és a szüleik várakozó tekintetére, a magam izgalmára és arra, hogy milyen terveket szőttem... Október 26-át írtunk azon a bizonyos „első napon”. Karácsonyra már megismertük egymást, sokat tanultunk, sőt egy színdarabot is rendeztem a gyerekeknek. Ott először nekem kellett bizonyítanom. S csak azután a gyerekeknek. Nekem kellett a régi szokásrend helyébe kialakítani és elfogadtatni az újat, nekem kellett fölvállalnom a népművelő szerepét is, nekem kellett elnyernem a régi gazdasági cselédek ragaszkodását, nekem kellett elkapnom a bizakodó gyerektekinteteket.

I- S mégis egészen rövid ideig maradt a pusztán. Miért?

— Erről csak röviden... Előttem negyven esztendőn át tanított a majorban egy idős tanítónő. S azért ment el onnan, mert kirabolták. Nem a helybeliek, hanem olyan vándornépek. S pontosan ezért nem telepedett le ott akkoriban egy tanító sem. Úgyhogy odamenetelem előtt szeptemberben és októberben nem is volt tanítás. Szóval édesanyám — amikor meghallotta, hogy mi történt az elődömmel, azonnal haza akart vinni. De én hajthatatlan voltam. Mert megértettem, hogy a cselédsor jármából alig fölszabadult emberek tanítót akarnak gyermekeiknek. Én pedig tanítani akartam. Szüleim féltettek, s nem nyugodtak bele, hogy ott éljem fiatal éveimet. Eljártak az „ügyben” mindenhova. A tanfelügyelöség rövid időn belül áthelyezett egy másik iskolába. A tanyasi emberek pedig nem akartak engedni...

Í

— Mégis másik iskolába került, majd 1950 nyarán, lérjhezmenetele után ismét költözködött.

— Csupán a kronológia „kedvéért" mondom el, hogy közben elvégeztem a pszicho-pedagó- gia szakot. Férjem pedig ugyancsak folytatta a tanulást: átképezte magát, ő is pedagógus lett. Majd anya lettem. Azóta a kislányom is tanár, a szekszárdi Garay János Gimnáziumban tanít.

— Tehát a család Borjúdon telepedett le. Kilenc boldog esztendőt töltöttek ott. Tanítottak, népműveltek, együtt lélegeztek az ott élőkkel. Komoly harcot folytattak a méhes megmentéséért.

— Hatéves hadakozás után Benke Valéria személyes közbenjárásával sikerült megmenteni „Petőfi méhesét", amelyből

múzeumot létesítettek. Persze, a méhes állapota megint katasztrofális. De kapcsolatot találtunk Kisfaluéi Strobl Zsigmonddal is, aki ugyancsak segítségünkre- és a borjádiak segítségére volt a méhes-ügyben... Ismerkedésünkről mondanék néhány szót. Négi iratokban bukkdntunk rá, hogy néhány évig, 1908-ig Borjádon volt tanító Strobl Zsigmond. Hosszas kutatás után kiderült, hogy a nagy szobrászművésszel. Levélben kerestünk vele kapcsolatot, és a vártnál sokkal nagyobb szeretettel kapcsolódott be a történeti hagyományokat feltáró munkánkba. S azon túl, hogy segítségünkre volt, barátnak tartotta családunkat. Rendszeresen leveleztünk, külföldi útjairól mindig küldött üdvözlő lapot.

— Ezek meg is vannak?- Hogyne. Egytől-egyig.

I — Szabad megnézni?- Tessék, örömmel mutatom őket.

— Milyen szeretettel ir. És majd mindegyik levélben üzent a borjádi tanítványoknak. „... Kérem, mondják el a gyermekeknek, hogy mi mindent lehet elérni szorgalommal és becsülettel, legyenek jó magyarok, szeressék hazájukat, és tiszteljék mindazokat, akiktől tanulni lehet..." írja egyik levelében.- De szívesen emlékezett a kert alatt folydogáló Sióra, az uzdi, a kajdacsi és a kölesdi kirándulásokra is. Vagy a borjádi iskola ásott kútjára, arra, hogy az onnan kikerült agyagból formálta első munkáit.

— Életük, munkásságuk nagy részét a tanyavilág, a tanyán élő gyermekek és felnőttek határozták meg. Mert Borjúdról elkerülve férje a gyönki diákotthon igazgatója lett,.s ön is ott volt nevelő. Ott is a tanyasi gyerekekkel éltek együtt, akiket nemcsak tanítottak, hanem neveltek. Előkészítették őket az életre, önöktől tanultak meg viselkedni... Ezek után nem volt nehéz egy egészen más munkát, a szakfelügyeletet végezni?- Féltem, nagyon féltem elvállalni. Hiszen korábban a gyerekekkel foglalkoztam. Nem tudtam, miként sikerül ugyanez majd a felnőttekkel. De vállaltam, mégpedig azért, mert akkoriban még alig volt tapasztalat, illetve módszer a napközis foglalkoztatást illetően. Én pedig saját erőmből próbáltam kialakítani sajátos módszert. Valamit, ami több volt a tanításnál. Arra építeni, amit részben a tanyákon - ahol lényegében az egész napot együtt töltöttem a gyerekekkel - részben pedig a diákotthonban csináltam. Hozzá kell tennem, hogy a napközis szakfelügyeletet vállalhattam is. Hiszen férjem és lányom egyaránt olyan sokat segítettek nekem, s olyan családi légkört biztosítottunk egymásnak, hogy nyugodtan utazhattam és utazhatom most is naponta.

— No és tanulhatott is. Mert férjével együtt a későbbiekben is folytatták, sőt szinte soha nem hagyták abba a tanulást.- így igaz. Mert hiszem és vallom... de engedje meg, hogy erre a válaszra Gorkijt „hívjam” segítőül: „Aki azt a bátorságot vette magának, hogy másokat tanítson, annak nap mint nap, állandóan tanulnia kell."

— Tehát napközis szakfelügyelő lett. Olyan munkát vállalt föl, amelyet sok pedagógus a mai napig is kevesebbnek érez az oktatásnál.- Sajnos, erre is azt tudom válaszolni, hogy így van. Mármint az, hogy a napközis-nevelői beosztást sokan degradáló- nak érzik. Pedig a napközis nevelő ma több, mint a tanító, mint a tanár. Pótol szülői házat és szülőt, tanít és nevel, elősegíti a permanens művelődést. Persze, munkájának nincs vége, nincs befejezett „műve”. Igazi értéke külön-külön alig mérhető. Eredménye a nevelés-oktatás egészében tükröződik, s alig- alig mérhető „teljesítményben”. Azok a 'pedagógusok, akik értik és érzik, hogy mit is jelent a szabadidő-pedagógia, azok e munkát csodálatosnak találják. Nem azt akarom elhitetni, hogy ezen a szakterületen minden szép, mint a mesében. De érzékeltetni szeretném, hogy a napközis nevelők nagyon is gyermekközpontú és korszerű elveket követnek, igaz, hogy a módszer még most van kialakulóban.

I

— Munkaideje kötetlen. Fix íróasztala -nincsen sehol.

— íróasztalom otthon van. Előadásdimat ott írom, az adminisztrációt is otthon végzem. Állományban pedig Nagymá- nyokon vagyok. Heti négy órában a diákotthoni negyedik osztályos csoportban, vezetem a ta-nulásiTányítóst. Egyébként, más napokon járom, illetve a szakfelügyelői csoport tagjaival járjuk a megyét. A mi funkciónk nem elsősorban az ellenőrzés, hanem a folyamatos segítség- nyújtás. A látogatások során beszélgetünk a nevelőkkel, a gyerekekkel, a közművelődési intézmények vezetőivel, munkatársaival. És így, összhatásában, a gyerekek viselkedésén keresztül tudjuk értékelni a nevelők munkáját, akiknek egy idő után „ellenőr" helyett segítőtársaivá, tapasztalatokat átadó munkatársaivá válunk.

— Hogyan tudják segíteni a képesítés nélküli nevelőket? Mert bizony vannak jó néhányon. S idén tovább növekedett a pedagógushiány.

— Sajnos, a nevelőmunka sem a tantestületekben, sem a társadalomban nincs a helyén. Sokan nem érzik pontosan, hogy a napközis csoportok vezetőinek sokoldalú pedagógusoknak kell lenniük — mégpedig a gyerekek érdekében. Azokkal a fiatalokkal, akiknek életcéljuk a tanító- illetve tanárképző főiskola elvégzése, azokkal nincs is különösebb baj. Ök igénylik az irányítást, és érnek is el jó eredményeket, noha az ő segítésük nagy-nagy türelmet igényel. Viszont még előfordul olyan eset, hogy amikor az érettségizett gyereket nem veszik föl az egyetemre, valahol „el kell töltenie” az egy évet. Kényszerből alkalmazza az iskola.

I- És esetenként a szülők érdemeinek elismeréseként.- Ezért is kérjük a felvételkor az intézmények vezetőinek mérlegelését, s azt, hogy vizsgálják meg, van-e adottsága a jelentkezőnek a gyerekekkel való foglalkozásra.

I — Mi lenne a kívánsága?

— Az, hogy a nevelőmunkát egyenrangúan kezelje mindig és mindenki az oktatással.

I- Reméljük, hogy hamarosan igy lesz.

V. HORVÁTH MÁRIA

Még a mai napig is vitatkoznak a történészek arról, hogy milyen volt a lakosság pusztulása, elvándorlása a törökök által megszállt területekről. Vannak, akik már a XVI. század ötvenes-hatvanas éveire teszik, mások a XVI—XVII. század fordulóját említik, s nem ritka az sem, hogy a XVII. század második felére helyezik a vészes elnéptelenedést. Bárhogyan is volt, annyi bizonyos, hogy a török uralmat követő első lakossági összeírások rendkívül ala-. csony számot mutatnak. S néhány évtizedig, alig történt érdemi változás. Sőt néhány községünkben a felszabadulást követően is tovább tartott az elnéptelenedés. Agárd lakosságának egy része 1715-től megszökött, Bonyhád a XVIII. század első felében csaknem teljesen lakatlan volt. Okáról a lakók elvándoroltak, és Dunaföldvár lakóinak egyharmada is eltávozott. Közben folyt a német területekről a betelepítés, de jöttek magyarok az ország nyugati és északi részéről, s ugyancsak északról szlovákok is érkeztek.

A lakosság alacsony száma, s annak is állandó változása miatt csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani az itt élők számát. Acsádi úgy véli, hogy lehettek vagy 13 500-on a megyében. Ez az alacsony létszám a magyarázata, hogy viszonylag alacsony a megművelt területek nagysága. A szőlőterület 1720-ban 2609 kapást tett ki, az évi bortermés pedig 6675 és fél csöbör volt. Úgy tűnik az összeírásokból, hogy Tolna megyében általában a jobb minőségű szőlő termett, mert borát elég drágán mérték: csöbrönként másfél dénáros bor termett a terület nagyobbik részén, 2140 és fél kapáson. A gyengébb minőségű bor áira egy dénár volt. A szőlő, amelyből ezt a minőséget nyerték, mindössze 413 és fél kapásnyi terület volt. Nem lehetett véletlen, hogy a XVIII. század elején az írott források megemlékeznek a szekszárdi borról. Ekkor még nem igen tesznek említést külön a vörös és külön a fehér borról. Megjegyezzük, a szekszárdi bor „méreg” volt, legalábbis ami az árát illeti: egy csöbörnyi bort néqy és fél dénárért mértek.

A kép, ami a fenti számokból kirajzolódik - nem teljes. Mint ismeretes, a nemesek nagy ellenállást fejtettek ki az összeírás, a lajstromozás ellen. Nem akarták, hogy számba vegyék birtokaikat. Ezek a területek hiányzanak, a források nem tesznek róluk említést. Ugyancsak hiányzanak az adózás alá nem eső ültetvények is.

A szőlőtermelés a XVIII. század első felének végén megújul. Erre meglehetősen szükség is volt, mert a régi szőlők a hosszú harcok alatt tönkrementek — Ibarci cselekmények miatt, részben pedig nem volt, aki megművelje, s érért pusztultak el.

KORAI KÍSÉRLETEK AZ ÚRBÉRI VISZONYOK

RENDEZÉSÉRE

Daróczy Aladár Tolna vármegye gazdasági története című művében részletesen foglalkozik a jobbágykérdéssel, a föl - desúr és a jobbágyok viszonyával. Tolna megyében már a XVIII. szárad elején, 1722-ben volt kísérlet arra, hogy rendezzék a jogokat és a kötelességeket. Meszlényi János györ- könyi földbirtokos bocsátott ki „contractudlis levelet”. 1725. november 6-án Daróczy Ferenc előterjesztésére olyan szabályrendeletet dolgoztak ki a megye rendjei és ajánlottak országos elfogadásra, amely példamutató volt az országban. Tolna megye élen járt ékkor a társadalmi problémák reformok útján történő megoldásának kísérleteiben. Csaknem fél évszázaddal előbb történt mindez, minthogy megjelent Mária Terézia rendeleté az úrbéri viszonyok rendezéséről.

IGAZSÁGOSABB BIRTOKVISZONYOKAT KISBÉRLETEK RÉVÉN

A parasztoknak földet ígérő kormány 1918. október végén megbukott. Tőle tehát földet a parasztság nem kapott. A Károlyi-kormány is ígért földet, sőt kidolgozta 1919 februárjára a fölrefonm-törvényt. Földosztásra azonban ekkor sem került sor. Viszont javasolták, hogy a birtokosok, és nagybérlők adjanak a dolgozó parasztoknak klsha- szonbérletet — átmeneti megoldásként. A parasztok is elfogadták átmenetileg ezt a megoldást. Számos esetben keresték fel a hatóságokat, kérve, követelve tőlük a földet. Ennek hatására például a bonyhádi főszolgabíró 1919. március 2-án a következő körlevelet intézte a községi elöljáróságokhoz. Idézzük a levelét:

,Majosi földnélküli munkások és polgárok jelentek meg nálam és intézkedést kértek arra nézve, hogy a községi földek bérletében részesülhessenek. Bár kötelező szabály erre nézve még nincsen, a méltányosság és igazság kétségtelenül megkívánja, hogy a bérletben elsősorban azok részesüljenek, kik földdel nem bírnak, hogy életfeltételeiket megszerezhessék.

Felhívom ennélfogva az elöljáróságot, hogy az árverésnél ezen körülményt mérlegelje és az egyébként szabad árverés fenntartása mellett, miáltal a község érdekei nem fognak szenvedni, az árverési feltételekkel lehetőleg olyan rendelkezést vegyen fel, mely szerint az árverésben csak azon polgárok vehetnek részt, akik vagy egyáltalán nem birnak földdel, vagy 5 holdon felüli birtokkal nem rendelkeznek. Hiszem, hogy Majos község mindenkor érdemes polgárai belátják ezen eljárás igazságosságát, és méltányosságát, s önként beleegyeznek, hogy a községi földek szegényebb társaik részére engedtessenek át, annyival is inkább, mert a szabad árverés mellett a községet sérelem nem éri."

HIÁNYLISTÁN A GYUFA,

A SÓ ÉS A PETRÓLEUM

1919. július 31-én, a Magyar Tanácsköztársaság fennállásának utolsó napján a földmunkások és kisgazdák gubarczi helyi csoportjá levelet intézett a megyei intéző bizottságihoz (direktóriumhoz), amelyben hiánycikkek kiutalását kérte. Gyufa, só és petróleum kellett volna. De a levélben egyéb is kiderül - mint például a termelőszövetkezeti mozgalom kibontakozásának első lépései, a közös gazdaságok szerepe a közellátásban stb. Éppen ezért indokoltnak tartjuk a kérelem teljes közlését. Idézzük:

„A Gubarcz és Avaspusztai termelőszövetkezetek proletár munkásai nevében alulírott bizalmi férfiak azon tiszteletteljes kéréssel fordulunk a t. Vármegyei Direktórium elé, hogy 97 dolgozó férfimunkás részére a napi megélhetéshez szükséges gyufa, só és petróleum kiutalását elrendelni szíveskedjék.

kérelmünk támogatására bátorkodunk felhozni a következőket: Szövetkezetünk vezető Iérfiai, valamint annak minden egyes tagja lelkesülve a kommunizmus világot megváltó eszméiért, elsők egyike volt azon szövetkezeteknek, melyek a Tanácskormány akarata és parancsa szerint a termelési szövetkezetei megalapította. Ezen jó példákon és vezető férfiúink lelkesítésének és buzdításának köszönhető, hogy a vidék többi birtokain a szövetkezet hamarosan megalakulhatott.

Szövetkezetünk tovább menve budapesti proletár testvéreink élelmezésének támogatására 129 disznót, 76 darab juhot, ökröket, búzát stb. száflitott fel.

Nem akarván a t. Vármegyei Direktóriumot saját érdekeink (helyesen: érdemeink — a

szerk.) méltatásával untatni, csak annyit bátorkodunk megjegyezni, hogy ezen kért cikkek beszerzése majdnem lehetetlen, vagy oly uzsora áron, hogy azt mi szegény földmunkások meg nem fizethetjük.

Azon reményben, hogy a t. Direktórium ' szerény kívánságunknak a lehetőség szerint eleget teend, maradunk elvtársi üdvözlettel."

A levelet hat személy írta alá: a jegyző, a pénztárnok,

két bizalmi, az elnök és a falusi tanács elnöke. Másnap lemondott a forradalmi kormányzótanács, augusztus 4-én már az ellenforradalmáTok foglyai voltak a megyei direktórium tagjai — nem intézkedhettek. Nem sókkal később pedig életüket áldozták a kor leghaladóbb eszméiért, a szocializmusért.

K. BALOG JÁNOS

Kurucz Anta Inéval, a megyei napközis vezető szakfelügyelővel