Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-06 / 234. szám
1982. október 6. irsTÉPÜJSÀG 3 Nyugalmunk érdekében Nézettségi csúcsok és tetszés-indexek igazolják, milyen vérbeli krimifogyasztó ország lettünk az utóbbi években a televízió és persze bizonyos mértékig a könyvkiadás jóvoltából is. Túlságosan olcsó fogás lenne azonban belső békénket, alapvető biztonságunkat és a napi vagy heti borzongásszükségletünket párhuzamba állitani, márcsak azért is, mert ez utóbbi nem is alapvető szükségletünk. Az igazi krimifalót egyébként is a cselekménye kiíürkészhetetlennek tetsző belső logikája vagy logikátlansága hajtja inkább, mint maga a nyers történet. S akár nézi, akár olvassa a jó krimit, valójában a kiderített igazság, a bűnös lelepleződése jelenthet számára valamiféle katarzisélményt. Hogy mégis összefüggésbe hoztam nyugalmunkat és a krimi iránti érdeklődést, azt azért tettem, mert egy ponton e két egyenes igazából metszi egymást, nevezetesen ha Kék lényt sugároz a televízió. Ez a műsor - anélkül, hogy minősíteni akarnám ' — televíziónk egyik legnézettebb műsora, mintegy kézzelfogható bizonyítékául annak, hogy a legszellemesebben kigondolt, megfilmesített vagy megirt kriminél is izgalmasabb a valóság, különösen saját társadalmi valóságunk. Erről szólva gyakran hallható és olvasható az a már-már közhelyszámba menő megállapítás, miszerint hazánkban a közrend és a közbiztonság — nyugodt, kiegyensúlyozott belpolitikai helyzetünknek megfelelően - szilárd. Igaz, olykor ellentmondani látszik ennek a saját tapasztalat, s ilyenkor az emberben önkéntelenül is fölmerülhet a kérdés: vajon az arra illetékesek csak megnyugtatni akarnak-e ezzel a minősítéssel, vagy a statisztikai átlag valóban ilyen képet mutat? Nyilvánvaló, hiába soroljuk a különböző, valóban kedvező adatokat a közrend, a közbiztonság helyzetéről annak, akinek ellopták a kerékpárját, feltörték az autóját, netán hétvégi házát, különösen ha aztán néhány hét után kap a rendőrségtől egy papirt, hogy a nyomozásnak egyelőre semmi eredménye. Ámde gondoljunk csak bele: országunk kriminalitása hosszú évek óta nem mutat nagyobb kilengéseket, a bűnözés gyakorisága, trendje nem, vagy csak igen kis mér-, fékben emelkedett. Az arra illetékes szervek, mindenekelőtt a rendőrség természetesen még ebbe, a sok nyugat-európai ország bűnözési helyzetét tekintve igen tetszetős arányban sem nyugszik bele. Az is igaz viszont — és ezt ugyancsak hozzáértő szakemberek mondják hogy nemcsak a rendőrség figyelmén, éberségén, célratörésén múlik, sikerül-e tovább csökkenteni a bűnözést. E tekintetben is, mint az élet oly sok más területén, általános társadalmi viszonyaink további javítása szükséges ahhoz, hogy ne üldöznünk kelljen a bűnt, hanem megelőzni tudjunk lehetőleg minél többször valamely törvénysértő, normáinkba ütköző magatartást. Nem szorul különösebb igazolásra, hogy ma társadalmi és egyéni értelemben is több a félteni valónk. Egy esetleges elemi csapás, természeti katasztrófa, kisebb vagy nagyobb stilű vállalati szarka, a társadalmi tulajdont szándékosan vagy gondatlanul súlyosan megdézsmáló ember, a személyi javakra specializálódott tolvaj, rabló vagy betörő sokkal több kárt okozhat társadalmilag és egyénileg is, mint akárcsak tizenöt-húsz évvel ezelőtt. De vajon féltjük-e és óvjuk-e közös és személyi javainkat legalább olyan mértékben, amilyen mértékben azok — valamennyiünk örömére — megszaporodtak? A tapasztalat azt mutatja — nem. Pedig hát a hivatásos bűnüldözők lehetnek akár a világ legkiválóbb szakemberei, ha hanyagságunk, fegyelemezetlensé- günk, az ellenőrzés elmulasztása, a személyi felelőtlenség egyre több csábitó alkalmat kínál a bűnözésre hajlamosaknak. Azt is mondhatnánk : a legkényelmesebb rendőrért kiáltani ha baj van, de sokkal hasznosabb szélesebb körű társadalmi összefogással, együttesen tenni értékeink — anyagi és szellemi vívmányaink, akárcsak közrendünk és köz- biztonságunk színvonalának megőrzése érdekében. Annál is inkább alapozhatunk bátran a közös cselekvésre, mert például a közlekedés biztonsága terén már jelentékeny eredményt hozott a személyi sérüléses közúti balesetek visszaszorításában a társadalmasitott fellépés. Tennivaló még ezen a téren is akad. De itt sem elsősorban a másiktól kell elvárnunk a jobb morált, hanem mindenekelőtt önmagunktól, bízván itt is a bizalmi elvben, hogy közlekedő partnerünktől valahol-valamikor mi is visszakapjuk a gesztust. E téren sem feltétlenül igaz az, amit néhányon felvetnek. Nevezetesen, hogy több rendőr kellene, majd nagyobb lenne maga a rend is. Igaz, néha valóban nem ártana több rendőr, a nagyobb szigornak is helye van a notóriusokkal, a súlyos törvénysértőkkel szemben, de az egyre színvonalasabb kultúráltabb rendőri jelenlét és intézkedés mellett nélkülözhetetlen a mi állampolgári fegyelmünk, önkéntes, jólfelfogott érdekünkből fakadó törvénytiszteletünk, jogkövetésünk. Rendőr, rerndőrség! Hát igen, vannak még, akik kissé korszerűtlenül közelítik meg ezeket a fogalmakat, amikor azt mondják: nekem még soha nem volt dolgom a rendőrséggel. Ez így nem egészen pontos, hiszen egyrészt nem kevés olyan igazgatási - mondjuk úgy — hatósági-szolgáltató tevékenységet is ellátnak a belügyi szervek, amelyek mindannyiunkat érintenek és nem is okvetlenül kellemetlenül. Másrészt a tisztességes, becsületes, jó szándékú embernek nincs is mit tartania attól a rendőrtől, attól a rendőrségtől, amelyik nyugalmát védi, fárasztó, nehéz szolgálattal biztonságérzetét garantálja, segíti ügyes-bajos dolgaiban, ahol és amikor csak rászorul. Csakúgy mint, ahogy határainkat vigyázzák határőreink, vagy ahogy a természeti csapásokkal, nem egyszer a mi gondatlanságunkból keletkező kisebb vagy nagyobb tüzekkel szemben a tűzoltóink felveszik a harcot, s akár életük kockáztatásával is teszik, amivel dolgozó népünk alkotómunkájának, nyugalmának, biztonságának szolgálatára lehetnek. Nyugalmunk érdekében bizony nem ritkán sokan és sokat idegeskednek, dolgoznak, fáradnak. Mert a valóság logikája - ez az élet rendje - nem olyan egyszerű, mint a krimiké. A jó, a helyes, az igazságos győzedelmeskedése érdekében emberi tettekre van szükség benne. DR. CSIKÓS JÓZSEF Helytállásból kitűnő Szamuetes 25 eii után A jelige változatlan tetszést. Huszonöt éve Gerjen- ben kezdte a pályát osztálytársává1, Berki Jánossal. Változatlanul társak, igazgató- és igazgatóhelyettesként. — Egy napig se voltam táppénzen ! Szabó János: — Fejér megyébe kerültem, a lányommal tanítok egy tantestületben. Láng Mátyás Bonyhádon, a közgazdasági szakközépiskola igczgatója lett. Gálos Béla hazament a szülőfalujába, Kúrára, most is ott tanít. Nagy Pista tíz évig tanított Bonyhádvaras- don, majd Dombóvárra került, a szakmunkásképzőbe, most Szombathelyen, ugyancsak szakmunkásképzőben tanít. Dé- kány Sándor 25 év óta hűséges Dombóvárhoz, Csöglei Imre pedig Mucsihoz. A nagy labdarúgó, Ta Hősi Dezső Dunaújvárosban közel másfél ezer vasas képzésének a felelőse, Csiszer József závodi pályakezdés után „Rio de Cikón” állapodott meg. Taps és közbeszólások. Ilyenek is: — Toncsi, ennek ma még nagy ára lesz. Az előzmény: Kajári Antal, aki Bonyhádon testnevelő tanár, bejelentette, hogy nemrég nagypapa lett. Majd az igazi szívhangok... — Volt nekünk egy közös vonásunk, az éhség, a készség a munkára. — Köszönjük azokat az éveket, amelyek az Önök emlékezetében elmosódhattak, de bennünk nagyon elevenen élnek az itt töltött évek... furcsa módon, minél öregebbek leszünk, annál elevenebbek. 'Dr. Vöröss László Zsiigimond: — Fiúk. a régi típusú tanítóképző neveltjei kivétel nélkül jól megálltak a helyüket. Jó volt ennek az iskolának a szelleme, kár volt megszüntetni. (Ezt az az ember mondta, aki szigoráról volt nevezetes, és aki a Pécsi Tanárképző biológiatanszékét vezette nyugdíjba vonulásáig.) Eddig nem volt még olyan sikeres és népes találkozója a régóta r.emlétező Dombóvári Apáczai Csere János Tanítóképző 1956 57-ben végzett IV/B fiú osztályának, mint amilyet a 25. címén tartottak a közelmúltban. Tulajdoníthatnám a sikert csak a lélek húrjait megpengető meghívónak. De több és más van a mögött, hogy a „fiúk" ezúttal nem akartak hiányozni, s a tanárok közül — az igazgatón és az osztályfőnökön kívüli — hatan jöttek el, iháram távolmaradó pedig levelet írt. Az egykori IV/B — mely fiú osztályként utolsó osztálya volt az akkor már megpecsételt sorsú képzőnek — mára elérkezett a férfikor delére. Tanáraik pedig vagy átlépték, vagy átlépni készülnek az öregség küszöbét. Ugyan ki ne akarna ilyenkor már minden kínálkozó alkalommal megpihenni, diákká fiatalodni az emlékezésben és kéz- szorításokban, idézni nevelői pályafutásának negyedszázaddal ezelőtti éveit? Becsengetés nélkül kezdődött el szeptember 25-én délután háromkor az az osztályfőnöki óra, mely szikrázó hangulatú volt. A katedrán Merő László igazgató és dr. Vöröss László Zsig- mond osztályfőnök. Oldalt — mintha csak hospitálni jöttek volna — Kalocsa Béláné, Mészáros József, Pártái Gyula, Ternai Jenő és Török Miklós még aktív, vagy nyugalomba vonult tanárok. — Osztályfőnökünknek jelentem... — hangzott mintegy bevezetőként, majd ki-ki felélésre emelkedve mondta el, hol van, mit csinál. Szerfölött komolyan vették a fiúk a feleltetést, de jutott azért hely bőven a szívből fakadó derűnek is, a valódi, diákos kiszólások jóvoltából. Illés Dezső, aki elvállalta a szertartásmester szerepét, első munkahelyesként aratott nagy — A pedagógusnak ez a legszebb jutalma: boldogultatok, sokra vittétek. Kérnék azért va la mit... IM'i't kért dr. Vöröss László Zsigmond? Azt, hogy a IV/B volt növendékei legyenek nagyon büszkék mindig azokra a tanítványaikra, akik tudásban föléjük kerekednek. Merő László — aki a kaposvári Tanítóképző Főiskola főigazgatói székéből ment nyugdíjba — azt vallotta ezután, hogy négy évtizedes pályafutásában az a hét esztendő volta legszebb, amit Dombóváron töltött. A IV. B-t elfelejteni? Hát az nehéz ügy, mert „a IV/B mindig gondoskodott arról, hogy el ne felejtsék a tanárok!” Később már azzal is, hogy a megyébe alkalmanként visz- szatérők csak jót hallottak az egykori tanítványokról, akik igazgatók, szakfelügyelők, ifjúsági vezetők, fontos állami, társadalmi pozíciókat betöltő emberek lettek. Szabó Lászlóból például rendőrkapitány. — Köszönetét mondtatok nekünk, ami jólesik. Mi az intézetnek a munkátokkal, helytállásotokkal szerzett hírnevet köszönjük! Novák József és Szirmai tanárházaspár levelét László Péter — a megyei pártbizottság archívumának vezetője, történész — Olvasta föl. Egyik is, másik is beszámoló. Arról tanúskodnak, hogy a mindössze néhány évfolyamot útjára bocsátó tanítóképző jó szellemű oktatási intézmény volt. A mérleg gyönyörű. A harmincegy fős osztályból a találkozón megjelent huszonkettő. Egy volt osztálytárs fiatalon elhunyt. Az igazolatlanul „mulasztók" létszáma nyolc. Egy kivétellel az osztály minden tagja megmaradt a pedagógus pályán. Ez az egy volt az, aki a képzőből egyetemre ment és jogot tanult. Tanítóként működnek hatan, a többiek főiskolai, egyetemi végzettséget szereztek munkájuk mellett. Szóval, nevelőiknek - akik mert sokat 'adtak, sókat is vártak tőlük — nem kellett családotok. Igyekezetből, helytállásiból, szakmaszeretetből kitűnő kalkulust kellett adiniok az osztálynak 1982. szeptember 25-én. De arra is -poharat emelve később, a közös vacsora során, aimiiről férfiúi szemérmességből nem ejtettek szót. Mind hűek maradtak a diákként választott 'jeligéhez, amit Kölcsey Ferenc vetett papírra és így: „Négy szócskát üzenék, vésd jól kebeledbe, (s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz) : a haza minden eíőitt...!” Az 1956/57-iben végzett IV/B fiú osztály számvetésre összejött tanulói közül huszonkettő újabb évtizedekre vállalta ezt a jeligét; a találkozó emlék- alapját Baranyai, Becker, Berki, Bu-cihoIcztóMTallósii Dezsőiig bezáróan aláírva. A Itűz tehát ugyanolyan 'lobogó sú bennük, mint almikor 18 évesen katedrára lépteik és népünk boldogulásán fáradozva megtalálták salját boldog diósukat -is. László Ibolya Fotó: Czakó Sándor Máris nehéz meghatározni, ki volt a tanár és ki a diák... Az iskola és a találkozás pillanata Óra alatt nevetni és fényképezni szabad! Dr. Vöröss László Zsigmond osztályfőnök „feleltet”
