Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-19 / 245. szám

A^rsfÊPÜJSÀG 1982. október 19. Moziban Hova tűnt Agatha Christie? A filmbeli Agatha, Vanessa Redgrave Rádió S7on Nem csiga zo m a kedélyeket, mindjárt cnz elején elárulom, erre a kérdésre Mii ciháéi Apted filmjéből sem kapuink választ. Aplted - és alllkotóltáirsaii - ment­ségére legyén mondva, a vász­non is olvaishatljluik, hogy Chris­tie Valóban megtörtént eltűné­sének a film cjsoik egy lehetsé­ges változata, kitalált — talán kikövetkeztetett — történet. Min­denesetre jól megírták és jól meg1 is asimáítók. Talán míég az amerikai szár mazes ú angol re­gény- és drámaíirónőnek is tet­szett volna1, hiszen iitt is a lelik.« motívumoké, az ezéikbőll leszűr­hető következtetéseké a fősze­rep, akárcsak Christie műveiiben. (Ami azt illeti, bátran mond­hatna véleményt a filmről, ha élíne, Hiszen ő maga is számos sikeres filmforgatókönyv szer­zője, tehát ehhez a műfajihoz is jól értett.) Természetesen a pszichológia mellett még más is kell egy krimi sikeréhez. Nos, itt egy Aqiaithá Ghcilsltie által öss zeöszká bálit, öngyilkosság aéiyàra kiválóan alkalmas vil- Itamosszék, illetve annak elké­szítése jelenti a díszt a gusztu­sos tortaszeleten. Azaz, mégsem olylarn kiváló ez a konstrukció... de erről ennyit, hiszen megle­hetősen otromba dc.'og elárul­ni egy krimi végét. Tehát a film fogyasztható, sőt, „ránézés­re" kifejezetten szép. A színék harmóniája, a jól megkompo­nált képek egyaránt az opera- tár Vittorio Storarót ditísérnék, ha néki egyáltolláin szüksége Jubileum 'Vasárnap ünnepélyesen em­lékeztek meg az Egyesült Álla­mokban élő Haladó magyarság lapja, az Amerikai Magyar Szó fennállásának 80. évfordulójá­ról. A jubileumi est fővédnöke Szent-Györgyl Albert Nobel-dí- jlas tudós volt. 'Lasztiig Imire, a lap szerkesz­tő bizottságának tagja beszé­dében emlékeztetett arra, hogy a jubiláló újság (amely koráb­ban INé pákáról, Élőire, 'Úíj Clore és Magyar Jövő néven jelent meg) kezdettől fogva harcolt a mun­kások jogaiért, később a Hor- thy-lrend'szer ellen. Támogatta a Spanyol Köztársaságot, a fasiz­mus elleni harcot, üdvözölte a felszabadult Magyarországon a srodijalízmuS építését, küzdött az Egyesült Államok vietnami 'háborúja ellen. Az újság a ma­gyar nyelv és kultúra szeretetié- re, a munkásmozgalomhoz való hűségre nevelte olvasóit. A jubiláló hetilapot az ün­nepségen köszöntötte Kocziiha Miilklós New York-ii moavar fő- konzul, Ho'IJöli llmre külügymi­ni szter-helyettes, az BNSZ-köz- gyűliés elnöke, a mógyar szár­mazású Ted Weiss New Yorlk-i képviselő, az Egyesült Államok kongresszusának taoja. A Ma­gyarok Vi'lág'sziövetséaének üd­vözletét dr. Hlanák Péter törté­nész professzor, a szövetség el- nökséaéne.k taája tolmácsolta. A Szakszervezeti Vitáqszövetség és annak elnöke, Gáspár Sán­dor üzenetét Ernesto Demaiio, az SZVSZ ENSZ-lmeg figyelője adta át. vollna arra, hogy valaki vagy valami dicsérje. Azt, Hogy ezek a 'kiépek mennyire adják visz- sza a kort - 1926 angllilai de­cemberét — ma már London­ban is egyre kevesebben tud­ják Hitelt érdtem'lően megálla­pítani, nálunk meg még annyi­an se. Ennék ellenére bátrain elhitetjük, hogy a képek nem csak szépek, hanem hitelesek is. Elhisszük, és élvezzük a fil­met, Vanessa Redgrave, Dus­tin Hoffman és a többiek já­tékát. Igaz, köziben nem rág­juk le a körmünket az izgalom­tól1. Ehelyett figyeljük és olvas­íSzámom.ra mindig megindító, amikor markáns - csaknem a „imaircona" kifejezés jött a tol­iamra - arcokat Iáitok a pó­diumért énekelni, szavalni, eset­leg a festöálllváiny vászna fölé hajolni; mindenesetre a művé­szet eim'benfonmáló, óim csöppet sem kicsit szigorú közegében tevékenykedni. Nemes és fele­lősségteljes dologról van szó... S ha énekkarunk kapásán a kó­rusban éneklés kultúrájáról be­szélünk, bizonyos', a gyökere­kig nyúló Hagyományokról sem szabad megfeledkeznünk — a m unka smozgülo mra gondol unk. Főként ezeken a szálakon keresztül1 kapcsolódott október 15-éne'k hangversenye a spa­nyolországi XilV. baszk nemzet­közi kórusversenyhez. A Tolosá- ban rendezett demonstráción hazánkat ugyanis Oi Munkásőr­ség férfikara képviseli. Vezető­jük Révész László, Liszt-díljtas karnlagy. A paksi hangverseny volta­képpen úgy jött létre, hogy az együttes a darabokon való ,,zá- rósímításoikat" néhány Tengéli- oen töltött nöp alkalmával vé­gezte. Ez a dolog, m> meg — így mondták ők mbguk - az atomerőmű építői előtti tisztel- gési szándék vezette őket Pakis- ra. A verseny repertoárja1 — te­hát az itteni műsor is — két sulk az angol szövegnek a vá'- szon alján látható magyar for­dítását. Nincs időnk ejtőzni, gondolkodni, mert ugyebár egy kriminél: minden szó számít, vagy legalábbis számíthat. így aztán az élvezet csak fél élve­zet. Nyáron talán bánnánk, hó beülnénk a moziba megnézni ezt a filmet. De ősszel, almikor kiint úgyis szemerkél az eső, ta­lán rászánhatjuk azt a két árát, erre a kellemesen, diiszifingvál- tam csordogáló játékra.- gyuricza ­főrészből1 óli baszk népdal­feldolgozások jéléntik az egyi­ket, többszólamú kárusiművek a másiköt. Ez ultóblbilaik csoportjá­ban Thomas Leuis de Victoria: O Regem Coelii oímű alkotása a kötelező daralb. Pakson el­hangzott még Schubert: Az éj, Duirkó: Pastorale, Kodály: Ka­ród» nótáik című művei, de eze­ken kívül kedveskedett a kórus számos más, többek között nép­szerű darabbal is közönségé­nek, így elhangzott Bárdos: Dana-dáma, Podest: Dabri den, Révész-féld. : Bella ditao, Ba­lé zs^Kapuvári : Erdő szélén Iharfa1... A hangulatos és jó értelmű iz­galmat tartalmazó estének (mert hisz főpróbának is volt tekinthető) kétségtelenüll az anyainyelverv előadbtt baszik népdalok jelentették a különle­gességét. Közülük az egyik a boszorkányok humoros, hegyi szeánszáról szól, a másik mé­lyebben rezönáló húrokat pen­dít meg, mi magunk megiindító- an szépnek gondoljuk. így szól szalbald fordításában : Gyere hazai fiaim (Sülit gesz­tenyére) ünnepeljük együtt a (Karácsony estét) S midőn (Lát­ni fogod) Mosolygó alpodat és (Boldog anyádat) Verd a dobot (Amíg) MegSülinek a gesztenyék. DOBAI TAMAS Szonda .Azt hiszem., nem kevesen va­gyunk, akik odaülünk a1 televí­zió elé, ha a Delta, van műso­ron, vagy bekapcsoljuk a rádiót vasárnapomként, amikor a Szon­da, a rádió tudbmányos maga­zinja kezdődik. Természetesen napi m-uinlkánlklbain a legtöbb el­hangzó műsornak, a megszer­zett ismereteiknek csalk törtré­szét hasznosíthatjuk, mégis — talán a1 természetes kíváncsiság miiaift, az újat, az ismeretlent, az egzotikust megismerni - nem sajnáljuk a tévé, illetve a rádió mellett töltött fél órát íÉ|pp ezért vasárnap is meg­hallgattam az Egyed László és Símonffy Géza által szerkesztett Szonda oímű műsort. A közre­működő riporterek felsorolásá­tól most tekintsünk el, tény, hogy miiináamnyfcrn úgy kérdez­tek - természetes kíváncsiság­gal, - hogy egyhen a rádióhall­gató kíváncsiságát Is kielégítet­ték. Hallhattunk rövid interjút a méhben lévő magzat, a cse­csemőik reakcióiról, a távoli — és egy maigytar tudás számára mégis elérhető, megismert — Új Caledonia, -Ikaguinevű madár­ról1, ami, mivel a kis szigeten nem volt ellensége, elvesztette repülőlképesSégét. Amikor az ember — háziállataival ■— meg­jelent a szigeten, újra szüksé­ge lett volna a szárnyalásra, de el satnyáit szárnyaival már nem tudott elrepülni, így csaknem kipusztult - épp úgy, mint az ott talált nikkelére miatt a szi­get őserdeje. Megtudtam, hogy a gorillának nilnas éntudatai, vi­szont a csimpánz néhány hét gyakorlás utón a tükörből már ki tudja választani, felismerni saját magát társai közül. Szó volt Hermann István új könyvéről és áriról is, milyen ve­szélyeket hordoz, és egyáltalán veszélyes-e a túlzott sáfogyasz- tás, az ételék erős sózása. Dió­héjban ennyit és Végezetül még egy gondolát. Irtaim, hogy a szerzők, a riportok készítői so­kain voltaik. Ez biztosítja a Szon­da sokszínűségét, érdekességét is. A sokféle érdeklődésű ri­porterek által1 egymás mellé szerkesztett műsorblokkok bizto­sítják, hogy az élet szinte min­den területéről, minden rádió­hallgatóihoz szóljon a1 műsor, mindenki megtalálja benne az őt érintő témákat. Tj- ­A Munkásőrség központi férfikara Pakson Fesztitfäl helyeit találkozó Az évtizedes múltra tekintő szekszárdi néptándfeszKivóI — gazdasági megfontolásokból1 — dél-'mag yairorszá gi néptó ne ­együttesek tol áükozó ja címen folytatja népszerű és szakmai területen hasznos munkáját. Az elmúlt hét végién kétnapos találkozón adtak számot tudá­sukról a Dunántúl néptánc- együttesei. A vasárnap délelőtti szakmai tanácskozáson1 az előző napi bemutatókat értékelte az öttagú zisüini, dr. Resovár Ernő néprajz- kutató, koreográfus irányításá­val. A bíráló bizottság kimondta, hogy a néptá'ncmozgialom te­rületén egyik oldalon stagnálás, a másiik oldalon valamiféle ki­bontakozás érezhető, amit ez a találkozó is igazolt. Megfigyel­ték, hogy ez a kettős jelenség tízéves periódusokban érzékel­hető. így az 50—60—70-es éveik korszakai szépen elkülönülnek. Ellkiényelmesedett rutin érződik a neves együtteseknél, aimii nem ragadja1 magával az emberit, sőt érdektelenségbe torkollhat. Szerencsére alkaidnak biztató je­lek a koreográfus» törekvések­ben. A szándékot ihiíven tükröz­te a Szekszárdon rendezett ta­lálkozó néhány együttese. dkj-ka TV-NAPLÓ Hitvita a XX. században Székely János méltán sikeres drámaíró, s az elmúlt héten a rádió is, a televízió is műsorra tűzte egy-egy művét. A Vak Béla királyt a gyulai várszínházban mutatták be, s jelenleg is műsoron van, a Protestánsokból pedig tv-változat készült, amit a Budapesti művészeti hetek műsorának keretében láttunk. A drámai esemény időpontja: 1762. január 1., azonban ez sem takarhatja el a szerző valódi szándékát, mert a Protes­tánsok történelmi példázata a jelennek szól, az analógia nél­kül a hajdani Toulouse-i események elhalványodnának. A Protestánsok a magatartás, az erkölcs drámája: a töm­lőébe zárt protestánsok megmenekülhetnének a fogságtól és a haláltól, ha megtagadják hitüket, vagy ha annyira ragasz­kodnak hozzá, legalább rejtsék szivükbe, ne mondják, hogy lelkűk mélyén megmaradtak protestánsnak. A szituáció ismerős, Székely János pedig körüljárja a kér­dést, minden részletet megvitatnak szereplői. Az esélyek ter­mészetesen nem egyenlők: az üldözők mellett áll a hatalom, de vajon elég-e ez az igazsággal szemben? S van-e kiegye­zés, szót érthet-e üldöző és üldözött, protestáló prédikátor és fondorlatos jezsuita, aki semmiféle eszköztől nem riad vissza? Székely János nemmel válaszol. S ez a „nem” független a szándéktól, amely egyezkedni is hajlandó lenne: a jezsuitát, akit azért küldenek a sanyargatott protestánsok közé, hogy kompromisszumot kössön velük, a végén megölik. Nem a gyil­kos szándék végez vele, hanem a pillanat félelme, amit akár végzetnek is nevezhetünk. Remekmű a Protestánsok? Mindenképpen közel van hozzá, mert roppant erővel ábrázolja a napjainkban is eleven dilem­mát szabadságról és elnyomásról, megmaradásról és meg­semmisülésről. Székely János csak kérdez, egyetlen válasza mindössze ennyi: ebben a szituációban egyformán el kell pusztulnia üldözőnek és üldözöttnek, mert az egyezkedni akaró jezsuita rossz alapról indul, így csak hamis alku jöhetne létre. A szikrázó párbeszédek végig roppant feszültséget tudnak teremteni, figyelmünk egy pillanatra sem lankad ebben a XX. századi hitvitában. A szereplők — mindnyájukat fel kellene so­rolnunk - egyaránt érzik a múlt és jelen tanítását és tanú­ságát. Egy cigány, egy király Az indokolatlan hírverés veszedelmes: a néző rendszerint kevesebbet kap, mint amennyit vár, pontosabban amennyit várnia rendeltetett. A René Kollo és vendégei című műsort annyira beharangozta a televízió, hogy amikor végre „élő­ben" láthattuk a világsztárokat, hogy is mondjam... Szóval az ilyesmit nálunk valamikor „esztrádműsornak" ne­vezték, s ha most el is maradt a jó dolgozókat megdicsérő csasztuska, azért békésen megfér egymás mellett egy cigány, egy király. Szó szerint. Húzta a cigányzenekar, s közben Ver­dit is hallhattunk, Donizettit is, Mozartot is. Még Rossinit is, meglehetősen szokatlan zenekari tálalásban. Annak idején Pesten megbukott Caruso és kifütyülték Calli- Curcit. Nekünk semmi se jó, vagy annyira értünk a zenéhez? René Kotlát udvariasan megtapsolták, de hát az Álarcosbál- kettős alapján nem hívnák meg vendégszerepelni az Erkelbe, s valószínűtlen, hogy Lollobrigidának ezek után bárhol fel­kínálják a Tosca címszerepét. No de ezt a világsztárokkal tűzdelt esztrádműsort nem mi csináltuk, mi csak lelkesedtünk. Már amennyire a műsor en­gedte. Azt viszont ezúttal is megállapíthattuk, hogy Gregor József, akit mellesleg annak idején kitessékeltek a főiskoláról, ha nem is világsztár, de mindenképpen világszínvonal. CSÁNYI LÁSZLÓ A 13-ik találkozás Ma egy hete megtörtént a nézők tizenharmadik találkozása dr. Sova főorvossal és kollégáival. A 13-as állítólag szeren­csétlen szám és valóban úgy tűnt, hogy még egy 14-ik folyta­tásra már nem telt volna az író Jaroslav DietI és a rendező Jaroslav Dudek erejéből, ami tulajdonképpen kár. Aligha akad magyar város, mely nem a szélén, hanem akár a közepén is szívesen ne látná ezt a cseh kórházat, pompás felszereltségé­vel, Hilton-szerű orvos- és nővérszállásaival, továbbá termé­szetesen személyzetével egyetemben. A 13-ik és befejező rész­ben elköttetett minden szál, magára és egymásra talált min­denki, akitől ez csak várható volt, sőt Karel doktor, az ifjabbik Sova leje felett is megjelent a végzet. Természetesen nem az­zal, hogy visszatért áhított pályájára és tökéletességében való­színűleg követhetetlen atyja nyomdokaira, hanem Cenkova doktornő személyében, aki a jégkorong és a klasszikus zene után kivédhetetlenül úgy döntött, hogy a traumatológiát vá­lasztja férjül. Még mielőtt valaki dühös levelet írna, sietek kijelenteni, hogy ez nem gúnyolódás volt, hanem kedélyeskedés. A „Kór­ház a város széfén" természetesen tetszett, amiként a Tömeg­kommunikációs Kutatóintézet adatai szerint a nézők többsé­gének is. „Nézettségi indexe" kiemelkedően jó volt és ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni. Úgy vélem, hogy a tetszés okai közt az átlagember átlagéletéhez való vészes hasonló­sága is szerepelt. Ugyanis tulajdonképpen nem történt benne semmi olyan, ami rendkívüli és egy ország, vagy akárcsak egy város életében sorsfordító lenne. Tehát pontosan olyan volt, mint az életünk. A szerepfők túlnyomó többsége tisztességgel és képességei szerint dolgozott. Közben persze akadt intrikus, akinek később távoznia kellett a színről. Ez egyébként az életben sajnos nincs mindig így. Szövődtek viszonyok, sőt uram bocsá, a ké­sőbbi főorvos, Blazej doktor alorvos korában még pénzt is elfogadott ápolónő szeretőjétől, amely könnyelműség és bi­zony később mindenféle súrlódásokhoz, sőt alkartöréshez is vezetett. A pompás Strosmajer doktor (Milos Kopeczky) csél- csap lányának idővel megjött az esze, ez sem egyedülálló eset könnyelmű hölgyek körében. Tehát nagyjából-egészéből a „Kórház a város szélén" olyan volt, mint egy jól áttekinthető és a felhozandó magyar példával ellentétben helyesen mére­tezett Szabó család. A jóhiszemű néző még azt is elfogadta, hogy Csehszlovákiá­ban egy szuperképességű sebész főorvos, 40 éves praxissal a háta mögött elmegy körzetinek egy közepeske falusi rendelő- intézetbe. Magyar megfelelőjét alighanem reflektorral keresve se lehetne megtalálni. Ladislav Chudik azonban olyan pompá­san alakította az utolérhetetlen dr. Sovát, hogy mindezt hi­hetővé tette. Eddigi tapasztalataim alapján csak abban kétel­kedem, hogy ilyen tökéletes ember egyáltalán létezhet. Nem­csak főorvosként, hanem úgy általában, főnöki beosztásban. Már a filmsorozat elején leladtam a reményt, hogy valaha is találkozhatok hasonlóval... ORDAS IVÁN íme, az utánpótlás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom