Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
1982. szeptember 25. \ ^tÎËPCUSÀG 11 Utak, keresztutak 2. A hangulat művészete Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Fafaragó-iskola Székelyudvarhelyen resszionisták nem fordítanak hátat a természetnek, de nem a természet éíethű tolmácsolására törekednék, hanem egyrészt felfigyelnek valósággal létező törvényekre (hogy például az árnyék nemcsak bizonyos színek sötétebb árnyalata, mint a fa törzsének a sötét barna), másrészt a természet hangulati elemeit igyekeznek megragadni. Manet képén a tenmészetközel- ség frissesége fogadj ami a plein air festészet, a szabadban festés 'korszakalkotó diadala, felfedezése. önmagától való természetesség sugárzik a napfénytől átjárt tisztásról, s póz- talan derű a társaságból. Nem a részigazság, hanem a hangulat egésze érdekli festőjét. A helyzet különös, de a meztelen test világitó szépségének, kékbe hajló árnyékainak, és a környezet zöldjének, kékjeinek, sárgáinak összehangolására felfigyelünk. A közönségnek ezen kellett volna megütköznie, mert ez valóban új volt benne, hiszen a „témát" Giorgione három és fél századdal ezelőtt megfestette. Manet nem akart tiltakozni. Egyszerűen a valóság adta színekre áhítozott, ki akart tömi a poros műteremből. Utat keresett vissza a természethez, s a „témát" alárendelte annak a forradalomnak, mely a festői láttatásban is megnyilvánult. Miért ne festhetett volna mezítelen nőt reggeliző férfiak társaságában, ha egyszer nem az volt a szándékában, hogy felöltözött férfiak mellett meztelen nővel botránkoztasson meg, hanem hogy ezzel a témával szép festői eljárás szülessék. Hogyan törődött volna az apró részletekkel, ha egyszer a fény és az árnyék nagy foltjai érdekelték: miként veri vissza az élő test, valamint a növény, s az élettelen ruha a napfényt: hogyan válik lilává, kékké az árnyék, melyet addig feketének, barnának láttak. Mennyire nem volt lényeges, hogy mit fest, ha egyszer őt a nap, a fény érdekelte minden létezőben! Több impresszionista festőnek megromlott a látása, mert hunyorítva, erősen koncentrálva figyelték azt a pillanatot, amit még festői szemmel állandónak lehetett mondani. Az impresz- szionisták megfigyelték, hogy a természet, a fény gyorsan változik, nincs idő tehát a részletezésre. így jutottak el a vázlatszerűséghez. Azt a benyomásukat akarták rögzíteni, amit a pillanat igazságának éreztek. Az impresszionizmus a múló pillanat művészete lett, olyan korban, mely a múló pillanatnak is élt. Az impresszionizmus a hangulat művészete; az időből kiragadja a pillanatot, s azt festi meg, érzékletes színekkel. Festészetben, szobrászatban, zenében, irodalomban egyaránt a festői elemekre, eszközökre támaszkodik. A jelzők művészete. Éppen ezért sem az építészet, sem az iparművészet nem ismeri; a balett és a fotó, továbbá a film azonban élhet vele. KOCZOGH ÁKOS hetségkutató mozgalom révén került Kolozsvárra, ahol 1955- ben kapott diplomát a Jón Andreescu Képzőművészeti Intézetben. Már egyetemi évei alatt részt vett kiállításokon. Műveiben minden idegszálával szülőhelyéhez kötődik. A Kopjafát faragó fiú című faszobrát 1954-ben a Kulturális Minisztérium vásárolta meg, 1955-ben pedig a Csemeteoltó fiúja nyert díjat, s a bukaresti városi múzeum megvásárolta. 1959- től tanít és emellett szobrász- kodik Székelyudvarhelyen. Orbán Áron témáit az egyszerű emberek munkáshétköznapjaiból, tiszta élményeiből meríti, lyen a Faúsztatók, a Hólabdát dobó fiú és a Hegyi pásztor, aki botjára támaszkodva hevesen lép (előre, nyakában tartva pásztorkürtjét. Büszke tartással néz szembe a világgal megkötözve is, az erdélyi munkásmozgalom kimagasló alakjának, Józsa Bélának a portréja. Egyik fő művét, a Székely kariatidát 1969-ben faragta meg. A klasszikus görög forma a népi faragás hagyományaival egészül ki tiszta és sűrű architektúrává. Munkásságát 1977-ben súlyos megpróbáltatás torpantot- ta meg: részben megbénult, s ezért szobrászi tevékenységét meg kellett szakítania, szerencsére azonban fafaragó szerszámait nem kellett letennie. Azóta gyönyörű csillag- és vi- rágmotívumos székek, tékák, bölcsők, lámpatartók, ládák, sulykolok, emberarcú széktámlák kerülnek ki a keze alól. Orbán Áron a romániai magyar szobrászat jelentős alakjává emelkedett. LOSONCI MIKLÓS Ott hagytuk abba, hogy olvasóink szorgalmas képtárlátogatók lesznek. Elengedhetetlen az újabb művészetünk első nagy sorsfordulója, az impresszionizmus megismeréséhez. Minden képből a színek szólnak hozzánk, de az impresszionizmus esetében a hangsúly is a színeken van, nem a szavakban megfogalmazható tartalomban. Százhúsz éve lesz, hogy Edouard Manet kiállította Reggeli a szabadban című képét, 1863- ban, ,,a zsűri által visszautasított képek" tárlatán Párizsban, s magára zúdította az értefen- ség lavináját. Manet ettől kezdve botrányköve lett a polgári művészeti közvéleménynek. Emile Zolát, mert később is pártfogásába vette, s az új művészet úttörőjének mondotta, elbocsátották újságírói állásából. Mások az Opera égéséhez hasonló szerencsétlenségnek tartották Manet megjelenését; megint mások nevetségesnek, szánalmasnak, tudatlannak nevezték az impresszionistákat, ha nem egyenesen anarchistáknak meg kommunistáknak. A neves impresszionisták — Sisley, Renoir, Monet — éheztek, s Manet másik képét, az Olympiát, szervezett őrséggel lehetett csak megvédeni a felháborodott kispolgárok dühétől. A németeknél Vilmos császárnak kellett eldöntenie, hogy egy impresszionista képet a berlini Nemzeti Galéria első vagy második emeletén merjenek-e kiállítani. Pedig Manet nem volt olyan értelemben impresszionista, mint Claude Monet, Pissarro, Sisley, Renoir, Degas, Bonnard, vnav nálunk Szinyei Merse Pál, később Vaszary János. De Manet oiktúrájában megtörtént a szakítás a naturalizmussal, azzal a hosszú felfedező úttal, melyet a művészetek a reneszánsz óta a valóság művészi birtokbavételével megtettek. Nvilvánvaló, hogy ez a szakítás nem egy mester érdeme, s nem eayetlen kép kiállításához fűződő esemény. A romantikus Delacroix abban az évben hal meg, amikor Manet képét le akarják vétetni az álszent meg- botránkozók, de naplójegyzeteiből akár az impresszionizmus lényeges vonásait is összeállít, hatnák, bár ő maga nem volt impresszionista. S a nagy angol romantikus festő, Turner, fényre és színre épített képeiben már negyedszázaddal előtte a pillanatok káprázata ragad meg bennünket, akár az impresszionistáknál. Impresszív elemekkel, impressziók megfogalmazásával minden idők művészetében találkozhatunk. Minden művészetnek lehet impresszív jellege, ha pillanatnyi benyomásait rögzíti. Impresszió latinul annyit jelent: benyomás, ám magyarul aligha „Valamely nemzetiségnek, melynek sorsa történelmileg úgy alakult, hogy saját nemzetének keretén kívül él, feladata a hagyományok ápolása, a való világ feltárása, a gyökerek felmutatása." Ars .poeticájának vallja Sütő Andrásnak e gondolatát Orbán Áron, aki 1973- tól fafaragó-iskolát vezet Székelyudvarhelyen. Kétéves kurzusán olyan tehetségeket képezett, akik a megszerzett mesterségbeli tudásukkal a népi hagyományok megbecsülésére és őrzésére nevelnek — szobrászattal. Orbán Áron Felsőboldogfal- ván született 1927-ben, s gyermekkorában lett a csíksomlyói fafaragó-iskola tanulója. A temondhatnánk az impresszionizmust benyomás-művészetnek, szemben az expresszionizmus- sal, melyet ezek szerint kifejező művészetnek kellene neveznünk. A művészetek feltétlenül kifejezők, s nyilvánvalóan benyomásokra épülnek. A világról — akár a környezőről, akár benső világunkról —, ki kell fejeznünk benyomásainkat, hogy művészet váljék belőle. Más kérdés, hogy ezek a benyomások pillanatnyid ak-e vagy általánosíthatók, elvontak-e, vagy nagyon is a valósághoz tapadók. Fordítással semmire megyünk; az eredeti fogalmat kell megtartanunk, mely Monet 1872-ből való képé. tői: „A felkelő nap impressziója" címűtől kapta elnevezését. Az impresszionizmus a derű világa. Az impresszionizmus a maga korában bátor kiállás a megalkuvás, a köntörfalazás, a megmerevedés ellen, a csiszolt formák és a polgári etikett, a nyárspolgári jó modor ellen. Manet képe ellen is a „jó modor", s nem a jó ízlés tüntetett. Hogy lehet meztelen nőt ültetni a szabadba, felöltözött férfiak közé, mint azt Manet tette Reg- qeli a szabadban című képén? Ráadásul ilyen szenvtelenül társalgók és falatozók közé! Ennek a kép tartalmát illetően valóban nem sóik értelme van, de a közönség nem az értelmetlenséget kifogásolta, hiszen azt sem vette észre, hogy a kép már elszakadt a tárgytól, hogy a tárgy és festő megoldása egyaránt sajátosan — művészivé lett, s elszakadt a részlet- igazságokat kereső, természet- hű ábrázolástól, a naturalizmus tói. Félreértés ne essék: az impCorvina műterem Szilvilzky Margit A textilművészet világméretű megújulásával egy időben fordulat következett be az itthoni műtermekben is. A hatvanas években teret hódított a tértex- til, amelynek máig egyik vezéralakja Szilvitzky Margit. Frank János szerint „ő mutatta be Magyarországon az elsők között és mindenképpen a legteljesebben, legkövetkezetesebben, mi a tértextil". Mezei Ottó — aki most könyvbe foglalta másfél évtized művészi eredményeit - szintén kijelöii helyét, mondván, „azok közé a textiltervezők közé tartozott... akiket az anyag megismerése és változatos alkalmazása a textil művészi lehetőségeinek kipu- hatolására ösztönzött". A kísérletek napjainkban is tartanaik, a Corvina Kiadó új kötetének időszerűsége ezért tagadhatatlan. A népszerű sorozatot a témák feldolgozásának változatossága jellemzi. Mezei Ottó módszere a leíró monográfia útját követi. A pálya rövid bemutatása után megpróbálja szólásra bírni az alkotót, aki felvázolja programját és tömören összefoglalja kísérletező munkájának lényegét, eredményeit. A részletes vizsgálódást, összevetést áttestálja a szerzőre, aki megragadja a beszéd (írás) fonalát. Szilvitzky a továbbiakban már csak ritkán jut szóhoz, utoljára a kötet zárólapján budaörsi tárlatának „ön-megnyitójából" vett idézet formájában. A közrefogott oldalakon felvonulnak az egymást követő korszakok — textilkollázs, organikus művek, tértextil, mi-nitextil — jellemző produktumai, a szerző kommentárjaitól kísérten. Szilvitzky Margit 1954-ben végzett az iparművészeti főiskolán. Ruhatervezőként kezdte pályáját. Viselettörténeti stúdiumokat végzett, könyvet is írt e tárgykörben. A fordulópontot 1968 hozta munkájában. Falképekkel jelentkezett a Műcsarnok nevezetes tárlatán. Az igazi meglepetést 1970-es önálló kiállítása okozta. Ekkor „mozdult" térbe, szakadt el igazában a falsíktól a textilanyag, s lépett elő térszervező, alakító igénnyel. Bizonyítva, hogy a „textilművészet sajátosan értelmezett térművészet”. Mezei e két állomástól követi nyomon a minden kiállításon új eredményekkel kirukkoló művész fejlődését. 1972-ben Vi- segrádon kultikus, szakrális jellegű művek kerültek a történelmi levegőt árasztó környezetbe. Az „egységes és puritán összképében tárgyai „az ember ősi szertartásaira, s egyben a múló időre emlékeztetnek". Az életfa-motívumra épült Oltár (Hommáge á...) körül különös színjáték „szereplői” csoportosultak. Az alkotó textilből, technikából és jelentésből „egyszeri: megismételhetetlen és utánozhatatlan jelegyü-ttest teremtett" - írja a szerző. Ez világos magyarázat. Logikus fejlődés logikus állomása a visegrádi tárlat. Épp ezért érthetetlen az elemzést irányító erőfeszítése. Lényegében nem más, mint szívós tagadása annak, hogy a műegyüttes jelentene valamit. Következtetésén sem csodálkozunk már - „a textil- művészethez már vajmi kevés köze van”, — hiszen a művész (-ek!) alapállása is e funkció, a műfaj tagadására épül. A bien- náléhoz jutott „valamikről” SzH- vitzky maga mondta: „Az itt bemutatott művek értéke nem használhatóságukban, hanem önmagukban, az anyag és a megvalósítás belső összefüggéseinek logikájában van". Kicsit bonyolult ez az egész, ellentmondásoktól terhes, de okot kínál az olvasónak a művészet értelméről, feladatáról tudottak átgondolására ! Sok fogódzót később sem találunk az írásban, pedig a művek esztétikai értékében még ezek után sincs okunk kételkedni. A Hajlékony formák (1974.) című jel kifejezetten rokonszenves, de az anyagok összeépítésének leírása nem jelent értelmezést, elemzést. Később a papírhajtogatással rokon geometrikus művek születését „asszony: foglalatosságokból” (mosott ruhák vasalása stb.) vezeti le, felfedezésnek állít be olyan ügyeskedéseket, amelyek a barkácsolással tartanak rokonságot. Egyszerű, köznapi dolgokat a misztika ködfelhőibe burkol, s ezzel éppen a művek megértését, élvezését zavarja meg. Elhihető erőt sem tud sugározni. Kételyek maradnak az olvasóban az „alkotások komolyságát" illetően. A Corvina fontos szerepet szánt e könyveknek. Úgy tűnik, nemes szándékuk olykor ellaposodik. Némely szerző öncélú írásgyakorlatnak tekinti vállalt, szerződött feladatát. Vigaszt ezúttal is csak a szépen fotózott képanyag nyújt. SALAMON NÁNDOR Claude Monet: A Szajna Argenteuil-nél (olaj, 1868) Szinyei Merse Pál: Pacsirta (olaj, 1882) Széktámla Székely cariatida
