Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-02 / 205. szám

1982. szeptember 2. AlrtÈPÜJSÀG FIATALOK FIATALOK FIATALOK FIATALOK Ezekben a napokban Bulgá­riában tölti napjait a szekszár­di IRT, avagy az Ideiglenes Rock Társaság legénysége. A dombori diákcentrum esemény- sorozaton az amatőr zenekarok versenyén első helyezést értek el. Ennek jutalma a bulgáriai út. * Tevékenyen dolgoznak az idei évben alakult koncertszervező irodák. A sok neves külföldi együttes közt most lesz vendé­günk az angol Uriah Heep. E zenekar egyike azoknak, akik a Led Zeppelin által kitaposott úton járnak. 1970 januárjában három londoni muzsikus meg­alakította a Spice nevű együt­test, melyet nagyon hamar Uriah Heepre kereszteltek át. Már az első angliai koncert- körútjuk nagyon sikeres volt. Egymás után jelentek meg le­mezeik, az 1973-as albumuk és az Easy Living című kislemezük az Egyesült Államokban is mil­liós siker lett. Az évek során a zenekar tagjai többször cseré­lődtek. KINDL GÁBOR A Uriah Heep együttes lesz a Kisstadion vendége Ha nyár, ifi ha ősz, diákok Évente országosan több ezer, megyei viszonylatban több száz KISZ-fiatal vállal mozgalmi munkát ifivezetőként az úttörő- és kisdobostáborokban. Zömük diák: szakmunkástanulók, gim­nazisták vagy szakközépiskolá­sok. De nem kevés azoknak az ifivezetőknek a száma sem, akik rászolgálnak — némelyik vissza­térően — az idősebb testvér el­nevezésre főiskolásként, egye­temistaként is. Beépülésük az úttörő- és kisdobostáborok éle­tébe - ez a legfontosabb kö­zös vonásuk - KISZ-munkaként vállalt feladat. S talán nem kell mondani, hogy szíves­örömest vállalt elfoglaltság a nyár néhány hetére. Itt most két lányról lesz szó. Egyikülc az idén Tamásiban érettségizett, Deák Krisztina, a másik a nagymányoki Hadikfal- vi Andrea, aki Bonyhádon érett­ségizett. Kriszti ősztől a mű­egyetem első éves hallgatója lesz, Andrea pedig Kaposváron a szakmunkásképző intézet ke­rámiaformázó tanulója. A két leány ifivezetőként ezen a nyá­ron volt éppen harmadszorra olyan táborban, amelynek la­kói a honismereti mozgalom úttörő-kiválóságai lehettek. A korábbi két tábor megyei volt, az idei országos és színhelye az a Csillebérc, ahova az út­törők és úttörővezetők, létezé­sének első évétől jó mozgalmi munkával szerezhetnek belépőt. Krisztina is, Andrea is — akárcsak társaik — rengeteget dolgoztak azért, hogy a IV. or­szágos népművésztábor Tolna megyéi aprónépének élete em­lékezetes maradjon és ne hiányozzék semmi a rendkívül színes, változatos alkotómunká­hoz. Nincs túlzás abban, ha azt írom le, hogy az ifivezetők vol­Hadikfalvi Andrea Deák Krisztina tak a táborélet örökmozgói, és bizony nekik se jutott több óra az egész napos látás-futás, se­rénykedés után, mint a tábor­vezetőség felnőtt tagjainak. — Elfáradtatok? Kérdeztem, persze, hogy kér­deztem tőlük, noha előre tud­tam a választ. Azt úgyszintén, hogy akár rádupláznának a tíz napra. Sok táborban voltak már úttörőkként, majd KISZ- esekként, de ez a mostani jobb mindahány korábbinál. — Színes és gazdag a prog­ram. A napnak egyetlen üres órája sincs - mondja Kriszti, aki más megbízatása mellett a tábor krónikása. — Tartottam ettől a feladat­tól - vallja be később. — Láttam a naplót, kedves „kollégám". Szorongásra nin­csen ok... — Hát persze, hogy nincs - erősíti meg Andrea is a véle­ményt, majd így folytatta : — Nekem ebben az országos tá­borban az tetszett legjobban, hogy nem voltak mereven el­határolva szakfoglalkozások. A faragók megpróbálhatták a szövést, a citerások azt, hogy engedelmeskedik-e nekik is a bizsók. A kézimunkások ismer­kedhettek az agyagozással, a bábosok beállhattak a tánco­sok közé. — Igen, a munkán volt a hangsúly, és a rajvezetőknek, szakvezetőknek ezért nem kel­lett tartaniok a pajtások el- csellengésétől - így Kriszti. — Nem sok időtök lesz arra, hogy kifújjátok magatokat. Amint hazaérkeztek, csomagol­notok kell szinte azonnal, és utaztok Kaposvárra, meg Bu­dapestre. — Nem baj, mert nagyon szép volt ez az együtt töltött tíz nap. — És jövőre? Ifivezetők ma­radtok? Egyszerre mondták az igent. Krisztina építészmérnök lesz, Andrea kézművesként tanítja majd szolgálni az agyagot.-óa- Fotó: T. J. Ifjúsági horgásztábor Váralján Felejthetetlen másfél hetet töltött el a váraljai parkerdő­ben lévő úttörőtáborban, de legfőképp a hargászfavalk partján, huszonnégy Tolna me­gyei ifjú horgász. A megyei horgász intéző bi­zottság szervezte a táborozást azoknak a fiataloknak, alkík a horgá szvetélkiedőn legjobban szerepeltek és akiket az egye­sületek méltónak találtak a ju­ta lomra. Amint Papp Laljos, a tábor egyik vezetője elmondta, a gye­rekeknek a táborban módjuk volt eddigi tudásukat tovább­fejleszteni1, almi a horgászattal kapcsolatos ismereteket illeti, ugyanakkor előadásokat hall­gattak a környezetvédelemmel, a halbiolégiávall kapcsolatban, sőt horgásziversenyt is szervez­tek részükre a romantikus kör­nyezetben fekvő Bányatón. Volt futball-, futóverseny, gyalogtú­ra, sőt karnevál is az éppen akkor ott nyaraló úttörőkkel kö­zösen. Az idő jó volt, jól érezték magukat a fiatalok, és ami a horgászpalántáknak külön nagy öröm, még halat is fogtak. Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a halfogó ver­senyen Györkő Béla lett az el­ső., második pedig Berde László. Ha ök nincsenek...? homokszigeti tragédia története O — El tudja képzelni, hogy mit éreztünk — mondja ke­rékhegyi otthonának konyhá­jában Füstös Józsefné szek­szárdi lakos, az esemény egyik tanúja —, amikor olvastuk a Népújságban azt a mondatot, hogy: „A helyszínen lévő em­berek megpróbálták az áldo­zatok felkutatását-mentését, sikertelenül". — Az eseményen nem volt jelen újságíró, lapunkat is úgy tájékoztatták a tragédiáról — mondom. — Csak olvastuk azt az írást, és tanácstalanul mered­tünk egymásra. Hogy sikerte­len volt a mentés? Ha ők nin­csenek, akkor nem két áldo­zatot, hanem legalább négyet követel a Duna. Egész dél­után a parton ült a társaság. Egy csomóban volt a gyom­runk. Minden csónakról, ami jött, azt hittük, hogy a -rend­őrség. Azért maradtunk ott, hogy segíteni tudjunk a kuta­tásban. e A tragédia ideje: augusztus 20., kora délután. Színhelye: a Duna, a bogyiszlói révnél, az 1503-as folyamkilométer­nél. Akik mentettek és menteni próbáltak: Bodó Tibor 14 éves tanuló, Szegedi Gabriella 14 éves tanuló, Csutorás Tibor autószerelő. Az esemény körülményeiről lapunk szerkesztőségét értesí­tette: Pilisi Jánosné, Szek­szárd, Honvéd utcai lakos. o Csutorás Tibor: — A bogyiszlói révnél töl­töttük a szabadságunkat, Füs­tös Józssfék társaságában. Pénteken, augusztus 20-án délelőtt elmentünk fürödni a homokzátonyra, amely a komp­lejárótól kissé lejjebb van. összeszedtem a velünk lévő öt gyereket és motorcsónak­kal kikötöttünk a homokzá- tonynál. Bodó Tibor: — Én Gabival együtt vol­tam. Egyszer csak látok egy motoros horgászladikot, két felnőtt és két gyermek volt benne. Alighogy kikötöttek, a két fiú — a nyolc- és a néqyéves — a sekélyebb víz­ben azonnal rohangálni kez­dett. Az egyik befutásnál a mélyebb rész felé mentek és az áramlatok besodorták őket a víz közepébe. Feltételezhe­tően az idősebbik férfi, Tor­mási Géza1 Vette észre elő­ször a nagyobbik gyereket és már futott is érte. De láttam, hogy nem érte el! Mert egy- szercsak alámerült és többé már nem bukkant fel. A na­gyobbik fiú ekkorra mór vizet nyelt. Az eseményeket az apa is észrevette és a nagyobbat próbálta menteni. üvöltött: Segítséq, segítség! — Először arra gondoltam, hogy az apa csak játszik, mert gyakran szoktak az apák így viccelődni a gyermekeikkel. Amikor már azt láttam, hogy az apa is lemerül, aztán meg felküzdi magát a víz felszíné­re, megijedtem és berohan­tam. Mentőöv nélkül. Az apa 20—25 méternyire lehetett tő­lem. Amikor meglátott, egyre csak azt kiáltotta nekem, hogy a gyereket mentsem, a gyereket. . . o Szegedi Gabriella:. — Láttam, hogy már Tibi is küszködik. Gondoltam: megyek és segítek neki, hiszen raj­tam volt mentőöv. Ahogy tör­tetek a vízben, egyszerre csak felbukkan előttem a kisebbik fiú. Ezután már csak vele tö­rődtem! Húztam kifelé, vonszol­tam, ahogy erőm bírta. Na­gyon nehezen ment. Amire ki­értem a gyerekkel a partra, már nem láttam semmit. Rosz- szul lettem. A parton a kis­fiú nagyon sírt és egyre csak azt sikoltotta: „Apuka, apu­ka !" Csutorás Tibor: — A szigeten beszélgettem az ismerőseimmel, ösztönösen körülnéztem és azt gondoltam: jó lenne összeszedni a gye­rekeket, mert jobb, ha egy csomóban vannak. Egyszerre csak a tízéves Mónika lányom sikoltozására lettem figyelmes: „Apuka, segíts! Tibikéék a vízben vannak!” Nagyon ne­hezen hallottam meg a sikol­tást, mert a szél nem hozta, hanem az ellenkező irányba vitte a hangot. Teljes erőmmel a csónakhoz rohantam és in­dítottam. Láttam a tőlem öt­ven méterre lévő fejeket a vízben, és hogy Gabi visz va­lakit a part felé. Vele már nem foglalkoztam. Bodó Tibor: — Próbáltam a nagyobbik fiút kimenteni. Tudok úszni, de a hadakozás a vízzel és a gyerekkel nagyon kimerített. Teljesen elfáradtam. Ameddiq bírtam erővel, addig tartottam a gyereket, de végül már nem ment. Nem bírtam már to­vább. Nem sikerült! Csutorás Tibor: — Fiam és a felnőtt férfi ordított. Az apa magánkívül volt. Ahogy a közelükbe ér­tem, elkezdtem dobálni felé­jük a csónakban lévő összes mentőmellényt. — Feküdjön rá! — üvöltöt­tem az apának. Bodó Tibor: — Az apa mellé is esett egy mentőmellény. Ezt az egyet sikerült feléje tolnom. Csutorás Tibor: — A férfi már biztonságban volt. Először a fiamat, majd az apát húztuk be a csónak­ba. Rettenetes állapotban volt. Hányt. „Még vannak a vízben — mondta —, a fiam és a Géza". o Füstös Józsefné: — Elmondhatatlan. Olyan, mint egy látomás. A szigetről látom, hogy mentés közben egyszerre csak feljön a nagy­fiú a víz színére, aztán alá­merül. o Bodó Tibor — aki az első tanulmányi hetét kezdte meg a szekszárdi ipari szakmun- káskéDző intézetben — most is alig tud beszélni, ülünk hármasban, vele és Szegedi Gabriellával, aki szakközépis­kolás lett. Nézem a két ka­maszt. Hogyan volt nekik any- nyi erejük, lélekjelenlétük? Szerencsére nem az életkor függvénye a bátorság, a se­gíteni akarás. — Édesapámmal még ti­zenöt-húsz percen keresztül — mondja Bodó Tibor — körbe- körbe csónakáztunk, reméltük, talán még segíthetünk vala­mit. Talán feldobja őket a víz. A tragédia nagyon meg­rázott. Leíkiismeretfurdalást is éreztem, hogy nem tudtam a nagyobbik fiút megmenteni. Ki kellett volna hoznom! De annyi erőm már nem volt. Szegedi Gabriella ezt mond­ja: — Ennél többet nem tud­tam tenni. Csutorás Tibor autószerelő rajzolja a tragédia esemény­vázlatát. A fehér írógéplapon megelevenedik a Duna. Szin­te hallom a szelet is, amely az élet elől viszi el a segélykérő hangokat. A rajzon ikszek jelzik azo­kat az embereket is, akik ta­núi voltak a tragédiának. Akik ott voltak, megrettentek, szem­lélők voltak. Ezernyi ok lehet rá, hogy ki miért nem segített, írásomnak nem célja és fel­adata ennek vizsgálata... Egy valamit sehogyse értek. A tragédia óta eltelt közel két hét. Ezalátt miért csak az újságíró találkozott azokkal, akik emberségből példát mu­tattak, akik életet mentettek? SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger András Festői környezetben, az egyik horgásztó partján A búcsúnapon sem volt fukar a szerencse a horgászpalánták­hoz Bodó Tibor Szegedi Gabriella

Next

/
Oldalképek
Tartalom