Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
A NÉPÚJSÁG 1982. július 10. A_továbbtanulási esélyegyenlőségért FEB-tábor Szekszárdon A nyári tanítási szünetben szokatlan látvány fogadja az újságírót a szekszárdi Rózsa Ferenc Szakközépiskolában: kisebb diákhad özönlik az egyik tanteremből a folyosóra. Az avatatlan számára rejtélynek tűnő jelenetet Kovács László magyarázza meg: — Harmincnyolc középiskolás számára egyhetes, egyetemi felvételt előkészítő tábort tartunk — mondja, s megtudjuk tőle, hogy ő a táborvezető és a résztvevők az országnak szinte minden részéből érkeztek. — Milyennek látja e tábort? — kérdezzük Kovács Lászlótól. — Igen hasznosnak tartom, ugyanis a továbbtanulási esély- egyenlőséget szolgálja. Hiszen nem mindegy, hogy a középiskolás diákok szüleinek milyen a foglalkozása, miként tudják segíteni fiúkat, vagy lányukat a tanulásban. Az itt lévőknek a majdani felvételi vizsgán kevesebb esélyük lenne e tábor nélkül — azonos képességek esetén —, mint az olyan családból érkezőknek, amelyekben például diplomás szülők is vannak. E tömör összefoglaló értékelésnek mindenképpen hinni kell, annál is inkább, mert olyan fiataltól halljuk, aki néhány éve maga is hasondló helyzetben volt, s szeptemberben már a negyedik évét kezdi el a pécsi Janus Pannonius egyetem közgazdaságtudományi karán. Két Tolna megyei diák van a 38 FEB-táboros között. Az egyik Dávid Etelka, aki felsőnánai, s a bonyhádi közgazda- sági szakközépiskolában tanul. — Miként fér be ez a hét a szünidő örömei közé, s egyáltalán: hogyan jutott ide? — A szekszárdi TIT-székházban tájékoztató előadáson értesültem erről a lehetőségről, illetve arról, hogy egyetemistákkal lehet levelezni. Jelentkeztem, s megkezdődött a levelezés, ami azt jelenti: Pécsről matematikai és történelmi írásos feladatokat kaptam, amiket megoldva visszaküldtem. Így tartottuk a kapcsolatot az egyetemmel, ahol jövőre tovább akarok tanulni. Ezért is veszek részt ezen az egyhetes táborozáson. Kicsit kizökkentem már a tanulásból, de azért jól megy. — Ismételnek vagy újat is tanulnak? — Mindkettő szerepel a tananyagban, amelyet mélyebben, részletesebben veszünk át. — Kik tartják az előadásokat? A felvételeket előkészítő bizottságok (a kezdőbetűk adják a FEB-et) és a Janus Pannonius egyetem szervezésében létrehozott táborban tanul és szórakozik Czucze'k Éva, a duna- földvári gimnázium ősztől negyedikes tanulója is, aki az előző gondolatot folytatva még hozzáteszi az elhangzottakhoz: — Nemcsak előadásokat tartanak, hanem kérdeznek is. Pontosabban szólva: a> kiscsoportokban, kisebb közösségekben beszélgetve veszik át a tananyagot, s eközben a diáktanárok olykor természetesen átadják nekik a szát... De mit csinálnak szabad idejükben, már amennyi a napi nyolc órai tanulás után marad?- Hétfőé városnézésen voltunk, megyünk moziba, s kiránKovács László mondja:- Addig persze folytatódik a feladatmegoldó levelezés a középiskolások és az egyetemisták között, sőt, az 1983-as tava^ szí szünetben újabb egyhetes tábor lesz. Bízom benne, hogy a mostani egy hét jó eredményeket hoz, amiket felmérő dolgozatokból állapítunk majd meg. A korábbi tapasztalatok kedvezőek, s általában a táborban résztvevőik 60—80 százaléka elegendő tudást szerez ahhoz, hogy később a pécsi Janus Pannonius egyetemen tanulhasson tovább. Ennék az aránynak a jelentőségét növeli, hogy akadnak, akik más felsőfokú oktatási intézményibe jelentkeznék, de ott is mindenképpen hasznát veszik a FEB-táborozásnak. V. Z.-Cz. S. dalunk is, Dombodba.- És hogyan tovább?- Jövőre jó lenne sikeresen érettségizni és azután ugyanúgy felvételizni Pécsen. Ez az egyetem tetszik a legjobban, s nagyon szép maga a város is.- Egyetemi tanárok, s. emellett kiscsoportokban diáktanárok Pécsről. Legutóbbi előadónk dr. Farkas Ferenc adjunktus volt. Dr. Farkas Ferenc adjunktus előadást tart a FEB-tábor résztvevőinek Dávid Etelka Kovács László Czuczek Éva ere Adorján jó passzban volt, elégedett a „leosztással”. Ezekkel a kártyából kölcsönzött kifejezésekkel jellemezte helyzetét barátainak, ismerőseinek és általában mindenkinek, aki a közelébe került. Akkoriban futott a televízióban a „Vigyázz, a kutya harap!” című tizennyolc részes kalandfilmsorozat, amelyben ő játszotta a rettenthetetlen főhőst, de egyébként is sok filmszerep sorjázott már mögötte. Azonkívül a budapesti Nagy Színház tagjaként szinte minden darabban foglalkoztatták. Díjakat is mondhatott már magáénak, így valóban neves színésznek számított a szakmában, és még ötvennyolc évesen is jóképű, koránál sokkal kevesebbet mutató férfinak. Érthető, Iha mindezt tudta, viselte, emlegette, és amint egy szusszanásnyi ideje adódott, sütkérezett elért sikereinek a fényében. Egyik alkalommal Vidéki fellépésről autózott vissza a fővárosba, társaságában éppen ügyeletes szeretőjével, Pintér Karolával. A szereplés ugyan még előző este lezajlott, de az éjszakát a városka szállodájában töltötték kellemesen, másnap délelőttre halasztva a visszautazást. Percnek aznap csak délután volt elfoglaltsága a Rádióban, így nem kellett nagyon sietniük. Kora tavaszi kirándulási idő, földszagú, vérpezsdítő, a színész fütyörészett vezetés közben. — Mit szólsz a tegnap estéhez? — kérdezte meg csak úgy mellékesen Karolától. — Szétszedtek, mi? — Óriási sikered volt. Egy öregasszony mellett ültem, aki egész idő alatt a szemét törülgette. — Mit csinált? (Hiszen vidám műsort adtam! — (Na és? Vannak, akik könnyeznek a nevetéstől. Percet nem elégítette ki a válasz. Sírt vagy nevetett az öregasszony? Egyszerre mind a kettőt? Janus-maszkot viselt? — Karolám, rosszul figyelted meg. INe haragudj, de már megint felületes voltál. — Te ültél mellette vagy én? — Jó, te ültél mellette, de ez még nem jelent semmit. Magam is tisztában vagyok a műsorom hatásmechanizmusával. Lehet, az öregasszony megtörülte egyszer, esetleg kétszer a szemét, belement valami bogár vagy a por, büdös kis kultúr- ház, nekem is kaparta a torkom, de mi az, hogy egész idő alatt törülgette? 'Hát mi voltam én néki? A frontról harmincöt év után hazatért fia, vagy mi?! — Dórikám, ne hergeld magad...! Csak nem fogunk ilyen semmiségen veszekedni. — "Neked ez semmiség? Egy vénasszony picsog a legjobb poénjaimon, és neki ez semmiség! — Kiforgatod a szavaimat. (Mondtam, hogy a nevetéstől tö- rölgette a szemét... Olyan néhéz ezt megérteni? — Szóval még nehéz felfogású is vagyok? Ez a véleményed az ország legismertebb színészéről?! — Dórikám, ne vidd túlzásba! Az egyik legismertebb... — Nem az egyik, senkivel sem osztozkodom! Nem láttad, milyen csodálattal bámultak rám? Legszívesebben a vállaikra kaptak volna, hogy végigügessenék veleim a városon! — Jól van, csodálatos vagy. De kinek akarsz most bizonyítani? Nekem nem szükséges, én meghajtok a nagyságod előtt... Leborulok, lefekszem... Egy falucskán robogtak keresztül. Perc Adorján a főtéren hirtelen leállította a kocsit, majd gyorsan kilépett belőle. — Mi az? Miért álltái meg? — Ne törődj vele, szállj ki te is! Pintér Karola értetlenül engedelmeskedett, és a nagy lendülettel meglóduló színész után igazította a lépteit. Kis idő múlva Perc Adorján megtorpant, a fejét csóválta. — Nem, ez így nem lesz jó. Felismernek, és akkor az egész már nem ér semmit. — Elárulnád végre, mit akarsz csinálni? — Ide figyelj, Karola, én most visszaülök a kocsiba, te meg keresd meg a postát, és vegyél borítékot meg egy forintos bélyeget. — Kinek akarsz most levelet írni? — Meglátod. Siess! Karola hosszú kapcsolatuk alatt (két hónapja tartott már!) megszokta, hogy lehetőleg ne vitatkozzon. Egy bicikliző gyerektől megtudakolta, hol van a posta, elment, megvette a borítékot és a bélyeget. — Itt van — adta oda a színésznek. — Megtudhatom most már, mi ez a cirkusz? — Hogyne — bólintott Perc Adorján, majd kiemelt ezer forintot a tárcájából, beletette a borítékba, leragasztotta. — Láttad ezt, szépségem? — Láttam. Tóth-Máthé Miklós: Mennyit ér a népszerűség? * * — Akkor most jól nyisd ki a szemed, mert a borítékra szűkszavúan csak ennyit írok: Perc Adorján. És imég annyit: Magyarország. Két nap múlva a levelet, illetve a pénzt így is kikézbesítik nekem. Mivel Perc Adorjánt ismeri az egész ország! — Ne őrülj meg! Ez marhaság. Inkább elhiszem. Perc Adorján gúnyosan mosolygott. Elővette a golyóstollát és írt. — Most pedig menj, Ophéliám, és dobd be a postaládába. — Elment az eszed! — Ezek szerint nem hiszed, hogy mindenki ismer? — Dehogynem, csak... — Akkor ne tétovázz! Ha nem teszed meg, már mehetsz is vissza vonattal, mert nem ismerlek többé. Ha egy nő ilyen kicsinyhitű, az nem érdemli meg, hogy akár öt percet is pazaroljak rá a drága időmből. Karola nem felelt. Kikapta a levélét a színész kezéből, majd sietve tovaringott divatos csizmáiban és béleejtette a postaládába. Perc Adorján elégedetten nézett utána. Bizony jó nő ez — gondolta —, de azért nem árt néha figyelmeztetni, hogy ki emelte fel magához. Még a végén túlságosan is elbízná magát. — És most kapsz egy puszit — mondta, amikor Karola visz- szaérkezett. — Megdolgoztál érte. * Kis falu volt az, ahol a színész szeszélye megálljt parancsolt az autójának, így hát a postája sem lehetett sokkal nagyobb. Egy szoba csupán abban a házban, ahol Aranka, a postamesternő lakott. Tíz éve még egy férjet is fel tudott mutatni, de miután az a „gazember" Pestre szökött „valami ribanc" (idézetek Arankától !) kedvéért, azóta egyedül élt. És azóta minden szerelmes, vagy annak tűnő levélre allergiásán. Ezért valamennyi levelet gondosan megvizsgált, mielőtt lebélyegezte, és ha gyanúsan szép címzésűre, netalán illatosra bukkant, azt másnap, harmadnap, esetleg egy hét múlva küldte a vonathoz. Mivel egyebet nem téhetett, megvárakoztatta kicsit az egymás után epedőket. Perc Adorján levelén először felháborodott, és rögtön a papírkosárba akarta dobni. Micsoda dolog ez? Se címzés, se irányítószám? Mit képzelnek egyesek?! Aztán mégis meggondolta magát, vagy inkább győzött ingerültségén a postás- lelkiismeret, de ezzel még nem sokra ment. Végül is hová küldje? Vissza a feladóhoz? De hát az sincs rajta! Tanácstalanul forgatta, nézegette, közben meghallotta az előszobában várakozó „személyzet" kölhécselését. Ö nevezte így magában Pali bácsit, az öreg postai kézbesítőt, aki egyedül alkotta a hivatal összes alkalmzottját. — 'Pali bácsi! Jöjjön csak be! Az öreg bement, és megállt az asztal előtt. Várta, hogy a főnökasszony az esti vonathoz vihető szállítmányra mutat, de nem, csupán egy levelet lobogtatott a kezében. — A magyar postának jó híre van, igaz-e, Pali bácsi? — Igaz, bizony... — Még a lehetetlennel is megbirkózunk. így van? — Itt ez a levél, se cím, se irányítószám, csak a név. Na, Pali bácsi, maga híres arról, hogy mindenkit ismer a környéken. Ismer valahol egy Perc Adorján nevezetű embert? Az öreg arca felderült. — De még mennyire! ösmeri azt errefelé mindenki. — Igen? És ki az? — Két faluval arrébb. Kismogyoródon, a tüzépes. Nagy vagány az, mulatós, kártyás, gyakorta megfordul itt is. Tetszik ösmeíni a Pásztorékat, ugye? — Ismerem, pej;ve... — Ha jól tudom, velük valami atyafiságban is van. — Lehet, hogy azok küldik neki ezt a levelet? — Lehetséges, bár küldheti neki más is. Sokan fordulnak hozzá szénért, olajért, de főleg faanyagért... Aki építkezik, az nem nélkülözheti a Perc Adorján ösmeretségét... Nagy gazember, de mindent tud szerezni... Csak úgy emlegetik, hogy a „báró”. — Báró? Miért nevezik annak? — A neve miatt, merthogy régen élt itt egy báró, és azt hívták Adorjánnak... Olyan hír is szárnyra kapott, hogv ez a tüzépes tőle származna balkézrül... Annyi igaz is, hogy ennek a kismogyoródi Perc Adorjánnak az anyja a bárónál szolgált... — Jó, jó, a részletekre nem vagyak kíváncsi — intett türelmetlenül Aranka. — Felőlem lehet báró, vagy tüzépes, engem csak a címe érdekel. Azt mondja, Kismogyoródon lakik? — Ott, De akár rá se tessék írni. Megkapja azt úgy is. ös- merik őt mindenfelé, talán még az egész országban is, hiszen nemcsak mifelénk építkeznek. — Pali bácsi! Mióta áll maga a posta alkalmazásában? — Mióta is...? Bizony jó ideje már annak... — Akkor igazán megtanulhatta a szabályokat. Levél, címzés, irányítószám nélkül...? Hogy képzeli...? Aranka gondosan kiegészítette a hiányos címzést, és így történhetett, hogy másnap Perc Adorján Tüzép-vezető, kismogyoródi lakos gazdagabb lett ezer forinttal. Sokat nem töprengett a dolgon, valamelyik adósa kölcsöntörlesztésének vélte, majd jelentkezik az illető, vagy ha nem, az ő baja. A pénzt még aznap este elkártyázta, és aztán — ahogy ez lenni szokott — meg is feledkezett az egészről. 'Nem így Perc Adorján, a színész. Ő még hetek múltán is várta a levelet, és hogy az nem érkezett meg, lelkileg teljesen összetöppedt. És ha a népszerűségre, a hírnévre terelődött valahol a szó, csak bosszúsan legyintett. — Népszerűség? Ugyan! önámítás az egész, amire csak ráfizethet az ember.
