Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
10 tÆPÜJSÀG 1982. július 3. Kutyavilág Csak hallgatom a rádióban, tévében, újságokban rendszeresen ismétlődő „kutyavitát", és arra a meggyőződésre jutottam, hogy kétfelé osztódott az emberiség, kutyásokra és „kutyaütőkre” - ez utóbbiak természetesen a kutya nélküliek -, következésképpen a vita az idő végtelenségéig tart. Pláne ha hozzáteszem, hogy Magyarországon 1 millió 108 ezer kutyát tartanak nyilván, és ha minden ébre - óvatos becsléssel - három kutyaszerető embert számítok, kiderül, valóságos tömeggel állunk, illetve én nem állok: sehova-tartozásom felment az állásfoglalástól, aminek fölöttébb örülök. A „kutyaütők'’ összehúzzák szemöldöküket, amikor azt látják, hogy ezek a derék háziállatkák parkokban, játszótereken, kapualjakban hagyják a névjegyüket, amikor látják, hogy némely úrikutya kis kötött otthonkában, nyakba kötött selyem- szalaggal bámészkodik az erkélyről ki a nagyvilágba (láttam farmernadrógos szobakutyát is!), s pirulva fordulnak el a 'bérhózak között sebtiben összehozott kutyaszexpartik láttán. „Micsoda világot élünk!" - kiáltanak fel', amikor a kutyás hölgy kiló marhamájat vásárol, de „a közepét vágja ki, mert a Buksi nem szereti ...” figyelmezteti a hentest. Bérbázi lakók a falat vakarják kínjukban, amikor a kutyás bérházi lakók lakásán a „házőrző” éjjel is vonít. főleg szép telihold idején. Vakaróznak a liftben is, ahol föl van írja : „Liftbe kutyát bevinni tilos!”. Leh'ülyézik a göndör szőrű kis foxit. ..aki" csupán paijkossáaból avűjti össze és szedi szét a ház valamennyi 'lábtörlőjét. „Borzalmas időket élünk!" — mondják a „kutyaütők”. „Borzalmas időket élünk bizony! — sóhajtanak fel a kutyások —, ha már a huszadik század embere leghűségesebb társát sem tűri meg maga mellett!" Mert tessék csak nézni. Ezt a gyönyörű, fekete gombszemét, azt az okos kis pofikáját, amint fejét kissé félrefordítja és .pislog fel a gazdájára: már-már szinte megszólal, oly sok esze van! Hát kinek árt ez a kutya?! Magányos emberek, főleg idősebbek egyetlen támasza, barátja, társa, partnere! Kérem, ez a kutya éjjel meg sem mukkan, nemhogy zavarná a ház csendjét. Mi az, hogy telihold idején üvölt?! És amikor az izé. . . tudja kicsoda. . . részegen jön haza, és ordít? A látványon hábo- rognak, amikor a kutyafiú. . . nna... szóval találkozik a kutyalánnyal. .. Istenem, ez van. A buszon is smárolnak a mai fiúk, lányok, azon nem hábo- rog senki? Kutyát liften utaztatni tilos, de vödörből szemetet elhullajtani ugyanott szabad?! A kutyának is ennie kell — történetesen éppen marhamájat —, hát miért baj az? Lám, a kutyának, elnézést, de néha több esze van; reggel és este szinte kényszeríti sétára a gazdáját is, el nem mulasztana egyetlen napot sem, hogy ki ne ugrálja magát a parkokban, utcákon, tereken. Hát így zajlik a kutyavita szerte szép hazánkban. Nekem nincs kutyám, de ha lenne, bizony minden reggel és este levihetne egy kis sétára, szaladgálásra. Rám férne. RAB FERENC Guszjatyin a televíziót nézte. A képernyőn pezsgett a gyönyörű élet. Kihívóan kéklett a Krím déli partja. Szemtelenül virágzottak a magnóliafák. „Ez igen. . . — gondolta bágyadtan Guszjatyin. — Itt aztán van látnivaló fent is, lent is. . ." Egy hosszú lábú, majdnem teljesen ruhátlan nő epekedve ment a víz felé. Guszjatyin fojtott hangon köhintett egyet, és a feleségére sandított. Az szélesen terült el a nyikorgó fotelben. Gusz- jatyin lelombozódott. Egy fehér ruhás, karcsú szépfiú hanyagul ült egy Zsiguliban, és végighajtott a rakparton. „Hát vannak ilyen emberek — gondolta Guszjatyin, miközben elöntötte a méreg. — Semmi különös: volna csak az enyém az ő pénze, én nem így dőzsölném el”. A kocsi megállt egy étterem előtt. „Saslikot fog zabálni” — találgatott magában Guszjatyin. A fürge pincér máris hozta a borostyánszínű pezsgőspoharakat. Habzott a könnyű fehér bor. A pincér udvariasan mosolygott. Guszjatyin fészkelődni kezdett a széken. „Hej... de szeretnék ott lenni, majd én megmutatnám mindenkinek...” Premier plánban mutatták a tengert. A nő a nappaP szemben úszott. „Jó most odalent délen — állapította meg Guszjatyin. — Fütyülni mindenre. Ha én egyszer belevethetném magam az életbe." Eltakarta a szemét, hogy a felesége ne vegye észre veszedelmes csillogását. Erőtlen kiáltás hallatszott. A nő összevissza csapkodott kezeivel a vízben. „Fuldoklik — jött rá Guszjatyin .— No, de semmi vész: ez a pasas rögtön odatocsog." S csakugyan a szépfiú már rohant is a homokon, útközben rángatva le magáról a zakóját... A víz csak úgy pezsgett hatalmas kezei alatt. A szépfiú kihozta a nőt a vízből. Az hálásan és szem- kápráztatóan mosolygott, miközben egész testével a fiúhoz simult. — A fogai kivehetők — mondta ernyedten a feleség. — Micsoda? — Guszjatyin nem értette. — -Mondom a fogai kivehetők. Műfogsora, protézise van. Guszjatyin ingerülten nézett a feleségére: neki nincs műfogsora, mégsem fogják megmenteni. Boldogság sugárzott a kék fényben csillogó képernyőről. „Hej — sóhajtott fel Guszjatyin. — Eljárt felettem az idő. Hisz volnék csak. ..“ Váratlanul egészen közel jött a tenger, egyenesen a szemébe csapott. Virágok bódító illata úszott a levegőben. — Hol vagyok én? — tekintett körül eszelősen Guszjatyin. Arcát a déli nap perzselte. A kövezett úton, közvetlenül az úttesten ült. „Hiszen ez a filmben van!" Guszjatyinnak jólesően belehasított a szívébe. A strandon már nagy tömeg verődött össze — lármáztak, és a tenger felé mutogatttak. Amint megpillantották Guszja- tyint, az arcuk megkönnyebbült. Egy panama kalapos bácsi kinyitotta a kocsi ajtaját, és úgy magyarázott: — Fuldoklik. Már egy félórája. .. — Tudom — felelte kurtán Guszjatyin. A tömeg szétnyílt előtte. Guszjatyin ledobta a zakó- já,t nadrágját és — kissé rés telkedve bő gatyója miatt — rohanni kezdett a viz felé. A panama kalapos bácsi a sarkában volt. A nő mintegy száz méterre volt. Guszjatyin zavartan megállt. — Tyű, ez optikai csalódás. Hiszen a tévében pár karcsa- pásnyira. .. — Rajta, rajta — sürgette hevesen suttogva a panamás. Hisz fuldoklik! A nő dallamosan kiabált. A bácsi türelmetlenül lök- döste a vízbe. — Várj már egy kicsit — jött méregbe Guszjatyin. — Meg kell ezt gondolni: merre ússzak, minek ússzak... A nő odakiáltott neki: — Fuldoklóm! — Látom, látom — mondta Guszjatyin, miközben megsac- colta a távolságot. Jó nagy táv volt. — Mi van? — kérdezte váratlanul a panamás bácsi. — Üszol-e már? — Elnézést, elvtárs — fordult felé Guszjatyin. — Nem lehetne őt... izé... egy kicsit közelebb... — Kit? — nézett rá értetlenül a bácsi. — Hát őt... aki fuldoklik... Nem lehetne egy kicsit közelebb hozni... a parthoz? — Meghibbantál? — vonta fel a szemöldökét a bácsi. A háta mögött kiáltások hallatszottak. Guszjatyin megfordult. Szoros gyűrűként vette körül a tömeg. Az arcok komorak, ellenségesek voltak. — Na nyomás, nyomás, ne tarsd fel a dolgozókat — mondta a bácsi. Guszjatyin idegesen topor- gott. A légkör pattanásig feszült. — Süllyedek! — kiáltott a nő. Guszjatyin szomorúan nézett körül. A gyűrű összébb szorult körülötte. — Tán valaki más — ajánlotta bizonytalan hangon Guszjatyin. — Maga itt, elvtárs. — A tömegre mutatott. — A forgatókönyv szerint neked kell — mondta kemény hangon a panamás bácsi. „Kényszerítenek” — értette meg Guszjatyin, és kétségbeesetten így kiáltott fel: —Nem kell! Majd én magam! Egyszerre csak a nő abbahagyta a kapálózást é's felállt. A tenger a melléig ért. — Meddig kell még várnom? — kérdezte szomorúan. — Megyek! — Ordította Guszjatyin, és fürgén tempózni kezdett a vízben. — Már nem kell, késő — mondta a nő és elfordult. — Vége a filmnek. (Juhász László fordítása) Rakodók Németh József festménye Oláh Zoltán: Egyetlen sóhajommal (Az otthoniaknak) Egyetlen sóhajommal otthon vagyok, lila harangvirágba bújik a lélek, s fölrázza álmából az egész várost: az utcákat, a tereket, az erdőt, a Sánc-hegyet, a Dunát, s a gesztenyés partot. Magányukból fölriadnak a sirályok, s békéről álmodnak a történelem kilométerkövei. iHóvirágként nyílnak ki arcomon volt szeretőim csókjai, édesanyám őszülő hajába fészket rak a félelem — könnyei egyre jobban húzzák a föld felé. Édesanyám, szemem csillagból sző szemedre reményt, hogy szabaduljál meg mindenféle kíntól... Fákat fegyelmez apám szigorú tekintete, keze melegétől pirul bordóra a szőlőlevél. Lásd édesapám örülök, hogy sokszor megvertél, mert most már tudom, hogy akkor is szerettél. Idővel simogatássá szelídül minden ütés... özvegyen maradt szekszárdi nagymamám fekete korallpárnára hajtja le minden este a fejét, felhőkként fújja szét álmait apránként a szél. Emlékeit az évek madárszányakra ültették... Paksi nagyapám ujjai közt még bólint olykor a cigarettaparázs, együtt vigyázza nagyanyámmal az éjszakát... Barátaim, ti most ott vagytok talán, hol minden este kivirágzik a komló hófehér virága, s verseket olvastok föl egymásnak Pistinél vagy Gyurinál, s várjátok, hogy mikor jön Süni végleg haza már.. Egy platán levélen dédelgetem az estét, virrasztók az örök reménnyel, aztán rá kell jönnöm mindennap, hogy csak az én arcomon ver sátrat a pesti virradat.., PAKOLITZ ISTVÁN: Pisszenéstelen Ennek a búvalbélelt őstrehány kereskedőnek még az immel-ám mai-kiszolgálás is nehezére esik; meg van sértve, hogy itt kell rostokolnia a pult mögött; a kapós portékát olyan unászolva löki a Kedves Vevő elé, mintha legalábbis ŰIDÉTLENSÉGE lenne kiszolgáltatva a pisszenéstelen kuncsaftnak. SZARKA JÓZSEF: Megtalált kedvesem édes nyár Megtalált kedvesem; édes nyár, hajnal., pára zajlik és bővöli egymást a sok illat, álmaim: ég-tükörben sikló sirályok, hulló sugarak, tűz-vesszők közt messzeségbe ívelők, búzatáblán a szellő-hullám: arany kazalban pihenő arató, látom homlokodon az álom-lombot, azt mondom élj, mint felderengő szivdobbanásban a hűség! Gyenge füvű mosolyon pirul a szerelem, a vágy fodra alatt csillan az élet, én is, ki megsirattam az árnyékukból kizuhant fákat, boldog dalokba öltözöm. Cím nélkül Csohány Kálmán rajza CSANÁDY JÁNOS: Alkonyat előtt Ebben a nyilt délutánban eltáncolt csikófiokándozás trapp-trappol vissza lágyan — a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet összeszedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így, ahogy van; görög mythológiát buvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. En vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad la, árnyam akad az ágon — ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyilt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém.
