Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

1982. május 29. NÉPÚJSÁG 5 A vásárlók szokásai Az embereket me9számlálhatatlanul sok szempont _______ szerint lehet csoportosítani. Azután e c soportok — újabb ismérvek alapján — megint feloszthatók, új­ból osztályozhatók... és lehet folytatni bármeddig. Amennyi­ben szempontunk a vásárlás, akkor nyomban leszögezhető, hogy a kisdedeken kívül mindannyian vásárlók vagyunk. A „nem vásárló1' kategória gyakorlatilag nem létezik. Kezdjük máris a felbontást, csoportosítást. Először életkor szerint. Ebben az esetben a „bontásnak" elsősorban úgy van ér­telme, hogy vannak gyerek- és felnőttvásárlók. A gyerekek — főleg a háromtól tízéves korúakig — rém büszkék, hogy a be­vásárlás egyszerűbb, majd később bonyolultabb műveletét rá­juk bízzák szüleik. Nagy odaadással iramodnak a boltba, lel­kesen válogatnak az önkiszolgáló polcain. A gubanc akkor áll be, amikor az elárusító pultnál kell sorba állniok kenyérét, vagy felvágottért, avagy - eleget tenni a fizetési kötelezett­ségnek — a pénztárnál, amely előtt hosszú sor kígyózik. A fel­nőttek pedig gyakran hajlamosak cr lurkókat „te ráérsz várni, úgy sincs semmi dolgod" jelszóval félreállítani. Viszont a bolt­ban szobrozó gyereket otthon várják szülei, s amikor végre megérkezik, azzal vádolják, hogy a vacsora miatta nem készül­het el időben, - mert elcsavargott. A sok-sok bevásárlási ka­lamajka után a gyerek kezdi utálni a boltba járást, s mire felnő többnyire nyűgös, ideges vásárló válik belőle. És íme, eljutottunk a felnőttvásárlók két jellemzőjéhez: van­nak, akik nyugodtan járják az üzleteket, megfontoltan rakják kosarukba azokat az árukat, amelyekre szükségük van. De jócskán vannak olyanok, akik mihelyt beteszik a lábukat az üzletbe, felpaprikázódnak, indulatosan szólnak „vevőtársuk­hoz”, letámadják az eladókat, hogy ezt meg ezt miért nem lehet kapni, s hogy a szardíniából miért nincs nagyobb vá­laszték, avagy a férfiinget miért a régi, s miért nem az új mé­retezési rendszerben árusítják?! Szóval megragadnak minden apróságot, amibe beleköthetnek, s mindezek után elégedetten távoznak. Jó ismerősöm ruházati áruházban dolgozik. Gyakran beszél munkájáról, amit szeret, csak „ne keserítenék meg napjaimat azok az okvetetlenkedők, akiket már — kisváros lévén — mind­annyian igen jól ismerünk.” Ezek az öncélúan házsártos vásár­lók könnyedén elrontják az üzletek dolgozóinak hangulatát. A sajnálatos pedig az, hogy ezek gyakran nem is vásárlási, hanem krakélerkedési szándékkal térnek be az üzletekbe. Betérnek vagy nem térnek be? S ha igen, akkor miért? No, lám. Megint itt a két csoport. Egyiket azok alkotják, akik való­ban vásárolni szándékoznak, a másikat pedig azok, akiknek mindig van idejük nézelődésre. Az utóbbiak elsősorban tájé­kozódni akarnak: a műszaki szakboltban vagy osztályon meg­nézik, hátha érkezett valamilyen ügyes kis szerkenytű, vagy valamilyen alkatrész, amely éppen jó lenne „valamire”. Ezek­ből a nézelődőkből lesz vásárló - ha nem ma, hát holnap. De azokból, akik csak az idejüket ütik el a boltokban, akik ott élik ki manökenhajlamukat, csak a legritkább esetben vál­nak vásárlókká. A cipőket, ruhákat próbálgató hölgyikék bi­zony zavarják az eladókat, csökkentik az üzletek forgalmát, mivel hosszasan foglalják a próbafülkét, ahonnét kiszorítják azokat, akik valóban szeretnének szoknyát, pulóvert, vásárolni — például a röpke ebédidőben. At Kői • rne9in* két vásárlói kategória „bújik elő”; egyikbe azok tartoznak, akiknek van, másikba azok, akiknek nincs pénzük a vásárlásra. Most nem a napi tej, kenyér, stb. megvételére gondolok, hanem a tartós fogyasztási cikkekre, ruhaneműkre, a lakást szépítő tár­gyakra. De éppenséggel fogalmazhatok úgy is, hogy vizsgál­juk a tervezett, illetve nem tervezett kiadások arányát, annak eltolódását. A fiatal, kétgyermekes házaspár — ez esetben egy típust személyesít meg - bizony precíz kimutatást készit minden hónap elején: pontosan megtervezik, hogy mennyit költenek kosztra, mennyit „visznek” el a részletek, mennyit tesz ki a gyerekek napközidíja, az újságköltség... szóval mindennek meg­van a maga rublikája. Óvatosságból mindegyikük csak ötven­hatvan forintot tart pénztárcájában, nehogy valamelyik üzlet­ben „elcsábuljanak”. Tudják, hogy mikor és mit akarnak vá­sárolni, az üzletbe határozottan lépnek, nem böngésznek az italkülönlegességek között, annál inkább a bébiételek táján. Mint mondják, nem nagyon volt rá precedens, hogy valame­lyikük előzetes egyeztetés nélkül száz forintnál drágább hol­mit vett volna, csak azért, mert tetszett neki. Szeretnék, ha ez a beosztásuk, az üzletekkel való határozott kapcsolatuk min­dig tartana, hiszen néhány év múlva, ha anyagi hátterük meg­erősödik, valószínűleg hajlamosak lennének jó szokásuk fel­rúgására. Őszintén szurkolok értük, hiszen jól tudjuk, hogy a meggondolatlan vásárlások, a csábító, de éppen nem szük­séges holmik megvétele mennyi konfliktust, veszekedést okoz sok családban. Bevallom, hogy én magam sem tartozom a mindig meggon­dolt vásárlók közé. Mentségemre viszont azt tudom felhozni, hogy holmi használhatatlan haszontalanságokat azért én sem veszek meg. Azt is bevallom: ha egy áruról - legyen az bútor, vagy ruha — mégis kiderül, hogy használhatatlan, bizony nem őrizgetem, nem dühöngök, hanem a törvény és a rendeletek szabta lehetőségek szerint kicseréltetem. S itt ugrik be ismét másik kétféle vásárlótípus: a jogaikat ismerő, illetve az arról mit sem tudó vevők. Az utóbbiakkal kapcsolatban - a példa abszúrdnak tűnik de valóban megtörtént - egy szerelő me­sélte a következőt: Idős házaspár hívta el a tévét megjaví­tani. Amint belépett a szobába, azonnal látta, hogy a darabok­ból összeállított szekrénysorral valami „bibi” van. Kiderült, hogy az egyik eleme oldalával kifelé volt beillesztve a sorba. „így rakták be, akik hozták a boltból” - mondta a néni. A szerelő azon nyomban szétkapta a szekrénysor egy részét. Kiderült, hogy annak a bizonyos elemnek az ajtaja talaposan le volt nyúzva, az oldala viszont nem. Reklamálni pedig már nem volt érdemes, mert a másfél éves garancia rég lejárt... A szere­lő asztalos ismerőse nagyon olcsón új borítást tett a szekrény ajtajára. És azok, akik jogaikat kellően ismerik? Tájékozottak? Pon­tosan tudják, hogy mikor, kihez kell fordulni segítségért, sőt olyanok is vannak, akik e „tudományukkal” vissza is élnek. De egy dologban roppant precízek: megőriznek minden blok­kot. minden javítási cédulát. e,xU9| vácírlnlz vagyunk mindannyian. Ilyenek vagy azovai, vásár IO K olyanok s be ke!| |átnunk> hogy vál­toznunk, szokásainkon változtatnunk nekünk is kell. A minden­napos vásárlási teendőnk közepette fogadjuk meg, hogy saját nyugalmunk érdekében nemcsak a kereskedők szemében vesz- szük észre a szálkát!- vhm ­Zománcoroszlán Az embléma -a világhír felé tart, s jelzi a Bonyhádi Zo- máncárugyár legújabb törekvését. Fehér alapon stilizált oroszlán, mellette az alapítás éve: 1909. Alatta, keretben EMA-LION. Zománcoroszlán. Márkanév. így kellene megis­merni a világban a bonyhádi edényt, így ismerik meg foko­zatosan világszerte, hiszen már az idei évben 50 millió forintért küldenek nem rubel elszámolású exportra termé­keikből. A nemzetköziséget jelzi a márkanév. EMAIL né­metül zománcot jelent, a LION pedig angolul és franciául is értendő, oroszlán. A gyárat a Perczel-család alapította, a Perczelék pedig az oroszlánt tartották jelképüknek. Utazik a lemez, a targoncán Máthé Antal Óriásprés Koncz János a peremezö gépnél Zsák Piuszné Szőke László Pitcz János Tóth Tibomé (eveszi a készárut Fóliázás Zománcoroszlán

Next

/
Oldalképek
Tartalom