Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

\ io Képújság 1982. május 22. < Nagy István Attila ízek, illatok Ha eszembe jutnak azok, akik gyerekkoruk emlékeit naponta új ragyogásban élik át, akik tudnak beszélni róla, az irigység halvány árnyala­tával átszőtt nosztalgiát ér­zek. Nekem nincs mire emlé­keznem. Mintha nem is let­tek volna azok az évek, mai hangulatomat, belső világo­mat mégis meghatározák. Csak kavargó, szemet gyöt­rő homok volt; mintha izzó lapon járna az ember, a portölcsér kavargása messzi­re látszott a tanyák között? Néhány akác szomorkodott a szegényes házikók mellett a szántóföld szélén, néma őr­zőiként az évszázados ma­gánynak. Igaz, a házunk mel­lett meséket rejtegető satal- mas erdő zúgott, tisztásait, madárfészkeit el nem felejt­hetem. A tölgyes higgadt böl­csességét, a galagonya- és kökénybokrok kusza szertelen­ségét az évek más jellegű érzelmei sem tudták elfeled­tetni. Nincsenek emlékeim. Mint­ha magam is egy portölcsér közepén éltem volna, ahon­nan nincs kitekintés, s ame­lyik sebesen elzúg az álmos vidék felett. Egy dologra emlékszem pontosan. Délelőtt sötét ar­cú emberek jöttek, beszélget­tek apámmal, aztán elindul­tak hárman. A domb tetején mentek, elöl apám, mögötte a másik kettő. A délutáni nap fénye megcsillant a fegy­verükön. Hideg volt a nyár abban az évben. így lépett ki apám az életemből, s a helye azóta is üres, valami­lyen ma már meg nem ma­gyarázható otthontalanság maradt bennem utána. Izek, illatok rögződtek a gyerekkori gondtalanságból. Jól emlékszem a disznó, a tehén élesen megkülönböztet­hető szagára. Naponta vi­gyáztam rájuk. Talán innen maradt meg bennem ez a szertelen ra­jongás a kék ég iránt. A fel­hők nem egy álmomat vitték tova. De akkor nem fájt még ez a teljesületlenség hiszen kárpótolt minden, ami körü­löttem élt. Legszívesebben a friss szántóföld illatára emlék­szem. Amikor először fogtam az eke szarvát, s előttem bom­lott ki a föld, felnöttesen lép­kedtem a barázdában, a gaz­da örömével és fontosságá­val. Ezernyi szál kötött a föld­höz, hiszen közvetlenül érzé­keltem naponta. Mindig nagy eseménynek számított, ha ci­pőt húztam. Azt jelentette, hogy versenyre kelünk a ho­mokkal, s búcsút intünk az ébredező házaknak; a város­ba megyünk. Ritkák voltak ezek az alkalmak ahhoz, hogy szivem megnyíljon a vá­ros előtt, inkább csodálatot és félelmet keltett, de nem hódoltam be előtte. A föld és a város azóta is harcol bennem, s ha a vil­lamos csilingelése vagy a vá­ros más zaja elnyomja is mé­lyen szunnyadó emlékeimet, olykor-olykor nagyon erősen feltörnek a gyerekkori izek, illatok. A hajnali föld párás illatát érzem, hazafelé som- polygó kutyákat látok. Az a fehér bőrű, szőke, há­jas, csonttalan, képlékeny test­alkatú lény testnevelési órá­kon a pádról nézte ötdioptriás szemüvegén át a mi gondtalan futkározásunkat. Irigységét, amiért ő nem lehet közöttünk, olykor az észllények fensőséges fintorával próbálta megvetés­be csomagolni, mígnem vala­melyikünk úgy megcsavarta az orrát, hogy könnybe lábadt a szeme. Artúr (gúnynevén Túró) kénytelen volt belátni, hogy hiába ő a gimnázium agy­trösztje, nincs joga fintorogni, ha az ép testűek kosárlabdáz­nak, vagy a tornaszereken iz­mosodnak. Több mint harminc éve en­nek. Artúr azóta még fehérebb bőrű, még kövérebb, még csonttalanabb, még rövidlá­tóbb, még képlékenyebb. Fúj­tatva, szuszogva, zihálva gör­geti százhúsz kilóját a beteg­ágyam körül', de ha volna ér­telme, bevenném a ciánt, hogy ö még ott lesz a harmincötödik érettségi találkozón — és nek­rológot rögtönöz fölöttem. Fel­idézi „iskolánk egykori büsz­keségét", az aranyjelvényes tornászbajnokot, akit „alig öt­venévesen ragadott magához a könyörtelen halál". Beleszövi beszédjébe azt a régen volt iskolai kirándulást, személyem­ben meg azt a fiút, aki „élete kockáztatásával” mentette ki őt a „habtaj'tékos folyó árjá­ból". Ettől elérzékenyül, meg­töri! szemüvegének két bepá­rásodott mikroszkóp-lencsé­jét, majd felhatalmazást kér a többiektől, hogy ő húzhassa meg emlékemre az alma mater lélekharangját, mert ő volt mellettem „abban a tragikus pillanatban, amikor a lélek el­hagyta a test porhüvelyét". — Artúr, a kép akkor lesz teljes, ha azt is elmondod, hogy én csavartam meg leg­többször az orrodat. Artúr megállítja magát, az ágy végére könyököl, a moni­toron bukdácsoló golyócskára tekint, és azt mondja, hogy éj­fél körül belopakodott a szo­bájába egy nő. Udvariasan, de ellentmondást nem t űrő hangon közölte, hogy találkoz­ni akar veled. Ö, Artúr, félórá­ja győzködi, hogy mindent a maga helyén és idejében, ám a hívatlan vendég nem tágít: konokul hajtogatja, hogy amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. „Mondd: a Csutka Rozi valódi név-e vagy kitalált?.. ." Artúr kérdésétől a fénygo­lyócska, mintha üldöztek vol­na, szeszélyes cikcakkokban vágtázni kezdett. A kérdésre csak azután mertem válaszolni, amikor szívem ismét a szoká­sos ritmust dobogta rá a mo­nitorra; amikor Artúr lencséi mögött és areán a halált leső feszültség * kíváncsisággá • er­nyedt. — Te mondtad, Artúr, hogy készüljek, mert már nagyon ke­vés van nekem hátra, ezért el­árulom, hogy Csutka Rozit va­lódinak találták ki. ötéves ko­romban láttam először egy vándorló bábszínház műsorá­ban. Ezt a hegyes orrú, meg- fésülködve is kócos, kissé eset­lenül lépkedő lányt sűrűn fel­keresték düledező házacskájá­ban az erdő lakói, mert mind­egyiken segített, ahogy tudott. A medvének mézet gyűjtött, a mókusnak mogyorót tört, az őzikének bekötözte a fájós fó- bát. Bizalmával visszaéltek a rászorulók: nemcsak a róka, hanem a nyúl is becsapta. A lánynak azonban a természeté­ből fakadt a jóság, ezért sen­kire sem tudott haragudni... Történt egyszer, hogy Csutka Rozi rozsét szedett az erdő­ben. A teher alatt görnyedve megbotlott egy kőben, amely alól panaszos brekegés hallat­szott. A lány azonnal kiszabadí­totta, tenyerébe vette a csú­nya varanayot, bocsánatot kért tőle, ha netalán fájdalmat oko­zott volna neki. A kedves szó elmulasztotta a békáról a go­nosz varázslatot. A varangy daliás királyfivá változott, azon- nyomban feleségül vette Csutka Rozit, vitte a palotájába, ahol azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. . . És -te, Ar­túr, hiába rakod szavaimat kételkedéseid lencséi alá, úgy történt, ahogy elmondtam. Há­romszor izgultam végig Csutka Rozi történetét. Am a negye­dik estén hiába vittem a két cső kukoricát, a belépődíjat, a bábosok már elmentek. Ak­kor én keservesen sírtam, so­káig nagyon szomorú voltam; és igazán csak negyven év múl­va vidultam fel, amikor megta­láltam Csutka Rozit egy újsá­gos bódéban. Artúr a monitorra nézve azt aünnyögte, hogy a szívem meg­lepően egyenletesen ver, ami azért meglepő, mert a múlt emlékeinek felidézése általá­ban ritmuszavart okoz. Egyéb­ként szavát adjá, hogy orvosi titokként kezeli a hallottakat, és most már bizonyos, hogy a szobájában várakozó, nő Csut­ka Rozi megelevenedett ha­sonmása külsőre is, de abban is, hogy természetéből fakad a jóság. Nyomban észrevette például', hogy neki fizikai fáj­dalom lehajlani. Ez az asszony vagy lány eléje térdelt, fel­húzta, s befűzte a cipőjét; és tette ezt olyan közvetlenül, hogy ő, Artúr, elfelejtette meg­köszönni a segítséget. Talán csak abban különbözik az er­dő hálátlan vadjaitól, hogy szégyelli magát. — Artúr — mondtam —, a te szégyened eltörpül az enyémhez mérve. Nemcsak azért, mert ötéves együttélé­sünk alatt számtalanszor rá­kiabáltam, ha nagy igyekeze­tében elvétett valamit. Azért is szégyenkezem, mert szeretett volna tőlem egy kisfiút, és én ezt a csekélységet is megta­gadtam tőle, mondván, hogy az én koromban már illetlen­ség gyermeket nemzeni. önző voltam, hazudtam: lelkem vat­tával bélelt csendjét féltettem a nyirkot gőzölgő pelenkáktól és a csecsemő nyivákolásától. Ö természetesen átlátott raj­tam. Betegségemről is tudott. Meqígértette, hogy halálom közeledtét érezvén teljesítem az ő egyetlen óhaját, vágyát. Csutka Rozi igazat mondott neked: amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. Ne is mondjam tovább, szólt közbe Artúr, mert az orvostu­domány mai állása szerint már elmúlt annak az ideje, hogy teherbe ejtsek egy nőt. Ha netalán mégis, a hely nem alkalmas erre. Az pedig, hogy ő, az orvos cinkosságot vállal­jon egy ilyen... műveletben, amely betegének azonnali ha­lálát is okozhatja, nem is eti­kai, hanem bűntető jogi téma. Ejtsük, felejtsük. — Hallgatni is fáj az ok­fejtésedet, Artúr, mert érveid hamisak. Híjával vannak a böl­csességnek és a költőiségnek; kisírnak abból a gyönyörű misztériumjátékból, amelyben Csutka Rozit boldogság illeti, az én lelkemet pedig megbé­kélés, hogy nem éltem hiába. Neked a bátorság jut osztály­részül. Gondold meg. Első és talán utolsó alkalom, hogy ré­szesülj az öntisztulás örömé­ben, hogy nem vagy qyáva és puhány, ami egész életedben voltál. Ha vállalod a neked szánt szerepet e misztérium­ban, amelyet szavaid „műve- let"-té silányítottak, életed minden napját bearanyozza a szép. Ne szólj közbe, mert egy-két mondat erejéig most hozzád kell törpülnöm. Fütyü­lök az orvostudomány mai ál­lására. Eqyszeri alkalommal boldoggá tudom tenni azt az egyetlen nőt. És ehhez az ágv, amelyen fekszem nem alkal­matlanabb, mint a többi. Tel­jesen mellékes körülmény, hogy ez a heverő alkalmatos­ság itt van-e vagy máshol. Artúr szomorúságba süppedt. A monitorra szögezve szemét azt mondta, hogy ha én csavar­tam meg az orrát, attól mindig eleredt a vére, de neki most az fáj, hogy gyávasággal vádolom. Testi adottságai, meg az álta­lunk belesulykolt kisebbrendű­ségi érzés esélytelenítette arra, hogy nap mint nap bátorkod­jék, de ha még emlékszem, volt egy matekóra, amikor ő is bá­tor volt; aminek jutalmaként éppen én, az osztály legerő­sebbje állottam mellé. Még a szavaimra is emlékszik: „aki Artúrt ezután csúfolni, vagy bántani merészeli, velem gyű­lik meg a baja”. Köpjem szem­be, ha nem így volt.- Artúr, a pontosan idézett szöveg nem zárja ki egy adott szituáció ellentétes értelmezé­sét. Igaz, hogy hiába üvöltözött Páoay tanár úr, te tagadtad a nyilvánvaló tényt, hogy mind a negyvenen a te dolgozatfüze­tedből puskáztunk. Azt a ra­vasz példát - amelyet szerin­tem Pápay tanár úr is puská­zott valahonnan - csak te, a testnevelés kivételével minden tantárgyban kitűnő oldhatta meg úgy, ahogy megoldottad: hibátlanul és szellemesen. Mi, bunkók, fel sem fogtuk, hogy mit másolunk a franciakockás füzetbe. Amikor Pápay tanár úr két közepes erejű pofont rakott alig pelyhedző arcodra, hogy beismerésre bírjon, te azonnal felmérted, hogy nincs veszíteni­valód. Egy diák, aki többet tud, de a „jeles” osztályzat dicsfé­nyétől megfoszthatatlan. Ha azonban megtörik, akkor a két pofon hússzorosát kapja; min­denkitől egyet, akit leköpött. Te, Túró, a könnyebbik ellenállás irányába mozogtál, amikor el­hitetted velünk, hogy bátor vagy. Tévedésből vettelek a védőszár­nyaim alá. Sose bocsátom meg magamnak. Az idő távlatában nézve, azt is bátorkodom fel­tételezni, hogy előre megfon­tolt szándékkal - tekintélyed megszilárdítására, hírneved öregbítésére. — voltál velünk, s tündököltél ellenünk. Artúr bizonyára aggasztónak minősítette volna a saját testi és lelki állapotát, ha rákapcsol­ja magát egy monitorra. Múlt­ját ócsárló beszélyemet úgy vé­leményezte, hogy „ördögi, agya­fúrt szócsavarás: szofisztika". Azért, taposom, cfögönyözöm őt, azért mocskolöm közös múl­tunkat, hogy az ellenállását megtörjem. Fölöslegesen stra- pálom magamat, de míq a mo­nitor nem mutat veszélyt, en­gedélyezi, hogy folytassam az élveboncolást, ha már elkezd­tem.- Hát akkor mondanám ta­lán a „habtajtékos folyó árját". Ezt meg a rámázolt szóvirágo­kat ki kell mosni a nekrológ­ból, mert a folyó vízállása igen­csak alacsony volt, amikor le­szánkáztál az agyagos parton, tönkretéve a pepita nadrágo­dat. Ahogy fejest ugrottam utánad, belefúródtam az iszap­ba. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a nyakamat törjem, míg te úgy szétterültél a víz felszí­nén, mint húslevesen a zsírkari­ka. Ha van egy parányi lélek­jelenléted, a saját lúdtalpaidon is partra mászhattál volna, mi­közben én megfulladok.- Elég - szólott Artúr.- Neked-e vagy a monitor­nak? — gyötörtem tovább. Ha nem aggódik úgy értem gép­ember meg egy embergép, már múlt időben beszélnénk arról, amiről még mindig csak jövő időben beszélünk.- Elég - szólott ismét Artúr. Bár örömmel illegetné magát a „bátor ember vagyok" szerep­ben, köti az orvosi eskü. A sa­ját megdicsőülése árán sem engedi, hogy itt megtörténjék az.- önmagad ismétled, Artúr. Kétes hitelű a jóslat, hogy meg­halok közben, de a pokoltűz bi­zonyosság számomra, ha ígére­tem teljesítetlen marad. Meg mernéd-e kondítani vagy csak hallqatni is a lélekharangot, gazfickó, ha a te pipogyasá- god juttat a gyehennára? Szavaim korbácsütéseit Artúr leszegett fejjel tűrte. Azt gon­dolta, hogy majd csak elfára­dok egyszer. Nem spekulált rosszul. Az utolsó szónál nyel­vem a szájam padlásához ta­padt. Akkor egy jajdulással felérő sóhajtást hallottunk. Csutka Rozi nézett ránk a szoba legsötétebb sarkából. Anyaszült meztelen volt. Pőresége azt sugározta fe­lénk, hogy ragaszkodik anyasá­gához. És eljött az utolsó pil­lanat. amikor még beléphet jussáért az asztali lámpa fény­körébe. Látomáslényének kö­zeledte minden szónál meggyő­zőbb volt. Artúrt lesújtotta, en­gem meg újjáélesztett. Felin­dulásomat azonban a monitor már nem rögzíthette, mert Ar­túr egy olyan „verve vagyok” mozdulat után gyorsan kisza­badított a kábelek gubancából. Kiment a folyosóra bátorkod­ni, s bennünket óvni, hogy ránk ne nyisson véletlenül az éjsza­kás nővér, míg az ősi miszté­rium szentségét lihegjük: amíg annak rendjéhez illeszkedve és alázkodva átörökítem magamat, hogy halálom után is éljek. HORVÁTH VERA Fiatalon elhunyt költő-csillag: ízes Mihály emlékezetére: Kankalinok az időben ... mert nem találtál talpalatnyi földet hol csillag-dalaid elénekeljed, fény-akkumulátoraid kimerültek. A virágok lábad elé ültek szelíd szemükben kéklő bánat; senki sem halt meg Utánad ... Vasfegyelemmel lökted el magad vigéc légtornász a háló alatt... Esélyed nem volt, nem adtál magadnak: aknára léptél: szívedber robbant. Szó sem kellett volna maradásul, tekintetek megtartó börtöne, Szivárványból egy szín ráadásul, foszlányos dallam, elhaló zene... Attila elárvult kölyke, szemérmes, foltosnadrágos kamasz. Kétballábas, mackó-ügyetlen, lopott-halálodban róka-ravasz!!! Humuszodon csillagok ülnek, nélküled is megjött a tavasz. Tehetetlen embertelenségünk H»; Picasso rajza (1905) SERFŐZŐ SIMON Nem az vagyok A jércével kapirgáló öcskös, aki voltam, nem Ismerne rám, ha találkoznék vele, s akire 1 alig hasonlítok már. Nem az vagyok, aki esténként a kéményfarkincás tanyában álmoskodtam valamikor, s akit nyulak hívtak játszani a meleg dűlőre, bekiabáltak az ajtón. S aki még sokáig várt vissza a küszöb-magaslaton. Látta néha a messze fel-fellobogó arcom, amerről visszahívni engem, fölágaskodtak a szélben, vágtattak volna nyihogva utánam a földek. marcangoló szégyenében élünk... Szikszói Károly illusztrációja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom