Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
6 ^PÛJSÀG 1982. április 17 Múltunkból — Magyarország második alkalommal látja vendégül a kontinens legjobb asztaliteniszezőit. Budapest volt J 958-ban az első Európa-bajnokság házigazdája, mától kezdve pedig a tizenharmadiknak ad helyet. Bérezik Zoltán sportpályafutásában piros1 betűs dátum a 24 évvel ezelőtti Európa-bajnokság? — Természetesen. Ritkán adatik meg egy. a világversenyeken újoncnak számító sportoló számára, hogy élete második legnagyobb versenyén háromszoros győztesként állhasson fel a dobogó legmagasabb fokára, és onnan a magasból hallgassa nemzete felcsendülő himnuszát. Bár 1957-ben Stockholmban részt vettem a világ- bajnokságon, de számomra a Budapesten, hazai környezetben rendezett EB jelentette sportpályafutásom első igazi mérföldkövét. Esélyesként indultam. Előtte azonban nagy szorgalommal készültem, mert mindenáron folytatni akartam azt a sikersorozatot, melyet előzőleg a nemzetközi versenyeken már elértem. Az egyesben, a vegyes párosban és a csapatban kiharcolt bajnoki címmel sikerült betörnöm kedvenc sportágam európai élvonalába. — Igaz, hogy meglehetősen késve, 13 éves korában vett csak először ütőt a kezébe? — Igaz. Úgy tizenkét-tizenhárom éves lehettem,, amikor Gyulán pingpongozni kezdtem. Három egyesületem volt: a Gyulai Harisnyagyár, a Békéscsabai Lokomotív és a Budapesti Vasútépítők — amelynek jogutódja a BVSC. Minden ember szamára a legszebb és legmaradandóbb élményekkel mindig az a város vagy község szolgál, ahonnan tulajdonképpen elindult. Ez utóbbit nekem Gyula jelentette, őszintén mondom, mindig szívesen emlékezem vissza erre a városra. — Ki volt az edzője? — A kezdésnél önmagomra, saját szorgalmamra voltam utalva. A háború után még nemigen „tolongtak” a hivatásos edzők, különösen nem egy olyan kis egyesületben, mint amilyen a gyulai volt. így aztán az ottani NB 11-es csapatban edzői instrukciók nélkül játszottam. A Burdik testvérektől és egy Hajdú nevezetű játékostársamtól mindenesetre sok segítséget kaptam. Később, amikor 1953-ban felkerültem a Bp. Vasútépítőkbe, ott dr. Simon Béla — a Butterfly-cég jelenlegi európai igazgatója — volt az edzőm. Neki nagyon, nagyon sokat köszönhettem. — 1969 decemberében nagyszerű eredménysorozattal a tarsolyában fejezte be az aktív játékot. Hány érmet őriz vitrinjében? — így, kapásból nehéz lenne hiánytalan leltárt készíteni. A vitrin sok kis és nagy verseny díjait őrzi. Az Európa-baj- nokságokon hat aranyérmet és egy ezüstöt, a világbajnokságokon három ezüst- és két bronzérmet szereztem. Huszonhat magyar bajnokságot és hat Tí- zek-bajnokságot nyertem, miközben a nemzeti válogatottban száznegyvenöt alkalommal játszottam. Életem egyik célkitűzése azonban sohasem teljesült. Szerettem volna egy világ- bajnoki arannyal is gazdagítani éremgyűjteményemet. A nem titkolt vágy beteljesüléséhez 1961-ben álltam a legközelebb, amikor Pekingben a VB-n a párosok döntőjében Sidóval nagy csatában vesztettünk egy japán kettős ellen. A versenyzői korszak a múlté, magamban azt régen lezártam. Az volt a célom, hogy ha már nekem nem sikerült világbajnokságot nyerni, akkor egyszer egy olyan csapatnak lehessek majd az edzője, amelyik feláll a VB-n a győzelmi dobogóra. Az edzői szakmába 1960-tól a BVSC-nél — a csapat játékosedzője voltam, nyolcszor nyertünk bajnoki címet — kóstoltam bele. — Visszavonulása nem jelentett végleges búcsút kedvenc sportágától, sőt a válogatottól sem. — 1965-ben saját kérésemre visszavonultam a válogatott keretből. Bár hetedik voltam az európai ranglistán, úgy éreztem, szükség van a fiatalításra. Jöjjenek és bizonyítsanak a fiatalok. Döntésemben közrejátszott egy futball-balesetem is. — Futballbaleset? — Igen. Az egyik erőnléti edzést követően kispályás focizásba kezdtünk. A játék hevében az egyik társam fellökött és csuklótörést szenvedtem. Szóval leköszöntem, majd elvégeztem a segédedzői és a kétéves edzői tanfolyamot. Ezután jelentkeztem a TF-re, a hároméves szakedzőire. Három „jogosit- vánnyal" a zsebemben egyre inkább az edzői pálya felé kacsingattam. Nagyon sokat tanultam, rengeteget fordítottam és ahol csak lehetett, bújtam a sporttárgyú szakirodalmat. Nagy segítséget kaptam a TF tanáraitól, különösen dr. Nádori Lászlótól, ötéves egyesületi edzősködés után 1970-ben kerültem a válogatott élére. — Könnyebb, vagy nehezebb az edzésmunka elvégzése ma, mint húsz évvel ezelőtt? — A mai feltételek összehasonlíthatatlanul jobbak, ám a húsz évvel ezelőtti edzésmunka sokkal, de sokkal köny- nyebb volt. Több lehetőség nyílt a játékosok kiválasztására, nagyobb megbecsülése volt a sportolóknak, rangot jelentett annak idején, ha valaki sportolt. Akkoriban nem volt ilyen nagy a lekötöttség, ennyire sok irányú az elfoglaltság. Ma az iskola, a különórák, a televízió és az egyéb programok alaposan lekötik a fiatalokat. Ráadásul jött a rock- és a diszkóhullám, mint az edzői munkát hátráltató újabb „kerékkötő”. A fiataloknak akkora az össztermelése, hogy játékosként nagy áldozatot igényel az edző által kiszabott penzum elvégzése. Ezért mondom, hogy könnyebb volt régebben dolgozni az edzéseken, mint manapság. A mai fiatalok viszont irigylésre méltó körülmények között készülhetnek és sportolhatnak. — Tizenkét éves szövetségi kapitánysága alatt tanítványai négy világ- és tizenegy Európa-bajnoksáz got nyertek, ötször diadalmaskodtak a Szuper Ligában és nyolcszor az Európa 12 versenyén. Visszatekintve, melyik sikerre a legbüszkébb? — A világbajnoki aranyérmek a legfényesebbek, hiszen azok megszerzéséért egy nagy ázsiai országot, Kínát kellett megelőzni. A VB-aranyak közül is az eqyik legértékesebb, ami a csapatgyőzelemért járt, de nehéz bármilyen rangsort felállítani. Itt van például Jónyer István egyéni világbajnoki sikere. Köztudott, hogy a férfi egyes szám a világbajnokságok „koronája". Azt valakinek megnyerni 300—500 versenyző közül — fantasztikus bravúr. Gondoljuk meg: egy 10 millió lakosú országnak kell felvennie a versenyt a milliárdos népességű Kína ellen, ahol ráadásul az asztalitenisz az első számú sport. A világbajnoki sikerek engem is megleptek, hiszen amikor a válogatotthoz kerültem, női csapatunk a 9., férfiegyüttesünk pedig 4. volt az európai ranglistán. Akkor megfogalmazódott bennem a célkitűzés: mielőbb visszakerülni az európai élmezőnyhöz. — Mi a véleménye az utóbbi három-négy évben a világ asztaliteniszsportjában — hazánkat kivéve — végbement generációváltásról? — Megítélésem szerint nem történt jelentős változás. Akad ugyan példa néhány fiatal beugrására, de mindez nem bizonyult sikeresnek. Véleményem szerint ezek jobbára csak kényszermegoldások. Az idősebb korosztályú versenyzők igenis tartják pozíciójukat. A jugoszláv Surbek 1967, a francia Secretin és a svéd Bengtsson pediq 1970 óta egyeduralkodó hazájában. Változatlanul ők alkotják az élmezőnyt. Ugyanez a helyzet nálunk is: tíz év óta sajnos a magyar élmezőny is stagnál. Naqyon ritkán látni sikeres betörést, akiknek ez mégis megadatik, azok viszont nem tudnak helytállni a nemzetközi küzdőtéren. Ezt jól érzékeltetik az ifjúsági EB-k, amelyeken alig-alig nyerünk érmet férfi- vonalon. A lányok még csak hoznak, de a fiúknak az utóbbi évtizedben nemigen jutott fényes érem. — A sportáq \országos piramisában hova helyezi el eredményei alapján a Tolnai VL szakosztályát? — A Tolnai VL betörése az élvonalba egyértelműen megmutatta: nemcsak Budapesten, hanem vidéken is lehet jól működő, mi több, európai és világhírű szakosztályt kialakítani. Tudom, mindez nagy áldozatot és fáradságot követelt. Ezúton is gratulálok Sáth Sándor és Éberhardt János edzőnek, akik nagyszerű munkát végeztek. Biztató, hogy lassan átveszik a modern dolgokat is az edzésmunkában. Tehetségesek a fiataljaik, biztosított az utánpótlás. Itt elsősorban Bátorfi Csillára gondolok. Amit a tolnaiak véghez vittek, az minden elismerést megérdemel. Mi a magunk részéről ennek megfelelően kezeljük a szakosztályt. A kitűnő munka elismerése többek között, hogy Bolvári Katalin elindulhat a mostani felnőtt Európa-bajnokságon. Pedig a hazai ranqsor alapján egy-két versenyző jogosultabban pályázhatott volna a részvételre. Jó tanácsként mondanám: annak érdekében, hogy fejlődésük ne rekedjen meg, az elért szintet emelni kell, s ehhez még jobb és több munkára van szükség. Ismétlem, figyelemmel kísérjük a tolnai lányok szereplését. Elsősorban Balogh Ilonáét, akitől mi nagyon sokat reméltünk. Kimondom: benne láttuk Magos Jutka utódját! Reményeinket táplálta, hogy Balogh olyan férfias stílust játszott, mint a Jónyer Pista. Ica sajnos megtorpant, Bolvári Ildikóhoz hasonlóan staq- nól. Tudom, hoay az operációja viszavetette. Ám az is elképzelhető, hogy megelégedett azzal, amit eddig elért. Számunkra rejtély: miért vált ilyen hullámzóvá a teljesítménye. — Ha ön vidéki edzőként dolgozna mondjuk Miskolcon, vagy éppen Tolnán, akkor mit tenne annak érdekében, hogy versenyzői egyenlő eséllyel indulhassanak a válogatottságért, illetve a megfelelő menedzselésért? — Tényekkel tudom bizonyítani: soha nem néztem, hogy ki, hol és melyik egyesületben játszik. Nekem a szentimenta- íizmust és a ragaszkodást sok esetben mellőzni kell. Volt egyesületem játékosát, Börzseit sem állítottam be Nagojában a világbajnokságon, mert nem építettem rá. Tehát, ha én vidéki klubnál edzősködnék, akkor mindenképpen azt mo.idanám: csak az eredmények a döntők. Ezért az eredményességre készíteném fel a játékosokat. Vezető edzőként azon fáradozom, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben mindenkor a teljesítmény dönti el a válogatottbeli szereplést, nem pedig a „futtatott dolgok”. Az eredményesség megítélésénél azonban nemcsak a hazai, hanem a külföldi versenyzők elleni szereplést is figyelembe vesszük. A menedzselésben sem lehetnek hátrányban a vidékiek. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ebben a kérdésben a mindenkori ranglistán elfoglalt pozíció dönt. — Hogyan sikerült a magyar válogatott Európába jnoki felkészülése? Elégedett a Balogh Ilona, Bolvári Ildikó, Bolvári Katalin tolnai trió edzőtábori szorgalmával? — A felkészülésünk nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Elsősorban a sok sérülés hátráltatta a munkát, hiszen Gergely, Klampár, Jónyer és Magos is heteket kihagyott. A fiatalok viszont nem fejlődtek olyan mértékben, ahogy vártuk tőlük, pedig nagy szükség lenne rájuk, mert a csapat régi tagjai fölött már elszállt az idő... A tolnai trió szorgalmával, munkabírásával az edzőtáborozás tapasztalatai alapján elégedett vagyok. — Nem tartja furcsának, hogy a négyszeres magyar bajnok Balogh—Bolvári I. párosnak selejtezőt kell játszania az EB-n a főtáblára kerülésért? — Félve mentem le Tolnára a BEK-döntőre, mert tudtam, hogy igazságtalannak tartják párosuk selejtezőbeli „degradá- iását". Persze joggal. Őszintén mondom, amikor értesültem az Európai Asztalitenisz Unió (ETTU) ranglista bizottságának döntéséről, jobban felháborodtam, mint maguk a tolnaiak. A jugoszláv Kapitanovics vezette öttagú bizottság úgy döntött, hogy minden résztvevő országból négy versenyző kerül a főtáblára, a többiek selejtezőre kényszerülnek. Nyolc párt emeltek ki, sajnos abba nem került be a Balogh—Bolvári duó, miután nekik a nemzetközi egyéni ranglistán nincsen helyezésük. Ezen a ranglistán Oláh a 7., Urbán pedig a 17., így őket tették párba a főtáblára. Történt mindez egy zárt körű ülésen, amelyen mi nem voltunk ott. Ha bennünket megkérdeznek, akkor természetesen azt javasoltuk volna, hogy a tolnai párost emeljék ki. — Köszönjük a beszélgetést és sikeres szereplést kívánunk Bérezik Zoltán válogatottjának a ma kezdődő 13. Európa- bajnokságon. FEKETE LÁSZLÓ A szürkészöld borítású, 48 oldalas könyvecske nem nagyobb, mint a középiskolák tanulmányi értesítője. Tankönyvnek szánták — és úgy is használták csaknem 100 tesztendő- vel ezelőtt. A cím: Tolna megye földrajza. Szekszárdon három tanító írta, s művüket a Szekszárd-központi Tanítóegylet 10 arannyal jutalmazta, ügyes emberek voltak, ismerték Tolna megyét, vagy jó adatközlőik voltak, tény, hogy jól tükrözte ez a kis könyv Tolna megye közigazgatását, földrajzát, s általában helyesen szólt a megyeszékhelyről, részletesebb adatokat közöl a járási székhelyekről és a nagyobb községekről, de a legkis- sebb községekről is szerepel benne néhány adat. Nem tudhatjuk ma már, hogy mit jegyeztek meg a tananyagból az egykori 9—10 éves gyermekek, és mit nem. Annyit azonban tényként kell megállapítani, hogy a követelmény nem volt valami magas. A könyvből megtudhatjuk, hogy Tolnát milyen megyék vették körül (akkor még Veszprém is szomszédos volt Tolna megyével), s 120 község, valamint 153 tanya volt található ezen a vidéken. A gyermekeknek azt kellett megtanulniok, hogy az Alpok legkeletibb nyúlványai Tolnában találhatók, mégpedig a Kapos és a Sárvíz közötti térségben (ma már ezeket a dombokat nem sorolják ebbe a kategóriába). Amit a felszínről ír, akár a mai napig is helytálló: a síkságon és a dombokon szőlő, erdő, gyümölcsös, szántóföld és legelő található — írta a könyvecske. A megye vizei közül természetesen első helyen említi a Dunát, amelynek partján fekszenek a megye legnépesebb községei. Fejér megyéből érkezik Tolnába a Sárvíz, amely Mözs és Szekszárd között ömlik a Dunába. Veszprém megyéből jön a Sió (ma Somogybái), amely útjában felveszi a Koppány vízével bővült Kapóst. (Arról nem szól a könyv, hogy hol ömlött a Sió a Dunába — a csatolt térkép szerint Bátá- nál.) A növénytermelést így jellemezte a tankönyv: „Terményei közül különösen kitűnik tiszta búzája (Tengőd- Nyék, Szokoly, stb. — tehát a megye északnyugati része, s nem szól a dombóvári járás jelentős részéről), bora (a szekszárdi vörös — e néven jön elő a kereskedésben a decsi, várdombi, bátaszéki, s a bátai hegy bora; de ezeken kívül a kurdi, csibráki, simontornyai, paksi, hidegkúti, s földvári fehér és vörös borok is jók, végül a decsi fehér bor kitűnő), és dohánya (ez jól terem Fad- don. Tolnán, Mözsön, Kakas- don, Belacon, Bonyhádon, Nagydorogon, Tevelen)." A felsorolás alapján úgy tűnik, a dohány visszaszorulóban van Tolnában. Módosult az állattenyésztésről írt megállapításuk is. Arról írtak 1885-ben a szerzők, hogy itt virágzik a szarvas- marha-, ló-, juh-, sertés-, selyembogár- és a méhtenyész- tés. A két utóbbi vagy megszűnt, vagy jelentősen visszaszorult. A selyemhernyót ma már senki sem tenyészti, az alig másfél évszázadig virágzó ágazat teljesen megszűnt, s a méhészettel sem foglalkoznak sokan. A lótenyésztés főleg a nagybirtokokon virágzott, de a német községekben is „szép, erős, szálas lovakat nevelnek" — tanulhatták az egykori diákok. A nemesítést nagyban segítette az ozorai méntelep. Az erdők nagyjából ott terültek el, ahol ma is szépen díszlenek; megemlítik a tamási, ozorai, bátaszéki, szálkai, simontornyai erdőket, amelyekben tölgy, szil, cser, bükk, gyertyán volt található. Viszont egyetlen mondattal sem említi Gemencet, az európai hírű ártéri erdőt a vadvilágával. Talán akkor még nem volt híre, neve? Nem volt sok mondanivalójuk az iparról és a kereskedelemről. Megállapították a szerzők, hogy a kisiparosok, amint tehetik, szőlőt és szántóföldet vesznek, s ez fékezi az ipar fejlődését. A szerzők figyelmét elkerülte az a tény, hogy a kisiparosok azért vásároltak szőlőt és földet, mert szakmájuk nem biztosított nyugodt megélhetést, folyamatos munkát, s hogy megélhessenek, a mezőgazdasággal is foglalkozniuk kellett. Nem sok közölnivalójuk volt a gyáriparról sem — nem is lehetett. A megye akkor az ország egyik leggyengébben iparosított megyéje volt. A tankönyv adatai szerint volt ugyan néhány szeszgyár, sörfőző és gőzmalom, de ezek is csak nehezen léteztek. (Pedig például a múlt század utolsó harmadában az ipar részére biztosított állami támogatás jelentős hányada éppen a szeszgyáraknak jutott.) A nagykereskedelem is a mezőgazda- sági termékek értékesítésében volt érdekelt, mindenekelőtt a bor, a gabona és a gyümölcs volt a jellemző áru. Az egykori diákok talán legkönnyebben a művelődési viszonyok címszó alatt írtakat jegyezhették meg. Idézzük a tankönyv idevonatkozó részét: „A közmívelődés előmozdítására első sorban az elemi népiskolák vannak hivatva. Itt nyerik első kiképeztetésüket a gyermekek: itt oktattatnak azon ismeretekre, melyek a későbbi tanulás alapjául szolgálnak. Megyénk mniden községében van elemi népiskola. Némely községben van kisdedóvó intézet is, hol a kis gyermekek a népiskolai tanításra előkészíttetnek. Jelenleg van a megyében 215 elemi népiskola, 1 polgári fiú- és 1 felső leányiskola Szekszárdon, 2 algymnásium Bonyhádon és Gyönkön." Ennyi és nem több. Igaz, megjegyzi a tankönyv, hogy a megyében több közséqben létezik olvasóegylet, kaszinó, könyvtár, nyomda és hírlap is. Ez azonban nem szolgálhatott a tömegek közművelődésére, mert általában zártkörűek, testületeké, egyleteké voltak. S mi lehetett az iskolát végzett tanulóból, merre vezetett az útjuk az iskolából? A könyvecske erre is megválaszolt emígyen : „A növendékek a népiskolából kikerülve vagy földmívelők, vagy iparosok és kereskedők lesznek. Azok, akik tovább akarnak tanulni, polgári, felső népiskolába, gymnásiumbg, reálvagy kereskedelmi iskolába mennek". Nagy baj, hogy a szerzők ennyire félretájékoztatták növendékeiket. Ugÿanis volt még pálya: a napszámos, a munkás, és sajnos többségük még az iskolát sem járhatta ki, máris elvitte őket a megélhetés gondja a tanulástól, a közművelődéstől. Szembesítve a fentieket a mai fiatalok átlag ismeretével — lényegesen többet tudnak megyénkről, mint elődeik. S ha ez így van, akkor miért marasztalják el az idősek oly gyakran az oktatást, a közművelődést? Talán csak szokásból? K. BALOG JÁNOS