Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

IO NÉPÚJSÁG

1982. március 20.

Szentmihályi Szabó Péter:

ÍNSÉG, BŐSÉG

180 éve született Victor Hugo

Zoltánka egy szép, kertes budai villában cseperedett tel, és sokáig azt hitte, mindenki így él, és az iskolából mindenki hazamegy egy-egy szép, budai villába és megeszi a finom ebédet, amit a nagymama azonnal feltálal, utána meg kimegy játszani a kertbe, ahol még úszómedence is van. Lassacskán ráébred, hogy nem mindenki ilyen szerencsés: vannak, akiknek nemcsak villájuk, kertjük, úszómedencéjük nincsen, de még nagyszüleik, esetileg szüleik sem élnek és egész nap idegenek között kell lenniük, és nincsenek saját játékaik. Aztán egy napon kórházba vitték a nagymamát, és többé nem jött vissza. Zoltánka sokat sírt, mert az az öreg néni, aki ezután vigyázott rá, csúnya volt és mogorva, es olyan ételeket főzött, amelyeket csak kényszerűségből fogyasztott el, ha nagyon éhes volt, vagy ha nagyon erősen rámeredt az öreg néni. Nagypapán is látszott, hogy szomorú és neki sem ízlett az étel, bár sosem mondta. Nagypapának egész nap reszketett a feje és az ölében újság volt, de nem nyitotta ki és lassan, csoszogva járt.

Aztán Zoltánka anyukája, aki gyakran utazott külföldre, és mindig gyönyörű ajándékokat hozott, egyszer nem jött vissza, csak egy képeslap jött egy Amerika nevű országból, ami nagypapa szerint olyan messze van, hogy gyalog lehetetlen eljutni oda, ráadásul ott van még közben az óceán, amit nem lehet átúszni. Apu megtiltotta, hogy anyukát előtte szóba hozzák, de ez nem jelentett sokat, mert apu korán reggel elment és éjszaka jött csak haza. És ital- és füstszaga és idegen szaga volt.

Az úszómedencében senki sem cserélte a vizet, szemetes lett és sűrű békanyál lepte el. Zoltánka apja a garázsajtót sem csinálta meg, pedig állandóan leszakadással fenyegetett, pedig Zoltánka apja mindent meg tudott csinálni, ezért is keresett olyan sok pénzt, olyan sokat, hogy Zoltánka anyjának nem is kellett volna dolgoznia, de hát „húzta a rossz vére”. Ezt akkor hallotta, amikor az apja nagyapát szidta a lánya miatt, vagyis anyuka miatt.

Zoltánka apja sokat szidta nagyapát, akinek csöndben reszketett a feje és ritkán válaszolt és mintha ez is dühítette volna apukát, aki ilyenkor csapkodta az ajtókat, a garázsajtókat, a garázsajtó is íqy szakadt le.

Apuka mindenhez értett, őt hívták, ha a környéken elromlott a tévé, ha valamit meg kellett hegeszteni, javított autót és vízvezetéket, csinált kerítést és könyvespolcot, de vállalt villanyszerelést is. A közeli szövetkezetben, ahol anyagbeszerzőként dolgozott, csak ritkán bukkant fel és jó alkalma volt arra, hogy egyúttal saját szükségleteit is kielégítse. Apukát mindenki ismerte és ügyes embernek tartották, és futottak utána a nők, mert kevés ilyen szorgalmas ember van manapság. Zoltánka örült, hogy ilyeneket hallott az édesapjáról, és gyakran elképzelte, milyen is ilehet, ha valaki után futnak a nők, és vajon miért futnak, de biztosan jó dolog. Zoltánka mindenféle játékot kapott már, és ha meglátott valamit, azonnal meg is vehette, mert apukája nemcsak a zsebét elhúzó aprópénzt nyomta a markába, amiben még tízforintosok is voltak bőven, de időnként adott egy százast is, néha ötszázat is, ha ünnep közeledett, vagy jókedve volt. Zoltánka már nem tudott mit venni magának, így hát elkezdte gyűjteni egy díszes, nagy teásdobozban a pénzt, amiből már akár egy motort is vehetett volna, ha elég nagy lett volna, hogy ráülhessen. Így azonban lehet, hogy autót vesz majd, addigra összegyűlik már annyi pénz is.

Zoltánka gyakran gondolt édesanyjára, de aztán halványulni kezdett az emléke, s mivel nem volt szabad beszélni róla, akárcsak a nagymamáról, akit kórházba vtitek és többé soha nem hoztak vissza, Zoltánka egyre kevesebbet gondolt rájuk.

Egy idő múlva elmaradt az öreg néni is, aminek Zoltánka rettentően örült, mert egész nap együtt lehetett a nagypapával, aki izgalmas meséket tudott, és néha mesélt a saját életéről is, amikor még kicsi volt, és a falu szélén laktak, a temető mellett. Ilyenkor nagyapa hangja a szokásosnál is éneklőbb lett, és előjött az a mulatságos kiejtés, amiről apa azt mondta megvetően, hogy „mucsi tájszólás".

Most már tanítás után Zoltánka hozta el kettejük ebédjét ételhordóban a közeli kifőzésből (ahol nem megfőzték, hanem kifőzték az ételt, mondta egyszer nagyapa), és nagyon büszke volt, hogy egyedül ő gondoskodik magáról és nagyapáról. Mert apukája most már egyre ritkábban járt haza és sokszor volt borostás és olyan furcsa volt a szeme, és ritkán is adott pénzt, mert azt mondta, most neki is kevesebb van. És a szomszédok lassan elmaradoztak, és nem hívták édesapát, ha valami elromlott, hanem legyintettek, és azt sugdosták, hogy elissza az eszét. Ez nagyon megrémítette Zol- tánkát, hogyan lehet, hogy valaki elissza az eszét, de biztosan lehet, ha a felnőttek azt mondják.

Már három napja nem látták apukát, és be kellett fizetni az ebédet a kifőzésben. Nagyapa odacsoszogott a régi szekrényhez, ahol a pénzét zsu- gorgatta (így mondta apa), mert nagyapa nem kapott nyugdíjat, mert akkor adta el a házát és földjét, amikor még nem fizettek nyugdíjat. Akkor Zoltánka előhozta az ő nagy teásdobozát, és megmutatta nagypapának, aki elfordult és megtörölte a szemét, mert belement valami. Aztán elkezdett mesélni, de nem mesét, hanem igaz történetet, ami vele esett meg, még az ántivilágban. Ez az ántivilág olyan messze lehetett, mint Amerika-ország, de nem tenger választja el, hanem tenger sok idő.,

Szóval az ántivilágban nagypapa nagyon szegény ember volt, nem volt sem földje, sem munkája, és ráadásul ott volt a sok gyerek, köztük anyuka is, akiről apuka előtt nem szabad beszélni.

Nagyapának volt egy igen nagy haragosa, ellensége, aki módos gazdaember volt és sok földje volt, és még többet is bérelt egy gróftól, akié az egész környék földje volt. Zoltánka hallgatta, mint a mesét, bár nem minden szót értett jól. Az kiviláglott azonban, hogy nagypapára azért haragudott az az ember, mert nagymama őt szerette, s nem a másikat.

— Utánam is futottak a nők, nemcsak apád Után — mondta az öregember.

— És aztán?

— Aztán rám küldte a csendőröket, feljelentett az mindenért, azok meg neki adtak igazat, mert gazdag volt, és meg ínséges szegény.

Zoltánka eltöprengett. „ínséges” — ez is micsoda különös szó!

— De aztán bosszút álltam rajta.

— Megverted? Vagy hogyan?

Az öreg legyintett. — Akkor

lecsuktak volna. Nem. Amikor már régen nem volt sem munkám, sem kenyerem, én odaültem a háza elé, s eltökéltem, hogy én most ott éhen fogok halni. A küszöbe előtt. Nem ettem, nem ittam. Az emberek először nevettek, odajártak szájat tátani. A hetedik nap, templom után már az egész falu odagyűlt. A vénasszonyok sá- pitoztak. Mindenki hozott valami enni-innivalót, de én nem és nem, egyetlen falatot sem. Akkor már nem éreztem éhséget. Csak nekidőltem a ház falának és mosolyogtam. Azaz ember meg nem mert kijönni a házából. Félt a szégyentől, hogy éhen halok a portája előtt. Aztán elküldetett valakit a csendőrökért. Azok erővel hazavittek, egy kicsit meg is simogattak. No, akkor már ettem, ittam egy keveset.

— És az... a másik?

— Az meg... hamarosan elköltözött a faluból, más vidékre. Úgy hallottam, meghalt a háborúban, vagy ilyesmi. Én már nem haragszom rá. Megbosszultam magam.

Az öregember elmosolyodott halványan, valahogy úgy, ahogy akkor, a haragosa háza előtt. És csöndben reszketett a feje.

Zoltánka kibámult az ablakon. Messze lehetett látni, a Dunán egy hajó úszott. Egy ilyen hajóval el lehetne jutni Amerika-országba is. Ott megkeresné az anyját, és odaülne a háza elé. És nem enne egy falatot sem. És anyu szégyenkezne és jönnének a csendőrök. ..

„Nem fogok szeretni senkit” — határozta el magában, és bánni kezdte, hogy megmutatta a teásdobozt

Az is lehet, hogy jó lenne, ha mindenki elmenne Amerika- országba és ő itt maradna egyedül. Kiülne a ház elé és mosolyogna.

„Chateaubriand akarok lenni vagy semmi." Ez a kijelentése is híven tükrözi a fiatal Victor Hugo roppant ambícióját: utolérnli és túlszárnyalni a romantika csodált géniuszát. Hugo a liberális romantikusok mellett kötelezi el magát, lenyűgöző tehetsége révén már igen fiatalon vezérük lesz, harcba szólítja és győzelemre vezeti őket. Minden műfajban sikert ér el; szent küldetés teljesítését vállalta magára. De csak két megrázó válság — gyász és száműzetés - után jut el a csúcsokra. Jersey szigetén, dicsőséges magányban, szenvedés és politikai remény táplálja, látnoki lelkesedés hevíti tehetségét, érlelve a XIX. század legnagyobb irodalmi alakját. Lobogó vágytól vezérelt szándéka, hogy feltárja a társadalmi élet nagy problémáit és a mindenség nagy rejtélyeit. Kiapadhatatlan képzelőerő a képek, a szimbólumok, a ritmusok, a szavak egész világát kelti életre benne, hibátlan technikával uralja a szót a legfinomabb alkotásokban is.

*

Victor Hugo élete és művei egy hosszú és változatos korszak számtalan lényeges kérdésével fonódnak össze. Tekintélyes életműve szempontjából minden alkotása, életének minden mozzanata fontos. A költő egyéniségét még nem tisztán kibontó korai Ódák éppúgy, mint a Balladák, melyek közül néhány riitka formai virtuozitásról tanúskodik. Vagy 1830. február 25.: az Hernani bemutatóján kirobbant csata, mely a fiatal romantikusok és az öregedő klasszikus nemzedék harcának kezdetét jelzi.

Az Hernani végül is a romantikus irányzat, az új művészet diadalát jelenti, amely - a társadalmi különbségek ellenére és a konvcenciókhoz tapadt látszat megvetésével - felszabadultan hirdeti a szerelem jogát. Ez a gondolat kap erős hangsúlyt a szentimentális és tragikus elemekkel átszőtt drámájában, a Ruy Blas-ban.*

A 30-as évektől erőteljesen fejlődő hugói líra, a melankólia, a szorongás után, újra megtalálja igazi forrásait: a

gyermekkort, a szerelmet, a természetet. És a költő egvre magasabbra tör: az emberiségnek fároszként utat világító prófétája akar lenni.

De lehetetlen nem szeretnünk monumentális, hőseit halálba, gyilkosságba kergető, antik végzet-filozófiát hordozó történelmi regényét, A párizsi Notre-Dame-ot, amely egyszersmind Párizs műemlékeinek csodálatos tablója. Vagy a hatalmas lélegzetű, szenvedélyes, örökre emlékezetes sorsú hősöket felvonultató, izgalmas cselekményű — és terjedelmesen is népszerű — Nyomorultakat.

lÉs milyen Hugo, az ember? Hugo embernek is nagy. Hogy feledni tudja leánya elvesztése felett érzett mély fájdalmát, no meg, hogy politikai ambícióit kielégítse, bekapcsolódik a politikai életbe is — minden igazságos ügy tőle remél védelmet. Személye köré legenda szövődik. Kevés nagy művészembernek adatik meg, hogy még életében elismerjék művészetét, hogy tehetségét megillető, zavartalan anyagi körülmények között dolgozhasson, s hogy rangos társadalmi pozíciót tudjon magáénak. Hugónak mindez sikerül; egy egész nemzet tisztelete és szeretete veszi körül. Lehet vitatkozni egyik-másik darabján, sőt, írói magatartásán is, de alkotó szellemének kivételes ereje előtt az ellenfelek is csak hódolni tudnak. Flaubert szerint: „Hugo e században mindenkin túltesz, pedig tele van rossz dolgokkal; de micsoda lélegzet- vétel! Micsoda lélegzetvétel!” Később a romantikaellenes Gide, arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb francia költő, azt válaszolta: „Sajnos Victor

Hugo".

A költőfejedelemnek az 1848- as európai szabadságmozgalmak iránti vonzódását irodalomtörténeti kutatások nyomán ismerjük. Erről a lelkes vonzódásról legutóbb Bajomi Lázár Endre ad részletes és új felfedezésekkel bővített képet. Hugo magasztalta Kossuthot, több versében dicsőítette szabadságharcunkat. Az 1851-ben írt Művészet és nép című költeményében kifejeződik az „eltemetett Lengyelország” felletti bánata, s fájdalmasan szól arról, hogy „haldoklik szép Magyarország". „Népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?" — kérdi lángoló aggódással a szabadságharc vezéreire utalva.

A magyar szabadságharc számkivetettjei közül többekkel szoros kapcsolatban állt; levelezett Teleki Lászlóval, jó barátságban volt Teleki Sándorral, aki Jersey szigetén a költő szomszédja, gyönyörű gondolatot írt a Kossuth gyerekeket tanító Rónay Jácint emlékkönyvébe, tiltakozó felhívásokat és bátor nyilatkozatokat tett közzé az emigránsokkal, kiállva igaz ügyekért, s hithű bajnokaiért.

A „nagyapót”, akinek erkölcsi arculatára a kiegyensúlyozottság, a büszkeség, a nemes- lelkűség volt a legjellemzőbb — végakarata szerint — a szegények halottaskocsiján szállították a Pantheonba. Tömeg- megmozdulássá formálódó temetésének híre messze átcsapott Franciaország határain túlra, továbbvive Victor Hugo máig sem halványodó géniuszát.

SZ. TÓTH GYULA

Igaz. Párizsban vagyok újságíró, de ez mintha csak ruha lenne a testen, mert éh a lelkem mélyén mindig is Dordogne megyeinek éreztem magam. Bergeracban születtem, ott nőttem löl, és amikor csak tehetem, zsupsz! be a kocsiba, s 'már robogok is haza szeretett városkámba. Ott játszódott le a közelmúltban az a történet, amelyet most elmesélek.

Bergerac ódon hangulatú házacskái egy helyen kis négyszöget zárnak közre — ez a Lovag tér. Ezen a téren áll A Papagájhoz címzett vendéglő, ahová otthonlétemkor mindig betérek, hogy találkozzam a régi barátokkal, cimborákkal. Maga a tulaj, Chamet úr is jó barátom, gyerekkori játszótársam. Sok mindent el lehet róla mondani, de azt az egyet semmi esetre sem, hogy nem ad a vendéglátói tisztességre, hisz Chamet úrnak még arra is kiterjed a figyelme, hogy cégéréhez hűen papagájt tartson. Michelle, a nagytestű, tarka papagáj lakosztálynak beillő, kupolás ívelésű kalitkája ott csüngött a terem közepén, mintegy a helyiség díszeként. Michelle pedig úgy leszitett tágas birodalmában, mintha nem is Chamet úr, hanem ő maga lenne a tulaj. És majdhogynem okkal, mert beszélni is tudott, ha nem is rendelkezett valami haj de nagy szókinccsel. Mindössze egyetlen mondat volt a repertoárja, ezzel fogadta az ajtón belépő vendéget: „A klozett balr-rra van!" Sőt, a biztonság kedvéért még egyszer-kétszer elismételte bizalmas közlendőjét, bizonyára azt gondolván, hogy a figyelmeztetés ártani nem árt. Ha olykor-olykor egy átutazó vendég megkérdezte, miért mindig csak ezt hajtogatja a cég „reklámfőnöke", Chamet úr karját bocsánatkérőleg széttárta és előadta, hogy Michelle-t vándorcirkuszosoktól vette, akik a következő számot mutatták be vele. Díszes fogadáson egy szmokingos úrra hirtelen rájön a szükség.

Hasára szorított karral kétségbeesetten keresi a toalettet. Helyzete mind reménytelenebb, görnyedten tipeg ide-oda, szégyell bárkit is megkérdezni. Egyszer csak éktelen rikácsolással megszólal fölötte a papagáj: „A klozett balr-rra van!" — mire a szerencsétlen szmokingos úr úgy megijed, hogy immár nincs is szüksége a keresett helyiségre. Chamet úr cirkuszi töhénete még a törzsvendégeket is mindahányszor megnevettette, s ez üzleti haszonnal is járt, tekintve a megugrott borfogyasztást...

Valahányszor csak hazatértem Bergeracba és benyitottam a Papagájba, mindig valami jóleső érzés kerített hatalmába, meghallván Michelle ismerős rikácsolását: „A klozett balr-rra van!" Ettől a pillanattól éreztem magam igazán otthon. (Az igazságnak tartozunk annyival, hogy a vendéglőben a toalett se nem balra, se nem jobbra, hanem a bejárattal szemben volt.)

A szilvesztert természetesen Bergeracban töltöttem. Harminc- egyedikén, miután kora délután a közeli rokonokat sorra látogattam, siettem a Papagájba, hogy viszontláthassam Jacquest-ot, a

bajszos snóblikirályt, Francois-t, a csillogó viccmestert, meg a többi jó cimborát. Ám alighogy átléptem a vendéglő küszöbét, megtorpantam. Valami furcsa idegenségérzés fogott el, mintha hirtelen légüres térbe kerültem volna. A következő percben már mindent értettem: nem hangzott fel Michelle megszokott köszöntése. Keresem a kalitkát, ott lóg a helyén, de belőle egy műpapagáj üvegszeme mered rám hidegen.

Chamet, megörülve érkezésemnek, leteszi a töröfgetőrongyot meg a poharat, és jön, hogy üdvözöljön. Kérdezés helyett csak hol rá, hol pedig a műpapagájra nézek. Barátom kezet nyújt, leül velem egy asztalhoz, tölt egy kicsit a szokásos Monbazillac-ból és megérezve, mi bánt, így kezd magyarázkodni:

— Tudod, a polgármester rigolyás ember. A tekedélutánokon már korábban is próbált lebeszélni, hogy ne bohóckodjak azzal a papagájjal — csak koszt meg zajt csinál. Most meg ugye, hogy a baloldal került hatalomra, végre lovat kapott maga alá és közölte: elfogadhatatlan, hogy egy papagáj ilyen ordenáré dolgot hajtogasson, hogy a klozett balra van. Vagy megtanítom, hogy „jobbra van", mondta, vagy a papagájnak le is út, lel is út. Szegény Michelle meg már nem fiatal madár, hogy olyan könnyen tanuljon, így fájó szívvel túl kellett adnom rajta.

— Értem — bólintottam, de továbbra is értetlenül meredtem magam elé.

Az új év első napján kocsiba ültem és visszaindultam Párizsba. — Szegény Michelle — gondoltam —, ha akkor azok a cirkuszosok azt tanítják meg neki, hogy a klozett jobbra van, még mindig a posztján lehetne!

önkéntelenül elmosolyodtam és ráléptem a gázpedálra.

Fordította: Grabócz Gábor