Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
6 NÉPÚJSÁG 1982. február 13. Múltunkból — A nyitott, kottákkal telerakott pianinóból arra következtetek, hogy itt valaki nemrég muzsikált. — Kislányom, Ildikó és magam is játszom. — És a család férfitagjai? — Zoltán fiam gitározik, a férjem... sípol. I - ? — Az utóbbit csak a vicc kedvéért mondtam. Ugyanis férjem tornatanár, és a sípot a tornaórákon, edzéseken használja. Most is sportfoglalkozásra ment. Hogy csendes a ház? Ildi negyedikes gimnazista. Orvosi egyetemre készül és Pécsre ment előkészítőre. Zoltán pedig idén végez Baján, a vízügyi főiskolán. . . őt minden pillanatban várom haza. — Visszakanyarodva a pianinához, sőt a mellette levő lemezjátszóhoz, hanglemezekhez, nincs szükség különös találékonyságra, hogy az ember megállapítsa: a Schmidt családban komoly zenei élet folyik. Férjével mindketten énekelnek Szekszárdon a pedagóguskórusban, Ildikó a mözsi Bartók Béla női kar tagja, ön pedig e kórus vezetője. Az is közismert, hogy itt Mözsön a karéneklésnek hagyományai vannak. — Az első vegyes kar — amirőÜ én tudok, s ami jelentős volt — közvetlenül a felszabadulás után alakult. Jó tíz esztendő múltán feloszlott, de a faluban mindenkinek hiányzott. Fertőszögi Béládé a '60-as években kezdett el tanítani a mi iskolánkban, és énekszakos tanárként, hozzáértő, lelkes fiatalként ismét megalapított egy vegyes kart. Sok szeretettel és hittel dolgozott, s úgy érzem, valójában neki sikerült igazán közelvinni az emberekhez a zenét. A kórus szép sikereket ért el... I — ...majd felbomlott. — Valóban. Karnagyunk Szekszárdra költözött, munkahelye is oda kötötte. Mözsnek pedig megint nem volt kórusa. Ahogy múltak az évek, az emberek egyre inkább érezték hiányát. Sokan bejártak az iskolába és tőlem kérdezgették: „Tinító néni, miért nem szervez újból kórust? Jönnénk mi...” — Nyilván azért fordultak önhöz, mert akkoriban volt egy iskolai gyerekkórusa. — Igen. Kórusom az volt, csakhogy megfelelő képzettséggel nem rendelkeztem. Alsótagozatos tanítónő vagyok. Persze, a karénekléssel volt kapcsolatom. A képzőt Baján végeztem, s az ottani kórus szólamvezetője voltam. Ezért vállaltaim az iskolásokkal való foglalkozást. No és azért, mert akkor nem volt énektanára az iskolánknak. Én akkor is alsóban tanítottam, viszont a felsősöknek én adtam az énekórákat túlórában. . . Egyébként szívesen gondolok vissza a gyerekkórusra. Sok diadalt arattunk a kulturális seregszemléken. I — Aztán mégis „beadta a derekát"... 1972 novembere óta karnagya a női kórusnak. — Behívtak Tolnára a művelődési házba. Kértek, érveltek. Kis gondolkodási idő után igent mondtam. Milyen indokkal? Csupán a zene szeretete nem elegendő, de roppant fontos az induláshoz. . . A mözsi karéneklés hagyománya, a régi kórus tagjainak, sőt, a községben élőknek az igénye is buzdított. No, és még az, hogy a kórus meghittebbé, ünnepélyesebbé teheti a társadalmi ünnepeket. Egyébként azóta az ilyen összejöveteleken rendre fellépünk, sőt, nemcsak Mözsön, hanem Tolnán is. Alakulásunkkor, úgy gondoltam, hogy egyszerű népdalokat adunk elő, s csak egy szólamban énekelünk. — Nyilván összehívta az alakulóülést... — Az iskolában. (Azóta is ott tartjuk a próbákat.) Mindössze tíz vagy tizenkét asszony jött el az első megbeszélésre. A következő hétfőn tartott próbán már húszán voltunk. Most negyvenötén. Évről' évre nőtt a létszám. Jaj! Hogy milyen szívdobogva mentem az első énekpróbára. Hogy mennyit gyakoroltam előtte! — Milyen a kórustagok foglalkozási és az életkori megoszlása? — Nőkről tévén szó, dehogy mondom, hány évesek. . . Legfeljebb annyit, hogy tizennégy esztendőstől fölfelé minden korú asszony és leány tagja a kórusnak. Van közöttük diák, tsz-tag, gyógyszertári asszisztens, adminisztrátor, bölcsődei gondozónő, bolti eladó. . . — Távol áll tőlem, hogy elhumorizáljam a kórus öltözetével, a fellépőruhákkal kapcsolatos dolgot, de az ön szavaival élve „nőkről lévén szó", hát megkérdem, hogy nem okoz problémát az alkalmi ruha — annak anyaga, fazonja — megválasztása? — Nem. Egyáltalán nem. Első szerepléseinkkor saját ruhánkban voltunk. Olyanban, amilyen általában mindenkinek van: fekete szoknya, fehér blúz. Később, egyik fenntartónk, a MÉSZÖV csináltatott mind- annyiónknak roppant dekoratív hosszú ruhát — kék jersey-ből. Néhány évvel ezelőtt pedig fekete anyagot kaptunk hosszú szoknyának, s hozzá fehéret blúznak. Akkoriban ajándékozott nekem egy kalocsai hímzett blúzt egy bogyiszlói ismerősöm. Elvittem a próbára, hogy „nézzétek, lányok, milyen szép! Jó lenne ilyent csinálnunk". Az ötletet egyhangúan elfogadták. . . Egy pillanat, mindjárt meg is mutatom, milyen szép. — Bizony az. S gondolom, hogy horribilis összegért hímezték ki a negyvenöt blúzt. — Dehogy. A kórus tagjai közül néhányon gyönyörűen hímeznek. De vagyunk jó páran, akik egyszerűen alkalmatlanok vagyunk ilyen finom, aprólékos munkára. Ezért javasolták a kórustagok, hogy a község asszonyait kérjük meg a hímzésre. Kérni jóformán nem is kellett senkit. Amikor híre ment a hímzés-gondnak, sorra jöttek az asszonyok, s vitték a kiszabott anyagokat. Végül is — ne csodálkozzék — nem lett elég a negyvenöt blúz. Vagyis amikor már mind készen volt, még mindig jöttek a hímezni tudó és a zenét szerető mözsi asszonyok. — A régi és az új öltözetben is egyre aratták a sikereket. Az egyszerű, persze csodálatosan szép népdalok mellett nagyobb zenei felkészültséget igénylő műveket is adtak és adnak elő. — Egyre igényesebbek lettünk, s ebben velünk tartott a hazai közönség is. Az egyszóla- mú dalokat a kétszólamúak követték, majd elkezdtünk kísérletezni a három szólammal. Műsorunkon Palesztrjna-, Bach-, Kodály- és Bárdos-számok is megtalálhatók. Bizony, a női kar dinamikus fejlődésével párhuzamosan egyre inkább éreztem, hogy több kell, mint ami az én tarsolyomban van... Ekkor kerestem és kértem meg Thész Lászlót, a szekszárdi zeneiskola igazgatóját *— aki akkor szakfelügyelő volt —, hogy legyen segítségünkre. örömmel csatlakozott hozzánk, rendszeresen kijárt próbáinkra és soha nem spórolt a szabad idejével. Minden vidéki szereplésünkre elkísért bennünket... Ilyen áldozatra csak a zene megszállottja képes. S hogy kórusunk 1979-ben aranyérmes lett, azért sok köszönettel tartozunk neki. Most, hogy tízéves jubileumunkra készülünk, szeretnénk, ha sikerülne megtartanunk ezt a rangos minősítést. — Egyik beszélgetésünk alkalmával Thész László valahogy úgy fogalmazott, hogy a mözsi női kar hanganyaga, ambíciója, tehetsége alapján még mindig fejlődőképes. Hozzátette, hogy kitartásuk tiszteletre méltó. Gondolom, ezért is tart szívesen együtt a kis „csapattal", ezért kiséri rendszeresen zongorán a kórust. — Én még hozzátenném azt, hogy minden bizonnyal Thész Lászlót is megkapta a nálunk uralkodó családias légkör. — Kérem, szóljon erről részletesebben. — Szívesen. Olyan kollektíva kovácsolódott össze, vagy mondhatom úgy is, hogy olyan kollektívát kovácsolt össze a zene, amilyenre sajnos nincs túl sok példa. Ismerjük egymás szokásait, erényeit és hibáit... Bármit, még a legkellemetlenebb dolgokat is szemrebbenés nélkül mondjuk meg egymásnak, s ugyancsak így fogadjuk a kritikát is. Minden esztendőben egyszer — úgy év végén — fehér asztal mellett is találkozunk. Az összejövetel első része mindig hivatalos: akkor összegezzük az esztendő fontosabb tapasztalatait, megbeszéljük a jelentős eseményeket, és meghatározzuk terveinket a következő évre. — Mit szólnak a tiszta ingre és meleg kosztra kényes férfiak ezekhez az összejövetelekhez, s egyáltalán a sok esti és vidéki szerepléshez? — Természetesen a kórus összejövetelén ők is ott vannak. Sőt! A vidéki szereplésekre is elkísérnek minket saját gépkocsikkal... No és a nyaralások? Azok sem nélkülük történnek... Ugyanis a kórus megalakulásának második, vagy harmadik évétől eqyütt tölti a szabadságát is, illetve annak jó részét. Közösen kirándultunk már Jugoszláviába, az NDK-'ba, Romániába, tavaly pedig Bulgáriába utaztunk. Általában már ősszel megbeszéljük a következő nyári utat, s attól kezdve mindannyian elkezdjük rakosgatni a forintókat. Csodálatosak ezek a kirándulások... — Nyilvánvaló, hogy ilyen légkör mellett számtalan szép emlékük van. Ezért inkább azt kérem, hogy mesélje el a legizgalmasabbat. — Tavaly volt a Bartók- centenárium. Az QKISZ felkért minden MÉSZÖV és KISZÖV fenntartású Bartók-kórust, hogy rendezzenek estet a nagy művész emlékére. Hogy hol, azt nem határozták meg... Mi a falunk, Mözs mellett döntöttünk. Dolgoztunk, készültünk és féltünk. Szóval tartottunk attól, hogy kevesen jönnek el az emlékestre, nem lesz olyan, mint ahogyan szeretnénk. Talán érthető is lett volna, hiszen Bartókot nem könnyű közelvinni az emberekhez. A helyi termelőszövetkezet kultúrtermében rendeztük meg... I — Hány ülőhely van ott? — Hát ez az... Háromszáz. Mivel kisbitűek voltunk, délután kibordtunk százötven széket. Az ugyanannyi maradékon csak jobban . mutat” az ötven-bat- van ember. Hangversenyünk hét órakor kezdődött, a kórus tagjai pedig fél hatkor találkoztak. Legnagyobb döbbene- tünlkre valakik visszalhordták a többi széket. S majd leültem, almikor egyiknek már gazdája is volt: idős néni üldögélt rajta és azt mondta: „Elküldött a papa, hoqy foglaljak helyet, nehogy állnunk kelljen. Végül nem lett elég a háromszáz ülőhely. Sikerük volt az ovisoknak, az általános iskolásoknak és nekünk — a zeneiskola művésztanáraival eqyetemben. — Küldtek meghívókat erre a Bartók-estre? — Igen, de nem az volt a fő Dropagandánk, mint ahogy máskor sem az. Rendezvényeinkről a kórus tagjai beszélnek a családban, a szomszédban, azok pedig továbbadják a „meghívást”. Es azt hiszem, a falu nagyon szereti a kórust... Es hadd mondjak még valamit a Bartók-estről. Minden néző kapott egy-egy stencilezett la- oot, amire két. Bartók által gyűjtött népdal — A béres legény és az Este van már — szövege volt írva. Ezek voltak a zárószámaink. Mindenki velünk énekelt... zúgott a terem. Majdnem elsírtuk magunkat. — Minden szavából azt érzem, hogy szeret itt élni, Mözsön. Annak ellenére is, hogy városi lány volt? — Szüleim jelenleg is a fővárosban laknak. Hozzájuk igen, de a városba, vagy innen el, nem vágyom. Huszonöt éve élek itt, s megmondom, szorongva érkeztem Mözsre. De el nem mennék. Jó itt a légkör. Az iskolában, a kórusban, az utcán, a boltban egyaránt. Régóta érzem, hogy elfogadtak az emberek, s szeretnek, mint én őket. Ennél fontosabb talán nincs Is. — Tehát úgy ragaszkodik Mözshöz, mint a női kar tagjai a kórushoz. — Pontosan. Sókan elköltöztek innen, de énekelni visszajárnak. Egy fiatalasszony akkor maradt el, amikor szült. Addig Gyön'kről Szekszárdra járt dolgozni, onnét ide próbálni, a szüleinél aludt, reggel ismét a megyeszékhely, a munka és este pedig Gyönk... Most is több „ingázónk” van. — Nem beszéltünk részletesen terveikről. De mint említette, e téren sem szegények. Ezek szerint mégis van még sok minden a karvezető tarsolyában. — Most már igen. Ugyanis 1979-ben élvégeztem a Pécsi Tanárképző Főiskolán az énekszakot. A kórusért. — Szivből gratulálok! V. HORVÁTH MARIA Az ozorai születésű Miklós István neve összeforrott a megye munkásmozgalmának történetével. Sokszor került összeütközésbe a tőkés rend törvényeivel. Gyakran jelentek meg lakásán a csendőrök. Vallatták, letartóztatták, elítélték... S kezdődött minden elölről. Ugyancsak öszeütközésbe került a Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetésével is, s ezért kizárták a pártból. Az 1935. évi képviselőválasztáskor képviselőjelöltként is indult. Programja nehezen fogalmazható meg röviden. Leglényegesebb vonása az volt, hogy Magyarországon meg kell dönteni a tőkés rendszert, a földet oda kell adni a cselédeknek és a részes aratóknak. Széles körű választójogot kell biztosítani a lakosság számára. Urak nélküli világ kell. Perbe fogták képviselőjelöltként elmondott beszéde miatt is. 1935. március 21-én Tamásiban a nagyvendéglő udvarán mintegy 100-120 főnyi hallgatóság előtt többek között kijelentette: „Egyetlen állam, és az Oroszország, amely szövetkezeti alapon felszabadítja a munkásosztályt, míg a fasizmus rabszolgává neveli. A rendszer panamá- zik, mert nincs titkos választójog és nem lehet felelősségre vonni... Habsburg-restaurációt akarnak, pedig a Habsburgoknak köszönhetünk minden nyomort és ezt a pusztulást. .. Nem akarok mandátumot, csupán a szocializmus magvát jöttem elhinteni. Nem kérek szavazatokat, ezt az alkalmat akarom felhasználni, hogy a szocializmust magukkal megismertessem . . . Ebben az országban csak két párt van: az egyik a nem dolgozók pártja, a másik pedig a dolgozó, nyomorgó munkásoké ... Ne legyen a magántulajdon a grófok tulajdona, hanem azoké, akik termelnek és dolgoznak . . . Hazaáruló az, aki a Habsburgokat visszasírja ... Hindenburg is tudta, hogy Hitler szédelgő. Hitler megszédítette az egész német népet azzal, hogy a szocialistákra és a kommunistákra ráfogta a parlament felgyújtását és ezzel megindította rablógyilkos hadjáratát, amely hatalomhoz juttatta és amellyel oly gyalázatoson maga alá tiporta a német népet ... A svéd bíróság is megállapította, hogy Hitler és Goring őrült... Soha eszem ágában sem volt, hogy képviselő legyek, de kijelentem, hogy a nép ellensége: 1. a kékvérű arisztokrácia, 2. az ebből fakadó osztrák legitimizmus, 3. g fasizmus és végül a letűnt rendszer." Amiben egyértelműen igaza volt Miklós Istvánnak, nem lett képviselő, nem jutott be a parlamentbe. Ott nem tudta leleplezni a magyar politikai és gazdasági viszonyokat, nem tudta leleplezni a panamázó arisztokráciát. Képviselő nem lett - de a csendőrök néhány nappal később már kihallgatták, jegyzőkönyveket készítettek. S amikor úgy vélték, hogy minden részletet ismernek, s minden tettét felrótták, az ügyet átadták az ügyészségnek. Az ügyészség — meglepetésre — nem emelt vádat Miklós István ellen. Megszüntető javaslatát azzal indokoltak, hogy a fent idézett kijelentések nem sértik a magyar állam és nemzet megbecsülését, s lényegében nem jelent izgatást a fennálló állami és társadalmi rendszer ellen sem. Más véleményen volt azonban a főügyészség. Visszaadta az eljárást megszüntető határozattervezetet azzal, hogy hallgassanak ki újabb tanúkat, pontosabban idézzék a gyanúsított szavait. „A nyomozás során lehetőleg beszerzendők azok az eredeti feljegyzések, amelyeket a tanúk a helyszínen készítettek. A nyomozás kiegészítése után az iratokat szíveskedjék hozzám újból felterjeszteni" — adta ki az utasítást a főügyész. Újból beindult a nyomozó gépezet. - Az újabb iratok augusztus 5-re készültek el, akkor kapta meg a főügyész. Ő maga nem dönthetett, csak véleményezett. Az Igazságügyminisztériumhoz juttatta el az iratokat. Kísérő levelében kifejtette : „Osztom a kir. ügyészségnek azt a jogi felfogását, hogy a gyanúsítottnak különösen a következő kijelentései: .ebben az országban csak két párt van: az egyik a nem dolgozók munkaadók pártja, a másik pedig a dolgozó nyomorgó munkásoké', továbbá: ,ne legyen magántulajdon a grófok tulajdona, hanem azoké, akik termelnek és dolgoznak', valamint: ,a nép ellensége: az arisztokrácia' - alkalmasak a munkásosztályban a munkaadó tőkés osztály és a mágnás osztály elleni gyűlölet felkeltésére, illetve a tulajdon intézménye elleni izgatásra.” A főügyész úgy vélte, hogy Miklós István nem követett el kormánysértést azza[ a kijelentésével, hogy a rendszer pana- mázik, mert nem bizonyítható, hogy milyen összefüggésből ragadták ki ezt a félmondatot, összességében úgy ítélte meg az egész beszédet, hogy nem irányult az akkori áMami és társadalmi rendszer erőszakos felforgatására. Azt javasolta, hogy a nyomozást az ügyészség fejezze be, s csak a társadalmi rend elleni izgatás vétsége miatt vonják felelősségre. Ezt a javaslatot elfogadta az Igazságügy-minisztérium, s az 1935. augusztus 23-i határozatában utasítja, hogy az ügyet tegyék át a szekszárdi kir. ügyészséghez. Ezt követően gyorsan peregtek az események. A szekszárdi ügyész vádat emelt Miklós István ellen. A vádirat, amely szeptember 5-én kelt, csak az izgatás bűntettét állapította meg. Megidézendő volt a főtárgyalásra: Miklós István, valamint Verő Ferenc és Fatonai Samu, mint az államrendőrség detektívjei. A vádiratnak ez a tervezete is eljutott a főügyészségre. Ott jóváhagyták. Most már nem volt akadálya, hogy megtartsák a tárgyalást. A szekszárdi törvényszék 1935. december 7-ére tűzte ki a tárgyalást. A tárgyaláson nem született ítélet. Miklós István ugyanis határozottan tiltakozott az ellen, hogy az ellene indított perben a rendőrség emberei legyenek a tanúk. Újabb tanúk megidé- zését kérte. Ezt a bíróság is méltányolta, s az újabb tárgyalást 1936. január 9-én tartották meg. A tárgyalás rövid volt. Miklós Istvánt bűnösnek találták osztály és tulajdon elleni izgatás vétségében, s ezért őt egyhónapi fogházbüntetésre ítélték. Az ítélet nem lett jogerős, mert az ügyész is és a vádlott is fellebbezett. Az egyik súlyosbítást kívánt, a másik pedig felmentést. A pécsi ítélőtábla csak 1936. június 3-án tartott tárgyalást. Itt az első bíróság ítéletét hagyták helyben. Természetesen ez az ítélet sem emelkedett jogerőre, ugyanis az ügyész semmisségi panaszt nyújtott be. Az ügy a kúria elé került. Csak nagysokára hoztak ítéletet. 1937. március 9-én mondották ki az ügyben a végső szót. Az első fokú bíróság ítéletét erősítették meg, bár a vétség minősítése eltért a korábbiaktól. A szekszárdi ügyészség 1937. június 2-ára idézte meg Miklós Istvánt, hogy kezdje meg büntetésének letöltését — de már nem találták. Időközben átlépte a magyar-csehszlovák határt. Ismerőseinek Prágából, Besztercebányáról, és Pozsonyból küldött levelet. Ez- utóBbiban közölte, hogy elhagyja Közép- Európát. Valóban, Nyugat- Európába ment, Spanyolországba, hogy részt vegyen a fasizmus elleni küzdelemben. K. BALOG JANOS f fjétvégi § :besééMéÉM • : .v ... • :: :: * *: : -; *‘-V. • .* - : V*: • ; V -: :i *.*• ***•.*•*•.*•**•’*•;.
