Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

© TsfÉPÜJSÀG 1982. február 6. — Azt hiszem, Szécsy Mária és Zrínyi Ilona óta maga az első női várkapi­tány Magyarországon. Mi­lyen érzés ez? — Mondjam azt, hogy ve­gyes? Amennyire ismerem, er­re úgyis azt kérdezné, hogy ak­kor miért vállaltam el. Persze, a tréfánál maradva, hiszen egyáltalán nem „várkapitány” a beosztásom, hanem a Tolna megyei Múzeumok Igazgatósá­ga simontornyai múzeumának igazgatója vagyok. Földrajzilag tagadhatatlanul egy várban, de igazán szeretném remélni, hogy nincsenek bennem vala­miféle „várúrnői" hajlandósá­gok. . . — Ezt tanúsíthatom, hi­szen kollégáimmal együtt évek óta épp elégszer ■megfordultunk itt és még­se kerültünk a vár tömlö- cébe, legfeljebb a kaza­matákban lévő borozóba. ; De erről majd később. Et­től függetlenül azt hiszem, hogy nem egészen min­dennapi pályafutás a ma­gáé. Hiszen amikor meg­ismertem, még Körtés Ist­ván igazgató szobájába > hozta be a kávét a titkár­ságról, amikor a bőr- és szőrmeipari vállalatnál jár­tam. Könnyen szakadt el régi, bár elismerem, hogy sokkal kevésbé mutatós munkahelyéről, hogy elfog­lalja a mait? — Még a nehéznél is ne­hezebben. Szerettem ott lenni, megbecsültek és a végén már csoportvezető voltam. — De olyasfajta jelmon­datot azért mégsem olvas­tam a szobája falán, hogy „lárt utat a járatlanért el ne hagyj!"... — Az az igazság, hogy ak­kor már évek óta megyei ta­nácstag voltam és mert mindig érdekelt a művelődésügy, kö­zelebbről a közművelődés, in­terpellációimnak többnyire ez volt a tárgya. Amikor a simon­tornyai vár restaurálása elké­szült és döntés született a fel- használásáról, a megye illeté­kesei rám gondoltak és felke­restek. . . — Az „illetékesek" kife­jezést, ne haragudjon érte, de én élőszóban épp oly kevéssé kedvelem, mint írásban. Nevük nem volt? — Lovas Henrik volt, a mű­velődésügyi osztály akkori ve­zetője és Méry Éva, aki azóta ismét népművelési csoportve­zető. — Gondolom, hogy a rábeszélésen kívül némi végzettség is szükséges ah­hoz, hogy valaki betölthes­se ezt a munkakört. — Az érettségim és a poli­tikai képesítésem, esti egye­tem, megvolt. A szükséges fő­iskolai végzettséget Kaposvá­rott szereztem meg népműve­lői szakon. Most azon gondol­kodom, hogy kellene még egy történelem szakos diploma is. . . — Beszéljünk a munka­helyéről. Én ezt a várat már abban az időben is­mertem, amikor a torony­ba feljutni életveszélyes volt, az épület pedig nem a legmagasabb színvonalú elemek szükséglakásaként szolgált. A restaurálás, meg az ezt megelőző fel­tárás évekig tartott és sok millió forintba került. Na­gyon jól emlékszem véle­ményekre, melyek hangoz­tatói sajnálták az ilyen célra „kidobott" pénzt. El­csitultak ezek? — Teljességgel el. A vár éppúgy hozzá tartozik a köz­ség egészéhez, mint. .. milyen példát mondjak? Mint a bőr­gyár. — Ez ön/endetes. Úgy tudom, Simontornya várát eleve a nagyközség kultu­rális központjának szán­■ ták. Így tehát ezzel nem lehetett probléma. Tapasz­talatom szerint azonban a tervek nem mindig egybe­vágók a gyakorlati fel- használás lehetőségeivel. Itt sikeres volt az újjáépí­tés? A mai szempontokra gondolok, hiszen a vár eredeti rendeltetése szerint remélhetőleg sosem szol­gál már többé... — Majdnem teljesen. Téve­désnek csak a torony legfelső emeletén kialakított olvasóter­met mondhatom. Ezt eredetileg a könyvtárnak szánták, de per­sze senkinek sincs kedve hegy­mászással felérő teljesítmények árán olvasni. Kiállítóhelyiség­nek azonban pompás és ma­ga is kipróbálhatta, hogy itt tartjuk az előadásokat, író­olvasó találkozókat. — Mint gyakorló vár­látogató, én a kazamaták­kal se vagyok kibékülve. — A kazamaták olyanok, amilyenekként az elődök meg­építették azokat. Abban viszont igaza van, hogy vendéglátó- helyként nem vált be. A kony­ha kicsi, a borozó tulajdonkép­pen sose működött, ha pedig a különterembe is jut az ide látogató csoportokból, akkor a felszolgálók lejárhatják a lábu­kat. Szerencsére a vendéglátás nem múzeumi feladat... — A vár látogatottá té­tele azonban annál in­kább. Nemrégiben közöl­tünk néhány részletet a főnöke beszámolójából, melyben a tavalyi év ered­ményeit foglalta össze. Ebből kiderült, hogy láto­gatottság dolgában a si­montornyai vár megelőzte a szekszárdi múzeumot. Minden tiszteletem Simon- tornyáé, de akárhogyan nézem, Szekszárd idegen- lorgalmilag preferáltabb helyen fekszik, nem beszél­ve arról, hogy valamivel nagyobb. Minek tulajdo­nítja ezt a szép eredményt, ami legjobb tudomásom szerint még csak nem is első eset? — Ne akarja, hogy dicse­kedjem, bár tagadhatatlan, hogy tíz jó munkatársam és a magam munkája is benne van. Sokkal inkább az az oka, hogy a simonornyaiak magukénak érzik a várat. A legtermészete­sebb dologgá vált betérni ide, körülnézni, hoqy mi újság és eljárni a kiállítások megnyitá­sára, vagy előadásokat hall­gatni. Van ide érkező, túlnyo­mórészben szervezett idegen- forgalmunk is, de én fonto­sabbnak a helyieket és kör­nyékbelieket érzem. — Egyetértünk. Abban is egyetértünk, hogy ió do­log, ha a kiállítások meg­nyitója zsúfolt. Emellett azonban marad hely az embernek némi kételke­désre. Én hivatalból is na­gyon sok ilyen eseményen vettem már részt, és szin­te teljes biztonsággal elő­re meg tudom mondani, hogy kik lesznek feltétle­: nül ott és kik nem vetőd­nek be sohasem. Arra gon­dolok, hogy egyesek szá­mára „sikk" elmenni, má­soknak igény, de ismét I másoknak se nem „sikk", se nem igény... — Gondolom, hogy nem ná­lunk szerezte tapasztalatait. Tény, hogy itt is van egy mag, a rendszeresen visszatérő törzs- közönség, hozzájuk viszont igen széles, esetenként válto­zó rétegek csatlakoznak. Nem tudok elég tisztelettel adózni a gyárak, üzemek szocialista brigádtagjainak, akik cseppet sem könnyű munkájuk után megtisztálkodva, átöltözve nem sajnálják az időt az ilyen ren­dezvényekre. Egyáltalán nem mellékesen szólva emeltet ők azok, akikhez szinte nem is le­het olyan kéréssel fordulni, me­lyet a vár érdekében- ne tel­jesítenének. Valószínűnek tar­tom, hogy eiőbb-utóbb máshol is sor kerül majd arra, amit talán az elképzelések átérté­kelésének neveznék. A tolifor­gatók egy része hajlamos cso­dálkozni és valami rendkívülit látni abban, ha a gyári munkás múzeum- és kiállításláogató. Mi van ezen csodálkozni való? — Igaza van és ha most történetesen vívnánk, ak­kor ezt találatként kellene elkönyvelnem. Éppen ezért sürgősen beszéljünk más­ról. Említette a szervezett idegenforgalmat. Nagyon kell ajántgatniuk önmagu­kat? — Nem. Az IBUSZ például minden évben elhozza ide az ország legkülönbözőbb részei­ből referenseit, akik a látottak alapján iktatják programjukba Simontornya felkeresését. Elég sokan megteszik. — Ha bevetödik ide egy külföldi, akkor mire mennek vele? — A nyelvtudásunkra gon­dol? Sajnos, kevésre. Én vala­melyest tudok ugyan németül, de azért túlzott büszkélkedésre nincs okom. — Magnós tárlatveze­tés? — Van, de csak magyarul. Idáig még nem volt kivel lefor- díttatnunk és szalagra mondat­nunk idegen nyelveken a leg­fontosabb magyarázó szöveget. — Vigasztalja, ha azt mondom, hogy ez nem egyedi eset Magyarorszá­gon? — Egy cseppet sem vígasz­tal! — Amellett, hogy óriási közművelődési jelentősége van, fontos idegenforgalmi munkának kell tekintenem a tavaly megkezdett or­gonahangverseny soroza­tot, amivel sikerült behoz­ni az ország szinte vala­mennyi megyéje mögötti, számomra mindig rejtélyes elmaradottságunkat. Egy­behangzóan az a véle­mény, hogy a volt feren­ces templomot ezzel be­kapcsolták a zeneművé­szeti életbe. Lesz folyta­tás? — Hogy a vélemények meny­nyire egybehangzók, nem tu­dom pontosan megmondani. A feltételek, a lehetőség változat­lanul adva van, terveink is szé­pek, például Liszt: Szekszárdi miséjének bemutatása. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jö­vő. .. — Az orgona nem zon­gora, nem lehet ide-oda hurcolni. Közönség min­denesetre Szekszárdról és Pécsről is volt. Az orgoná­ról és a neves orgona­művészekről viszont az jut eszembe, hogy Simontor- nyán 1974 óta már sok je­lentős művész megfordult. Nehéz őket ide csábítani? I — Nem! Azt hiszem, ezzel kapcsolatban is el kell oszlat­ni egy tévhitet. A művészek érthető módon szeretnek kiállí­tani, de persze nem akárhol. Mivel itt a környezet megfele­lő, megszerették várunkat és többnyire elég egy teljesen egyszerű felkérő levél. Az idén például Würtz Ádámot, Újvári Lajost, Farkas Pált és Vecsési Sándort várjuk. — Személyeskedjünk egy kicsit! Én a magam szakmájából tudom, hogy az embernek le kell küz­denie némi gátlást, ami­kor váratlanul országosan ismert személyekkel akad dolga. Magában nem volt ilyesmi? — Persze, hogy volt. Sze­rencsére, ezt legtöbbször ma­guk a vendégek segítenek el­oszlatni. Többnyire éppúgy sze­retnek beszélgetni, mint más „egyszerű" állampolgár. — Emlitene néhányat prominens vendégei közül? — Illyés Gyula, Borbély Sán­dor, Apró Antal, Keserű János- né, Övári Miklós, Giscard d'Estaing volt francia elnök egész családja. — Gondolom, sokan irigylik funkciója dekorati- vitásáért? — Meglehet. De munka is épp elég jár vele. Most, hogy megkezdődtek és remélhetőleg az idén folytatódnak a valósá­gos csodákat ígérő ozorai fel­tárások, oda is „szakosítva" vagyok. Én képviselem a me­gyei múzeumot Feld István, az ásatásokat vezető régész mel­lett. — „Csodákat Ígérő?" Nem elfogult kissé Ozora iránt? — Ozorán születtem, de eb­ben az esetben nem a falum, hanem a tények iránt lelkese­dem. — Mindenkinek sanyarú az élete, aki nem tud lel­kesedni. Ha ezzel nem mondtam ostobaságot, ak­kor a magáé nem látszik sanyarúnak, noha van el­foglaltsága bőven. Megyei tanácsagságáról még nem is beszéltünk. Soha, sem­milyen közfunkciót nem töltöttem be. Felvilágosíta­na, hogy mi kell a megyei tanácstagsághoz? — Választás. . . — Köszönöm! És még? — Azt hiszem, nyitott szem, állandó kapcsolat azokkal, akik között az ember él. — Miket kérnek magá­tól a választópolgárok? — Lehet, hogy most megle­pődik, de irreális dolgokat szinte soha, sőt, majdnem min­dig közéletieket. Tíz éve va­gyok megyei tanácstag, szinte mérni tudom a közgondok iránti érdeklődés gyarapodását. — Múzeumigazgató Si- montornyán, félállásban ingázó múzeumigazgató Ozorán, megyei tanácstag, van szép családi házuk, szőlőjük, továbbá van asszonyneve is. Jut olykor ideje a férjére, az iskolás lányára, főzésre és netán mosogatásra? — Kell, hogy jusson. A leg­utóbbira talán többször, mint szeretném... — Sok sikeres kiállítást és tömegével tóduló láto­gatókat kívánok az 1982-es évre ! ORDAS IVÁN I I Múltunkból 1934 telén és kora tavaszán a medinai olvasókörben, Medi­na néhány földszintes házában és Kölesd néhány otthonában olyan újságcikkek és lappéldá­nyok kérültéíC C fársadűlmj ba­jok iránt különösen érzékeny, baloldali gondolkodású embe­rek kezébe, amelyeket üldözött az Igazságügyi Minisztértüm, a rendőrség, a csendőrség, s amelyeknek olvasásáért, ter­jesztéséért több hónapi börtön- büntetést szabtak ki a bírósá­gok. KANADAI ÚJSÁGOK MEDINÁN, KOLESDEN A Kanadai Magyar Munkás 1934. január 11-i számában: „A nácik rohamcsapatokat küldenek a magyar dolgozók elnyomására” címmel közölt cikkben Medinán, Szedresen és Kölesden ezt olvashatták: „Magyarország dolgozóit még véresebb elnyomás alá akarják kényszeríteni... Kanadában is már most munkába kell fog­nunk a 15 éves Tanács-Magyar- ország megünneplésének elő­készítésében. És ezt az előké­születet össze kell kötnünk a magyarországi politikai bebör- tönzöttek támogatásának elő­készítésében”. Egy másik cikk leleplezi a magyar fasizmust: „Ezrek, tízezrek, százezrek nyögnek a Horthy-Gömbös gyilkosok uralma óta a rájuk srófolt vas-járomban... a szuro­nyok erdejére épített Horthy- gyilkosok trónja recseg-ropog minden eresztékében, amelyet a magyar munkásosztály éber­sége és harcai döntenek min­den oldalról... az előharcosok- ra, a bátrakra kíméletlenül le­sújt a burzsoázia, fogságba ve­ti, ítélettel börtönbe küldi és gyilkolja is azokat” — A cikk Sallai és Fürst kivégzésére, a statáriális viszonyokra utal. Az 1933. március 23-i lapból pedig a következőket tudhat­ták meg az olvasók: „Az egyenlő jogot a magyar munkások nem Horthyéktól fogják megkapni, hanem azt majd maguk fogják megszerez­ni, akkor, amikor meg fogják teremteni a második, a győzel­mes tanács államukat". Az 1934. január 25-i szóm pedig tudtúl adja az olvasó­nak : „Az egész munkásmozgalom tulajdonképpeni célja a mai társadalmi rendszer megbukta­tása és egy szép, jó, igazságos, egészséges új rendszer alakí­tása, amelyben nem lesz elnyo­mó és elnyomott, úr és szolga, hanem az egész emberiség egy, a szeretet és megértés által egybekapcsolt testvérek tábo­rává alakul át”. És sorolhatnánk, idézhet­nénk a cikkek sokaságát a Ka­nadai Magyar Munkás és az Amerikai Magyar Népszava cí­mű újságokból. Valamennyi a magyar fasiszta rendszert, a terrort az elnyomást, a jog- fosztottságot leplezi le; ápolja a Magyar Tanácsköztársaság emlékét, szervezi a magyar munkásokat a rendszer ellen. Amikor ezekről az újságokról tudomást szerzett a csendőrség, azonnal lecsapott, elkobozta azokat, és olvasóik ellen meg­indította az eljárást. Hogyan került a Kanadai Magyar Munkás és az Ameri­kai Magyar Népszava több pél­dánya Medinára, Szedresre és Kölesdre 1934-ben? KIVÁNDORLÁS AMERIKÁBA Évekkel korábban négy sze­mély, Tóth István, Fodor István, Parrag Sándor medinai és Bâ­tai József kölesdi földművesek — a jobb élet reményében - kivándoroltak Amerikába, és Kanadában települtek le. Meg­gondolt lépés volt ez részükről. 30 éven felül általában alapo­san meggondolja az ember az ily nagy horderejű cselekedetét és annak következményeit. Az újvilág azonban nem sok jóval kecsegtette őket. Rádöbbentek, hogy ha a munkás érvényesül­ni akar, munkájáért tisztes bért igényel, és emberibb körülmé­nyek között kíván élni, akkor ott is fel kell venni a harcot a tőkével. így jutottak el a Kana­dai Kommunista Párthoz, amelynek tagjai lettek. Parrag Sándor és Bátai Jó­zsef nem tudott megbarátkoz­ni az új körülményekkel, haza­telepedtek. A kapcsolat a négy szemeiy Lgzatt megmaradt. Rendszeres volt közöttük a le­vélváltás, s Kanadából több­ször érkezett újság is a vissza­tértek címére. Az újság me­rész, osztálytudatos cikkei jog­gal hívták fel magukra a fi­gyelmet. Az itthoniak átadták az általuk baloldalinak tartott embereknek is az újságokat el­olvasásra. így jutott el a lap Fodor János, Győri István, id. Szabó József, Mester József, Nagy István, Mészáros József, B. Szabó József medinai, Ko­vács László szedresi, Ulicza Já­nos, Scherer István kölesdi la­kosokhoz. A csendőrség széles körű nyomozást folytatott. A legki­sebb részleteket is feltárta. A nyomozás után az ügy a pécsi ügyészségre került. A KÉT ÉVEN ÁT TARTÓ PER Az ügyészség 1934. május 1-ére elkészítette a vádirat és egy határozat tervezetét. Ennek értelmében vádat emelt az ügyészség a Kanadában élő Tóth István és Fodor István, va­lamint Parrag Sándor, Tóth La­jos, Bátai József és Küfáber János ellen, s határozatilag megszüntette a nyomozást - és az eljárást - a többiek ellen. A vádirat- és határozat-terve­zetet előbb a főügyészség, majd az Igazságügyi Miniszté­rium kapta meg. A minisztéri­um 1934. június 7-én utasítást adott a főügyésznek, hogy mi­ként módosítsa a vádat. A ha­tározat-tervezettel egyetértett. Június 20-án elkészült a végle­ges vádirat és a határozat is, s azt megkapta a pécsi királyi törvényszék a bírósági eljárás lefolytatásához. Ezt követően hosszabb szünet következett. Hónapokig fektet­ték az ügyet a pécsi törvény­széken. Nemcsak a főügyész, hanem az Igazságügyi Minisz­térium is sürgetőleg érdeklődött többször is, hogy mikor lesz a főtárgyalás. Végül is csak 1935. január 23-ra tűzték ki a tárgya­lást. A tárgyaláson a bíróság nem hozott ítéletet, bizonyítás- kiegészítést rendelt el, s ezért a tárgyalást elnapolta. Az 1935. február 18-ón Pé­csett megtartott újabb törvény- széki tárgyaláson megszületett az ítélet. Valamennyi vádlottat bűnösnek találta a bíróság az 1921. évi III. te. megsértésében, azaz az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló vétség bűntettében. A bíróság a Kana­dában élő és távol lévő Tóth Istvánt és Fodor Istvánt, mint I. és II. rendű vádlottakat bű­nösnek mondotta ki, de bünte­tést nem szabott ki, a III. rendű vádlott Parrag Sándor 5 hóna­pi, a IV. rendű vádlott Bátai József 3 hónapi fogházbünte­tést kapott, az V. rendű vád­lott Tóth Lajost pedig 14 napi fogházra ítélte. Ifj. Küfáber.Já­nost a vád alól felmentette. Az ügyészség valamennyi ítélet ellen súlyosbításért, az elítéltek pedig enyhítésért fel­lebbeztek. Küfáber János a fel­mentő ítéletet tudomásul vette. Az ügy az ítélőtábla elé ke­rült, amely véleményezésre megküldte az iratokat a fő­ügyészségre. A főügyészség a fellebbezést teljes egészében fenntartotta. Indoklásul azt írta a kísérő iratra, hogy: „Az Igaz­ságügyminisztérium utasított a vádemelésre, és ezért a felleb­bezések fenntartandók". Ezt követően csak 1935. ok­tóber 4-én került sor újabb tár­gyalásra. Az ítélőtábla az első­fokú bíróság ítéletét megerősí­tette, elutasított valamennyi fellebbezést. Ekkor a főügyész semmisségi panaszt emelt, s az elítéltek sem nyugodtak be­le az ítéletbe. így került a per a kúria elé, amely 1936. márci­us 11-én hozott ítéletével meg­erősítette az alsóbb fokú bíró­ságok ítéletét. így végződött a medinai-kö- lesdi illegális kommunista szer- vezkedők pere. K. BALOG JÁNOS ™ g J-xTF-TTujɧ88g& S « fiY'“’ l'wæ' f SiXr® fi WteWwM^ ifi? i888Wfl8»Ba■»* aSwW^m^Süi^m '■ ' Vínczeilér Lászlóné múzeum igazgatóvá I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom