Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
10 ïvËPÜJSÀG 1982. február 20. IRODALOM PÁKOLITZ ISTVÁN: Névadó Ópapa fölmász a fára, szilvát szed egy nájlonzsákba; szilvából rakja a kótát, dúdolva a szilva-nótát, a nevet átigazítva, nem ahogy szerzője írta, vagyis nem: „szívem Éva", a módosítása :'ÉDA. Biggyeszt, kit korlátol korlát, de beleüti az orrát mindenbe, akár egy pincsi — s amiről nem tud, az nincs is. Ópapa akként határoz, hogy megszünteti a káoszt: tehát... nem ősanya-Éva, nem is a hóhattyús Léda, sem a sorsüldözött Méda — tetszik, vagy nem tetszik: Éda. A sok-sok hitetlen kába másszon föl a hiszem-fára; netán a Keresztnév-tárban böngészve majd megtalálja. Bényi László vázlatfüzetéből OLÁH ZOLTÁN: Arcod, mosolyod Hangom, fényem elernyed a nyárnak, megbotlik a télnek és testem viseli már az évek gyűrűjének őszét, tavaszát. Arcod, mosolyod bőrömre cserepezte a szél, s melled bibliáját bújva Krisztust becéz a kéz. JÁKÓI ATTILA: „Második Éva” Ilyennek látlak messziről indulsz szövöd ruhámat készíted korsód benne olaj van Terebintusból s derékig-hajjal önts le törölj le kenj be kenettel hogy felírassék „íme az ember” Iskolabusz — Mit szól éhhez? Már megint kifolytak a gyerekek az iskolából. — Na ne mondja! És hogy történt? — Állítólag nem csukták be rendesen a 'kaput. Azt mondják, legalább egy osztály kifolyt az utcára. — Szép dolog. Tudja, az én fiaméknál hogy oldották meg, hogy elférjenek a gyerekek? Emeletes padokat csináltak. Egy régivágású magas teremben három gyerek is elfér egymás fölött. — Ez igen. De várjon csak! Hogyan tanítják őket? — Emeletes tanárral. A főiskolák már rá is álltak a képzésükre. Jövőre az egyik szak a gúlaformálás lesz a tanárképzőkön. — Az én fiam iskolájában másképp csinálják. Minden helyiséget osztályteremmé alakítanak. — Ne vicceljen! A mi iskolánkban öt éve nincs laboratórium, és a szakköri szobában a nyolcadik H. tanul. — Szakköri szoba... jön nekem ilyenekkel. A fiaméknál átalakították az illemhelyeket is. Szorosan préselve száz gyerek is elfér a volt férfivééében. — Na de, hogyan, szóval mi van, ha valakinek mégis... — Nagyon egyszerű. Minden pad háttámlájára egy zacskót szerelnek, úgy mint a repülőgépeken. Most ment ki egy delegáció Amerikába, hogy tanulmányozza a PANAM zacskóit. Állítólag azok újra felhasználhatók. — Hát... ez még mindig jobb, mintha buszoztatnák. A kollégám kislányát mindennap leviszik egy szabolcsi faluba tanulni. — Szegény gyerek. — Bár ki tudja... Most tervezik, hogy napközit rendeznek be a buszon. Napi öt órát utazik a gyerek, ezalatt tanári felügyelettel megtanulja az anyagot. — Hm. Mi lenne, ha még messzebbre vinnék? Rögtön leadhatnák a nyolc órát is útközben. — Idefigyeljen. Ez nem is rossz ötlet. Csak... minek menjenek olyan messze? Addig köröznek Budapesten, amíg véget nem ér a tanítás. Fel kell szerelni a buszt tornateremmel, mosdóval, szaktermekkel, szakköri szobával, magnóval, vetítővel és mondja, kinek fog hiányozni az a vacak iskola? — Senkinek. És még sokat köröznie sem kell annak a busznak. Elég, ha kétszer átmegy a Lánchídon és az Arpád- hidon, máris letelt az idő. — Tudja, mit? Ha.a busz egy helyben állna, meg lehetne spórolni a vezetőt. — Fel kell tenni bakra, hogy el ne guruljon. — Igen. És téglával szigetelni, hogy ne fázzanak télen a gyerekek. — Rá lehetne tenni in'éhány emeletet. — Na látja? Megtaláltuk a megoldást. Minél több ilyen buszt kell építeni, és rögtön ném lesznek olyan zsúfoltak az iskolák. TÓTISZ ANDRÁS A négy öreg összebújt az asztal végén, hiába próbáltuk szétültetni őket. Mereven maguk elé néznek, csak lopva vetnek egy-egy pilantást az iroda faburkolatú falaira, a cirádás, aranyozott keretű festményekre és a kristálycsillárra. Katika, a diri titkárnője, megrakja az asztalt szendviccsel, itallal, cigarettával, azután kávét hoz. Az öregek óvatosan leemelnek egy-egy csészét a tálcáról, a szélső széken ülő fehér hajú öregembernek úgy reszket a keze, hogy a kanál csörögve táncol a kistányéron. Egy pillanatra összenézünk a dirivel, látom, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát, cinkosan hunyorít. Azután gyorsan az öregek felé fordul. — Tessék! Tessék! - Megkóstolja a kávéját, elégedetten csettint. - Állítom - mondja —, hogy nem a líbiai export volt vállalatunk lidei legnagyobb sikere, hanem az, hogy Katikát át tudtuk csábítani a tanácstól. Aki ilyen kávét főz. . . — Hirtelen észbe kap, mosolyogva eltolja maga elől a csészét. — De ne csak kávézzunk! Kávéval nem lehet koccintani, márpedig mi koccintani szeretnénk hűséges nyugdíjasainkkal. A szakszervezeti titkár fölpattan, konyakot tölt a poharakba. És egy pálinkás üveget kapok föl, az öregek inkább pálinkát kérnek. Várakozásteli csend támad. A diri fölemeli a poharát, habozik egy piHanatig, ülve vagy állva beszéljen-e, azután föláll: — Kedves munkatársaink, barátaink! Az ember megszületik, fölnevelkedik, dolgozik néhány évtizedet, azután nyugdíjba megy. Nyugdíjba megy, mert a néhány évtizedes munka elkoptatja a szervezetét, ráfér hát a pihenés. Ráfér a pihenés, mert tisztességgel, becsülettel eleget tett mindannak, amit a társadalom... A párttitkár szemben ül velem, mereven előre néz. A szak- szervezeti titkár két újjal forgatja talpas poharát a tükörfényes asztalon, néha fölpillant az öregekre, biztatóan odakacsint. A fehér hajú öregember, akinek a kezében táncot járt a kávéskanál, rakodó, egyszer egy teherautó lecsapódó oldaldeszkája fejbevágta, azt hitték, nem éli túl az agyrázkódást. Mély sebhely van a homloka fölött, ráfésüli a haját, de szívesen megmutatja akárkinek. A túlsó szélen egy kövér takarítónő ül, fényes anyagból készült, szűk, fekete ruha van rajta, nyilván régebben készült. Egyébként mindig szakadt, kék köpenyben jár, és a ronda szájáról nevezetes. Az ipari tanulók gyakran fölbosszantják, és jól szórakoznak, amikor trágárságokat üvöltözve dobálja utánuk a fölmosórongyokat. Az igazgató fölemeli a poharát, mindnyájan iszunk. A párttitkárra nézek akar-e beszélni, mert ha akar, utána a szakszervezeti titkár is beszélni fog, és elvárják, hogy én is mondjak néhány búcsúztató szót a fiatalok nevében. A párttitkár azon- ba n nem mond pohárköszöntőt, saját kezűleg tölti újra az öregek poharát. Mindnyájan mo- solygunk. — Hát bizony, eltelt ez a néhány évtized! — mondja a szakszervezeti titkár, és nagyot sóhajt. Az öregek bólogatnak, egyikük félhangosan dünnyögi: — Ügy bizony! — Volt benne mindenféle — folytatja a párttitkár. — Jó is, rossz is, de az a fontos, hogy az ember csak a jóra emlékezzen. — Csend van egy darabig, a párttitkár hozzáteszi : 1— Az nagyon fontos! — Sőt — veszi vissza a szót a szakszervezeti titkár —, most már az is megszépül, ami akkor rossz volt... Emlékszik, Fodor bácsi, amikor ötvenhatban nyitott vasúti kocsiban jött az anyag, és télen úgy összefagyott, hogy nem lehetett kirakni? — Emlékszem bizony! — mondja a középen ülő kövér öregember. Olyan alacsony, hogy nedvesen csillogó kopasz feje alig emelkedik az asztal lapja fölé. — Emlékszem bizony! — Izgalmában fölpattan, azután újra leül. — Gázolajat öntöttünk rá, és meggyújtottuk, a kocsi szinte teljesen kiégett, de az anyagnak csak a teteje engedett föl. Nevetek a többiekkel, pedig már sokszor hallottam ezt a történetet. — Az is jó volt — mondja a párthtkár —, amikor Vendel Józsi alatt összetört a szék! Megint nevetünk. A szélen ülő fehér hajú öregember, akinek a fejére esett a teherautó oldaldeszkája, mesélni kezdi: — Ez a Vendel Józsi beszerző, vagy mi volt, szóval egyszer vett az ebédlőbe vagy kétszáz új széket. Amikor leraktuk őket az autóról, azt mondtam neki: „Gyengék ezek a székek, kár volt pénzt adni értük!” „Két olyat is megbírnak, mint én!" — felelte nagy fennen, pedig ez a Vendel Józsi volt vagy kilencvenöt kiló. —-..ülj rá, majd meglátjuk, hogy elbír-e! — mondtam és a feneke alá toltam egy széket, de előbb meglazítottam a csavarokat rajta. No, Józsi, hogy mutassa, milyen erős a szék, nagy garral rádobta magát, reccs, úgy szedtük fel a roncsok közül. Nagy nevetés, a kövér takarítónő a könnyeit törülgeti. — Az anyját! — mondja fuldokolva. — Az anyja hétszázát. Az igazgató lopva az órájára pillant. Én is megnézem az órámat az asztal alatt, vagy huszonöt perce tart a búcsúztatás, de legalább egy óráig kell maradnunk. — Arisztid és Tasziló elhatározzák, hogy disszidálnak —töri meg a beálló csendet a párttitkár —, de Tasziló nem kap útlevelet. Arisztid zsákban akarja átvinni a határon. A vasúti fülkében fölteszi a csomagtartóba. Amikor a vámőr megkérdezi, hogy mit visz a zsákban, azt mondja: „Edényeket. Magam akarok főzni odakint, mert úgy olcsóbb.” A vámőr meg- lökdösi a zsákot, mire Tasziló kiszól : „Csövömp, csövömp”, Óriási nevetés. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan roskadt össze a szék Vendel Józsi alatt, rágyújt, de a nevetéstől lenyeli a füstöt, fuldokolva köhög, potyognak a könnyei. A többiek már inkább rajta nevetnek, a negyedik nyugdíjas is elmosolyodik, pedig egészen mostanáig komoly arccal, szótlanul ült a helyén. Laci bocsinak hívják, a kövér takarítónő is így szólítja, pedig csak öt évvel fiatalabb nála. Hallottam, hogy valami zűr volt vele, a személyzetis megígérte neki, hogy tovább dolgozhat, azután fuccsba ment egy nagyobb megrendelés, és az öreget mégis elküldték. Örülök, hogy végre mosolyog, nem szeretem a komor arcokat magam körül. ' — Móricka leszökik az utcára, és elüti egy úthenger — kezdi a szakszervezeti titkár, de hirtelen nyílik a vastagon párnázott ajtó, és ijedt arccal bejön Katika, súg valamit az igazgató fülébe. A diri fölpattan, riadalom van az arcán. — A tröszttől? — kérdezi. — És a minisztériumból — teszi hozzá Katika. Csend támad, mindnyájan a dirire nézünk. — Ez mi? — kérdezi nyögve a szakszervezeti titkár. Am a diri arcáról gyorsan eltűnik a riadalom. — Katika, ezeket rakja el! — mondja, és az üvegekre mutat. Ismét kemény és energikus. — Szellőztessen, pakoljon ösz- sze, egyáltalán, tegye rendbe ezt a kuplerájt! Én elébük megyek, szóval tartom őket, amíg lehet. —■ Indulna, de néhány lépés után megtorpan. — Gyere te is, Vasas elvtárs! — mondja a párttitkárnak. Kimennek, Katika szélsebesen rendezkedik, fél perc alatt eltünteti az üvegeket, a poharakat és a megmaradt szendvicseket, kiüríti a hamutartókat. Mindnyájan fölállunk, a négy öreggel senki sem törődik, szorosan egymás mellé húzódnak. Katika az ablakhoz futna, hogy kiszellőztesse a vastagon go- molygó füstöt, de hirtelen megáll, mintha falba ütközött volna. — Velük mi lesz? — kérdezi a szakszervezeti titkárt, és az öregek felé muúat. — Nem tudom... Ebben a pillanatban a diri benéz az ajtón, összerezzenünk, a többiek is biztosan azt hiszik, hogy a vendégekkel jön, de szerencsére még nem értek föl, a diri előreszaladhatott, a párttitkár gondjaira bízta őket. — Még mindig itt vannak? — sziszegi. Katika az öregek felé fordul, mosolyog. Szív alakúra festett ajkait összecsücsöríti. — Sajnos a búcsúztatást félbe kell szakítanunk, hiszent fentről váratlanul... Az igazgató nyitva hagyta az ajtót, amikor az előbb visszahúzódott, minden szó behallatszik a másik szobából. — Erre parancsolj, Szegvári elvtárs! — mondja a párttitkár valakinek. Katika kinyit egy keskeny ajtót, a beépített szekrény és a nagy fikusz között nyílik. — Erre, erre! — Az ajtó felé tereli az öregeket, a takarítónőt, aki egy fél lépéssel lemarad a többiektől, meglöki egy kicsit, hogy jobban igyekezzék. Mi is kimegyünk utánuk, a takarítónőt én követem, mögöttem a szakszervezeti titkár nyo- makszik, letapossa a sarkam a nagy igyekezetben, A kis tanácsteremben vagyunk. A szakszervezeti titkár nagyot sóhajt, én is megköny- nyebbülök egy kicsit, bár fogalmam sincs, mi lesz az öregekkel, akik ismét egy csomóba húzódtak a széles, tükörfényesre politúrozott asztal túlsó végénél. Némán állunk egy darabig, azután a szakszervezeti titkár a zsebébe nyúl. — Sajnos ez most így alakult — mondja —, de azért a lényegről nem feledkezünk meg. — Négy borítékot vesz elő, kiosztja az öregek között, kezet szorít mindegyikükkel. — Jól van — mondja az utolsó kézszorítás után. — Legalább a dohányt megkapták, nem igaz? — Rájuk kacsint, mosolyog. — Szívesen maradnék még magukkal... — hadarja —, de mennem kell. Majd lesz nyugdíjas-találkozó... erre lehet kimenni... Kinyitja az ajtót, maga lép ki először, a küszöbről visszafordul. — Hát viszlát...! Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a magas, hajlott hátú öregember, akit a többiek Laci bácsinak szólítottak, öklével az -asztalra csap. — A rohadt úristenit! A fehér hajú férfi, akinek sebhely van a homlokán, rápisszeg, a másik, az alacsony, kopasz, megrántja a kabátujját, és alig észrevehetően felém bök a fejével. — Nem kellene...- Nem?! — kiáltja Laci bácsi, de azért egy kicsit lehalkítja a hangját. Magasra emeli a borítékot. - Visszamegyek és belevágom a pofájukba! — Hogyisne! — A kövér takarítónő kiveszi a kezéből a borítékot. — Egy frászt vágod...! Hogy még ennyi se legyen? Laci bácsi elhallgat, lehajtja a fejét. - Hát hiszen igaz... - dünnyögi. Visszaveszi a borítékot, némán zsebrevágja. Egyikük sem néz rám, csendben kimennek. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan tört össze a szék Vendel Józsii alatt, óvatosan behúzza az ajtót. K ényelmes karosszékek sorakoznak az asztal mellett, ülök egy darabig az egyikben. Csend van. Egy kicsit rosszul érzem magam, nem fáj semmim, de az ujjaim elzsibbadtak. Kitapintom a pulzusomat, szokatlanul gyorsan ver, de olyan gyengén, hogy alig érzem. Számolom egy percig a lüktetéseket, százhuszonhárom. ..
