Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
io Képújság 1981. november 7. Artyom Viszjolij: “l frontharcosok estéről esik téré összejöttek Grigorov tanító házában, hányták■■■ ■■■-> vetették, milyen hatalmat létesítsenek? Eljöttek az öregek is, hogy meghallgassák a vakmerő beszédeket, de ritkán szóltak közbe, hallgatagon szívták a pipát, és a hegyilakóktól eltanult szokás szerint késeikkel pálcákat faragtak, össze-összenéztek, fejüket csóválták.- Én úgy vélem — mondta Makszim, és bátran körbe jár- tatta pillantását a jelenlévőkön —, ki kell tépni a méregfogakat, tartóztassuk le az atamánt.- Ballal indultál a táncba, Makszim. Ha letartóztatjuk az atamánt, a kozákok másnap valamennyiünket lelőnek, lekaszabolnak. ..- Ostoba — hallgattatta el a beszélőt egy fiatal kozák. — Úgy kell nekem az atamán, mint üvegesnek a hanyattesés. Elcsapni nem nehéz, de kit állítunk a sztanyica élére?- Jemelkát - nevetett Szot- nyicsenko kozák alhadnagy, és kilódította a középre Jemeljan Pereszvet zsellért. — Egy ilyen fejjel semmi gondunk nem lesz. Pereszvet nagy zavarában ökör módjára forgatta borzas kobakját, valamit nyöszörgött, és visszahőkölt a sarokba, körülötte hangok dörögtek:- Mars a lóca alá.- Még a disznónak sem képes moslékot keverni.- Azt nem fogjuk megengedni, mint más helyeken, hogy valamilyen ágrólszakadt kerekedjen fölibénk. . . Még hallani is szörnyű: ott őrmesterecsVérmosta Oroszország (Részlet) Mihail Solohov ke, amott halász, emitt meg matróz vezeti a sztanyicát. — Krisztus is ács volt - jegyezte meg egy tisztes külsejű muzsik, Potapov, az evangélisták szektájának vezére. — Ammá lehetetlen — tiltakozott Szotnyicsenko —, miféle ács? Pallér volt vagy valami más... Még hogy ács... ha leütöd a fejem, se hiszem. Olyan hahota támadt, akárha leomlott volna egy farakás. De a sarokba szorított Szotnyicsenko nem hagyta magát: — Született kozák vagyok. Kiérdemeltem két György-keresz- tet meg egy érmet. S nekem Jemelka parancsolgasson? Abból nem esztek. Makszimnak a szívébe nyilait, rátámadt a kozák alhadnagyra. — Úgy látszik, tetsvér, még nem laktál jól a tábornok új pálcájával. Ha eléd állítanak egy arany vállrojtos szalmabá- bút, az előtt is kihúzod magad és tisztelegni fogsz. A generálisok meg az atamánok nagy pénzeket húztak, sokáig szívták a vérünket. Olcsóbb elöljárókra van szükségünk. A közösség apraja-nagyja rajtunk tartja majd a szemét. A választott komisszár, legyen akár az ördög, a szemünk előtt lesz. Ahogy észrevesszük, hogy nem azt csinálja, amit kell, útilaput a talpára, és másikat választunk. . . — Felkérjük Grigorov urat, jó beszélőkéje van. — Beszélőkéje van, de békés ám, a helyzet pedig... - Makszim úgy bocsánatkérően, röviden a tanítóra mosolyodott, és kutatóan a szemébe nézett - háború-szag van. Békésekre nincs szükségünk. Grigorov hevesen felugrott, és sokáig beszélt-beszélt Oroszország fényes jövőjéről, a forradalomról, a népi kormányzásról és a valamennyi nemzet és réteg közeli megbékéléséről. A csendes, álmodozó természetű ember távoli ifjúságában lelkesedett a forradalmi eszmékért, de mikor a legjobbakat elítélték, a gyengék meghátráltak. Meghátrált és elköltözött a városból Grigorov is. Több mint tíz esztendeje tanítóskodott a sztanyicában, verte a tanulók fejébe a helyesírás egyszerű szabályait és az elemi matematika megingathatatlan igazságait. . . A megszokott szenvedéllyel és hosszasan beszélt, rossz szokásához híven valamilyen tárggyal játszadozott, vagy gyors mozdulatokkal hol fel-, hol letekerte ujjarái csíptetője hosszú, fekete zsinórját. Volt, aki hallgatta és unta, s voltak, akiket elbűvöltek az érthetetlen kacskafingós szavak, amelyekkel a tanító teletűzdelte beszédét, anélkül, hogy maga észrevette volna. Mikor végre fáradtan és boldogan lehuppant a székre, a városból idehurcolt szokás szerint megtapsolták, és a helyeslő suttogás eljutott égő fülébe:- Micsoda koponya...- Ez igen... Úgy beszél, mintha könyvből olvasná.- Uram Isten, mi lesz velünk, csak te vagy a megmondhatója — Danyilo Szemibratov, a böliér zsíros batiszt zsebkendőjével megtörölte izzadt arcát, melle vörös szőrzetét, hónalját, és ritkán ejtve a szót, nyekeregte: - Szerintem, ha már kell, hát válasszunk egy megbízható embert, és szolgáljon felibe: egyik nap legyen atamán, a másikon komiszár. Makszim ráreccsent:- Azt már nem, Danyilo Szemjonovics, nem komázunk az atamánokkal. Darabokra kell tépni őket, és nem fáj többé a fejünk.- Figyeljetek, jóemberek, Ku- zselj maga akar komisszár lenKatonák. Vasas Károly rajza. ni, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!- Nem illet, én tanulatlan vagyok. .. Nem tolakszom előre, de kullogni sem fogok; mert érdekel, mi lesz itt nálunk. Éjszakánként nem alszom, töröm a fejemet. Az evangélista Potapov szemére húzta nyúlszőr kucsmáját, és a Kijárat felé tartott; senkire sem nézve, mintha csak önmagának beszélne, mormogta :- össznépi ima, bűnbánás és egymás bűneinek bocsánata... De itt - a pokol bűze, isten- káromlás, haramiák bűnbarlangja... Vérontás lesz - gyász lesz. . felfaljuk és kifosztjuk egymást, de a férgek felfalnak mindannyiunkat. Házunk küszöbét felveri a gaz^egyedül a ragadozó vadak kóborolnak majd a föld színén... Ki gondolta volna, hogy még egy hónap sem telik el, és az újizraeliták, óizraeliták, szombatosok, stundisták, reszketősök és a sztanyicában létező egyéb szekták tagjai testvéreikből alakított szakaszokat és századokat adnak a partizánmozgalomnak? Makszim hajtotta a magáét:- Vagy ide, vagy oda, csak minél hamarabb földet. . .- Úgy van, az idő nem vár, ideje vóna osztani.- Ugyan minek osztani? - csodálkozott a vörös Bobir -, föl van már osztva. Kimelegszik az idő, befogok, füttyen- tek egyet, és ki a földre.- Bűnbe jutunk.- Majd vénségünkre le- imádkozzuk.- — Az már nem az én gondom, nem erőszakolom senkire a földet.- Hetvenkedj csak. Mi frontharcosok nem tesszük le kezünkből a fegyvert, amíg be nem állítjuk a mi rendünket. Szabadság, egyenlőség, és veletek vaddisznókkal semmiféle testvériség. Mi vagyunk az erő, azt mívelünk, amit akarunk.- Én nem tudom, ti mint vélekedtek - szólt Szerjoga Oszt- rouhov, a gárdista -, de engem aztán pányvával sem tudnak befogni a háborúba. Ki- hősködtük magunkat, elég volt. Épp ideje már, hogy éjszakánként asszonyainkkal hősködjünk.- Mind csak az asszonyokkal hadakoznál. Ha az ilyen hősködésért kitüntetéseket osztogatnának, megkapnál minden György-keresztet.- Elég, ha csak a háborúra gondolok, máris megfagy fáradt ereimben a vér, de mégsem kerülhetjük el.- Meg vagyunk áldva.- Fal állja útunkat — mondja Makszim -, hát le kell dönteni. Kivel kezdjük, mivel? Van-e mindenkinek fegyvere? ——^ehezen születtek a gonN dolatok. Éjszakákat vitatkoztak át, kilátástalanul bukdácsoltak a rémhírek útvesztőiben, s ha lassan is, de a rátermettebbek megtalálták az igazi ösvényt. BALOGH JÓZSEF fordítása I Három gomb (A Pokrovszkij szakérettségi-tanfolyam résztvevőinek) Először ketten voltak. Az egyik csontból készült, nagy volt, enyhe kölniillat lengte körül, arisztokratikusan ingerült, megvető kifejezés ült az arcán. A másik aprócska volt, fából készült, vörös posztóval vonták be. Az utolsót, a harmadikat, amelynek acélkék volt a színe, és acélból is készült, csak a napokban szedték fel valahol. Aztán a reggeli söprés, takarítás után a házmester sodort magának egy cigarettát, akkor a kapadohánnyal együtt markolta ki a zsebéből. Durva, dohánytól barnára festett ujjai közt forgatta egy darabig, aztán minden különösebb teketóriázás nélkül odadobta az ablakpárkányra.- Anna, leszakadt a gatyámról a gomb, helyette varrd föl ezt! A kékes gomb nagyot toppantott az ablakpárkányon:- Aggyisten, elvtársak! A vörös enerváltan mosolygott, a csontgomb képén megvető grimasz futott át. A házmesterlakásban, a nyirkos, hűvös ablakpárkányon heverészve, kelletlenül, igaz, de azért csak szóbaelegyedtek egymással a gombok.- AR, uraim, csoda, hogy élek azok után, ami velem történt - kezdte úrias affektálással a csontgomb. - Verítékszag, kapcabűz, valami sajátos paraszti légkör, ah, ez már több a soknál... Még két hónapnak előtte is fenn éltem a harmadikon, egy káprázatos felöltőn. Tulajdonosunk dúsgazdag gyáros volta múlt rendszerben, most valami trösztnél sikerült elhelyezkednie. Egyszerűen nem lehet elhinni, hogy még mostanában is mennyi pénze volt. Gyakran megesett, hagy aktatáskájából zizegő, finom papírra írt számlákat vett elő, s közben ezt suttogta: „Előbb-utóbb a GPU kezére kerülök...” És ilyenkor remegett a keze. Esténként bérkocsin egy színésznőhöz hajtottunk. Hatalmas összegeket költött erre a nőre a mi gazdánk. Egyszer a szokottnál is tovább kocsikáztunk; végül a kaszinónál szálltunk ki. „Gyerünk" — sziszegte a nő; megragadott engem, és én általam az ajtó felé rángatta a gazdánkat. „Bűnbe akarsz vinni!... kiájtott fel a gazdánk, és kitépte magát a nő kezéből. Én viszont a kezében maradtam. A nő gazdám után köpött, engem meg a földhöz vágott. Mondókája végeztével egy hatalmas könnycsepp gördült ki a csontgomb szeméből.- E-eegen, komoly dolog a szerelem. Én hajdanában egy vörös parancsnok Bugyonnij-sapkáján pompáztam. Ott voltam a Vrangel elleni hadjáratban, harcoltam Mahno ellen. Golyók süvítettek el mellettem. Perekopnál majdnem kettészelt egy kozák szablya. Mindez tovaszállt, mint valami kellemes álom... Beköszöntött a békeidő... Az én parancsnok gazdám matematikát és egyéb bölcs dolgot tanult; alattam főtt a feje. Aztán megismerkedett valami kis gépíró nagyságával, és odadobott mindent. . . Egyre lazábbá vált a fonal, amelyik engem tartott, én meg kifakultam, a gazdám látva, hogy milyen szánalmasan fityegek a sapkáján, legyintett és Trockijról motyogott valamit.- Burzsoá zavgyvaság a trockizmus! - mosolyodott el ironikusan a harmadik. - Annak, hogy én idekerültem, sokkal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis komszomolistá- nak a nadrágján voltam. A csontgomb megvetően elhúzta a száját, a vörös zavarában még jobban elvörösödött.- Az én gazdám — folytatta a fémgomb — fürtös hajú, makacs homlokú, köpés tekintetű fiú volt. Megszállottan tanult. Amikor a tanulás engedte, vagont rakott ki a pályaudvaron. Közben az Ifjú Gárdát énekelte. A legszükségesebb beszerzendői közt vásárolt egy nadrágot is, s ezen a nadrágon töltöttem be hivatásomat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az ő személyét szolgáltuk volna, öt, hozzá hasonló derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Kinek mikor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A fürtös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy beszédet mondjon az alapszervnél. Ha nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, akkor egy jó nagyot rántott a nadrágján. Gyakran persze huzigálta is; ezt azért csinálta, mert üres volt a hasa. Egyszer aztán egészen elszontyolodva, nekibúsúlva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tankönyvet, és elő kellett fizetniük a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csimpaszkodott, és határozottan azt mondta: „Fiúk, vagy befejezzük a tanfolyamot, vagy megtartjuk a nadrágot. Nyomás a zsibvásárra!” A fiúk nagy kacagás, viháncolás közepette lerángatták róla a nadrágot. Ekkor szakítottak le engem is... A fémgomb köpött egy nagyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordított a másik kettőnek. BRATKA LÁSZLÓ fordítása Rab Zsuzsa: „Az a katona...” indig maradandó élmény, ha az ember személyesen találkozik egy- egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jó néhány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vlnokurowal, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „első világháborús" apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevés beszédű volt, de súlyos szavú, és agyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágy tekintetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is magamban fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. VASÚTI KOCSI 1918-BAN Úgy rémlik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertenull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpalény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcön Zsák szakad, s az alsó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába /ebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén■ a csiptető... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták látni sosem-volt íényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának” költőfiával, s hadd mondjam el, miért vonzott elejétől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt is, hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám" friss áradásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki elsősorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vinokurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent iaezett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönségei” téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már A libegés! Baktass völgyön-he- gyen. A költő, az mezítlábas-legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár." Felidézem Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Vagany- kovo temetőben nyugszik. Látom szemét, amely annyi mindent látott a hosszú útban, amíg a vadul rángó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő-fiát idézzem : „...ők rázták meg keményen a világot tiz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat..." zzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”.
