Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-07 / 262. szám

io Képújság 1981. november 7. Artyom Viszjolij: “l frontharcosok estéről es­ik téré összejöttek Grigorov tanító házában, hányták­■■■ ■■■-> vetették, milyen hatal­mat létesítsenek? Eljöttek az öregek is, hogy meghallgassák a vakmerő beszédeket, de rit­kán szóltak közbe, hallgatagon szívták a pipát, és a hegyila­kóktól eltanult szokás szerint késeikkel pálcákat faragtak, össze-összenéztek, fejüket csó­válták.- Én úgy vélem — mondta Makszim, és bátran körbe jár- tatta pillantását a jelenlévőkön —, ki kell tépni a méregfogakat, tartóztassuk le az atamánt.- Ballal indultál a táncba, Makszim. Ha letartóztatjuk az atamánt, a kozákok másnap valamennyiünket lelőnek, leka­szabolnak. ..- Ostoba — hallgattatta el a beszélőt egy fiatal kozák. — Úgy kell nekem az atamán, mint üvegesnek a hanyattesés. Elcsapni nem nehéz, de kit állítunk a sztanyica élére?- Jemelkát - nevetett Szot- nyicsenko kozák alhadnagy, és kilódította a középre Jemeljan Pereszvet zsellért. — Egy ilyen fejjel semmi gondunk nem lesz. Pereszvet nagy zavarában ökör módjára forgatta borzas kobakját, valamit nyöszörgött, és visszahőkölt a sarokba, kö­rülötte hangok dörögtek:- Mars a lóca alá.- Még a disznónak sem ké­pes moslékot keverni.- Azt nem fogjuk megenged­ni, mint más helyeken, hogy valamilyen ágrólszakadt kere­kedjen fölibénk. . . Még halla­ni is szörnyű: ott őrmesterecs­Vérmosta Oroszország (Részlet) Mihail Solohov ke, amott halász, emitt meg matróz vezeti a sztanyicát. — Krisztus is ács volt - je­gyezte meg egy tisztes külsejű muzsik, Potapov, az evangélis­ták szektájának vezére. — Ammá lehetetlen — tilta­kozott Szotnyicsenko —, miféle ács? Pallér volt vagy valami más... Még hogy ács... ha le­ütöd a fejem, se hiszem. Olyan hahota támadt, akár­ha leomlott volna egy farakás. De a sarokba szorított Szot­nyicsenko nem hagyta magát: — Született kozák vagyok. Ki­érdemeltem két György-keresz- tet meg egy érmet. S nekem Jemelka parancsolgasson? Ab­ból nem esztek. Makszimnak a szívébe nyi­lait, rátámadt a kozák alhad­nagyra. — Úgy látszik, tetsvér, még nem laktál jól a tábornok új pálcájával. Ha eléd állítanak egy arany vállrojtos szalmabá- bút, az előtt is kihúzod magad és tisztelegni fogsz. A generá­lisok meg az atamánok nagy pénzeket húztak, sokáig szív­ták a vérünket. Olcsóbb elöl­járókra van szükségünk. A kö­zösség apraja-nagyja rajtunk tartja majd a szemét. A válasz­tott komisszár, legyen akár az ördög, a szemünk előtt lesz. Ahogy észrevesszük, hogy nem azt csinálja, amit kell, útilaput a talpára, és másikat válasz­tunk. . . — Felkérjük Grigorov urat, jó beszélőkéje van. — Beszélőkéje van, de békés ám, a helyzet pedig... - Mak­szim úgy bocsánatkérően, rövi­den a tanítóra mosolyodott, és kutatóan a szemébe nézett - háború-szag van. Békésekre nincs szükségünk. Grigorov hevesen felugrott, és sokáig beszélt-beszélt Orosz­ország fényes jövőjéről, a for­radalomról, a népi kormányzás­ról és a valamennyi nemzet és réteg közeli megbékéléséről. A csendes, álmodozó természetű ember távoli ifjúságában lelke­sedett a forradalmi eszmékért, de mikor a legjobbakat elítél­ték, a gyengék meghátráltak. Meghátrált és elköltözött a vá­rosból Grigorov is. Több mint tíz esztendeje tanítóskodott a sztanyicában, verte a tanulók fejébe a helyesírás egyszerű szabályait és az elemi mate­matika megingathatatlan igaz­ságait. . . A megszokott szen­vedéllyel és hosszasan beszélt, rossz szokásához híven valami­lyen tárggyal játszadozott, vagy gyors mozdulatokkal hol fel-, hol letekerte ujjarái csíptetője hosszú, fekete zsinórját. Volt, aki hallgatta és unta, s voltak, akiket elbűvöltek az érthetetlen kacskafingós szavak, amelyek­kel a tanító teletűzdelte beszé­dét, anélkül, hogy maga észre­vette volna. Mikor végre fáradtan és bol­dogan lehuppant a székre, a városból idehurcolt szokás sze­rint megtapsolták, és a helyes­lő suttogás eljutott égő fülébe:- Micsoda koponya...- Ez igen... Úgy beszél, mintha könyvből olvasná.- Uram Isten, mi lesz ve­lünk, csak te vagy a megmond­hatója — Danyilo Szemibratov, a böliér zsíros batiszt zsebken­dőjével megtörölte izzadt ar­cát, melle vörös szőrzetét, hónalját, és ritkán ejtve a szót, nyekeregte: - Szerintem, ha már kell, hát válasszunk egy megbízható embert, és szolgál­jon felibe: egyik nap legyen atamán, a másikon komiszár. Makszim ráreccsent:- Azt már nem, Danyilo Szemjonovics, nem komázunk az atamánokkal. Darabokra kell tépni őket, és nem fáj töb­bé a fejünk.- Figyeljetek, jóemberek, Ku- zselj maga akar komisszár len­Katonák. Vasas Károly rajza. ni, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!- Nem illet, én tanulatlan vagyok. .. Nem tolakszom elő­re, de kullogni sem fogok; mert érdekel, mi lesz itt nálunk. Éj­szakánként nem alszom, töröm a fejemet. Az evangélista Potapov sze­mére húzta nyúlszőr kucsmá­ját, és a Kijárat felé tartott; senkire sem nézve, mintha csak önmagának beszélne, mor­mogta :- össznépi ima, bűnbánás és egymás bűneinek bocsánata... De itt - a pokol bűze, isten- káromlás, haramiák bűnbar­langja... Vérontás lesz - gyász lesz. . felfaljuk és kifosztjuk egymást, de a férgek felfalnak mindannyiunkat. Házunk küszö­bét felveri a gaz^egyedül a ra­gadozó vadak kóborolnak majd a föld színén... Ki gondolta volna, hogy még egy hónap sem telik el, és az újizraeliták, óizraeliták, szom­batosok, stundisták, reszketősök és a sztanyicában létező egyéb szekták tagjai testvéreikből ala­kított szakaszokat és százado­kat adnak a partizánmozga­lomnak? Makszim hajtotta a magáét:- Vagy ide, vagy oda, csak minél hamarabb földet. . .- Úgy van, az idő nem vár, ideje vóna osztani.- Ugyan minek osztani? - csodálkozott a vörös Bobir -, föl van már osztva. Kimeleg­szik az idő, befogok, füttyen- tek egyet, és ki a földre.- Bűnbe jutunk.- Majd vénségünkre le- imádkozzuk.- — Az már nem az én gon­dom, nem erőszakolom senkire a földet.- Hetvenkedj csak. Mi front­harcosok nem tesszük le ke­zünkből a fegyvert, amíg be nem állítjuk a mi rendünket. Szabadság, egyenlőség, és ve­letek vaddisznókkal semmiféle testvériség. Mi vagyunk az erő, azt mívelünk, amit akarunk.- Én nem tudom, ti mint vé­lekedtek - szólt Szerjoga Oszt- rouhov, a gárdista -, de en­gem aztán pányvával sem tud­nak befogni a háborúba. Ki- hősködtük magunkat, elég volt. Épp ideje már, hogy éjszakán­ként asszonyainkkal hősködjünk.- Mind csak az asszonyok­kal hadakoznál. Ha az ilyen hősködésért kitüntetéseket osz­togatnának, megkapnál minden György-keresztet.- Elég, ha csak a háborúra gondolok, máris megfagy fá­radt ereimben a vér, de még­sem kerülhetjük el.- Meg vagyunk áldva.- Fal állja útunkat — mond­ja Makszim -, hát le kell dön­teni. Kivel kezdjük, mivel? Van-e mindenkinek fegyvere? ——^ehezen születtek a gon­N dolatok. Éjszakákat vi­tatkoztak át, kilátástala­nul bukdácsoltak a rém­hírek útvesztőiben, s ha lassan is, de a rátermettebbek meg­találták az igazi ösvényt. BALOGH JÓZSEF fordítása I Három gomb (A Pokrovszkij szakérettségi-tanfolyam résztvevőinek) Először ketten voltak. Az egyik csontból készült, nagy volt, enyhe kölniillat lengte körül, arisztokratikusan ingerült, meg­vető kifejezés ült az arcán. A másik aprócska volt, fából ké­szült, vörös posztóval vonták be. Az utolsót, a harmadikat, amelynek acélkék volt a színe, és acélból is készült, csak a napokban szedték fel valahol. Aztán a reggeli söprés, takarítás után a házmester sodort ma­gának egy cigarettát, akkor a kapadohánnyal együtt markolta ki a zsebéből. Durva, dohánytól barnára festett ujjai közt for­gatta egy darabig, aztán minden különösebb teketóriázás nél­kül odadobta az ablakpárkányra.- Anna, leszakadt a gatyámról a gomb, helyette varrd föl ezt! A kékes gomb nagyot toppantott az ablakpárkányon:- Aggyisten, elvtársak! A vörös enerváltan mosolygott, a csontgomb képén meg­vető grimasz futott át. A házmesterlakásban, a nyirkos, hűvös ablakpárkányon heverészve, kelletlenül, igaz, de azért csak szóbaelegyedtek egymással a gombok.- AR, uraim, csoda, hogy élek azok után, ami velem tör­tént - kezdte úrias affektálással a csontgomb. - Verítékszag, kapcabűz, valami sajátos paraszti légkör, ah, ez már több a soknál... Még két hónapnak előtte is fenn éltem a harmadi­kon, egy káprázatos felöltőn. Tulajdonosunk dúsgazdag gyáros volta múlt rendszerben, most valami trösztnél sikerült elhelyez­kednie. Egyszerűen nem lehet elhinni, hogy még mostanában is mennyi pénze volt. Gyakran megesett, hagy aktatáskájából zizegő, finom papírra írt számlákat vett elő, s közben ezt sut­togta: „Előbb-utóbb a GPU kezére kerülök...” És ilyenkor re­megett a keze. Esténként bérkocsin egy színésznőhöz hajtottunk. Hatalmas összegeket költött erre a nőre a mi gazdánk. Egy­szer a szokottnál is tovább kocsikáztunk; végül a kaszinónál szálltunk ki. „Gyerünk" — sziszegte a nő; megragadott engem, és én általam az ajtó felé rángatta a gazdánkat. „Bűnbe akarsz vinni!... kiájtott fel a gazdánk, és kitépte magát a nő kezéből. Én viszont a kezében maradtam. A nő gazdám után köpött, engem meg a földhöz vágott. Mondókája végeztével egy hatalmas könnycsepp gördült ki a csontgomb szeméből.- E-eegen, komoly dolog a szerelem. Én hajdanában egy vörös parancsnok Bugyonnij-sapkáján pompáztam. Ott vol­tam a Vrangel elleni hadjáratban, harcoltam Mahno ellen. Golyók süvítettek el mellettem. Perekopnál majdnem kettészelt egy kozák szablya. Mindez tovaszállt, mint valami kellemes álom... Beköszöntött a békeidő... Az én parancsnok gazdám matematikát és egyéb bölcs dolgot tanult; alattam főtt a feje. Aztán megismerkedett valami kis gépíró nagyságával, és oda­dobott mindent. . . Egyre lazábbá vált a fonal, amelyik engem tartott, én meg kifakultam, a gazdám látva, hogy milyen szá­nalmasan fityegek a sapkáján, legyintett és Trockijról motyo­gott valamit.- Burzsoá zavgyvaság a trockizmus! - mosolyodott el iro­nikusan a harmadik. - Annak, hogy én idekerültem, sokkal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis komszomolistá- nak a nadrágján voltam. A csontgomb megvetően elhúzta a száját, a vörös zava­rában még jobban elvörösödött.- Az én gazdám — folytatta a fémgomb — fürtös hajú, makacs homlokú, köpés tekintetű fiú volt. Megszállottan ta­nult. Amikor a tanulás engedte, vagont rakott ki a pályaud­varon. Közben az Ifjú Gárdát énekelte. A legszükségesebb beszerzendői közt vásárolt egy nadrágot is, s ezen a nadrá­gon töltöttem be hivatásomat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az ő személyét szolgáltuk volna, öt, hozzá hasonló derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Kinek mi­kor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A fürtös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy beszédet mond­jon az alapszervnél. Ha nem jutott eszébe a megfelelő kife­jezés, akkor egy jó nagyot rántott a nadrágján. Gyakran per­sze huzigálta is; ezt azért csinálta, mert üres volt a hasa. Egy­szer aztán egészen elszontyolodva, nekibúsúlva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tankönyvet, és elő kellett fizetniük a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csim­paszkodott, és határozottan azt mondta: „Fiúk, vagy befejez­zük a tanfolyamot, vagy megtartjuk a nadrágot. Nyomás a zsibvásárra!” A fiúk nagy kacagás, viháncolás közepette le­rángatták róla a nadrágot. Ekkor szakítottak le engem is... A fémgomb köpött egy nagyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordított a másik kettőnek. BRATKA LÁSZLÓ fordítása Rab Zsuzsa: „Az a katona...” indig maradandó él­mény, ha az ember sze­mélyesen találkozik egy- egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordítá­som hősével találkoztam jó né­hány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édes­apjával, Mihail Vlnokurowal, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szü­leit a költő és felesége. A költő, aki tizennyolc éves fejjel ön­ként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „első világháborús" apját, a hi­vatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevés be­szédű volt, de súlyos szavú, és agyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külse­jét meghazudtoló, lágy tekin­tetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tör­delte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is ma­gamban fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hi­szen nem sokkal előbb fordí­tottam le. VASÚTI KOCSI 1918-BAN Úgy rémlik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertenull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpalény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcön Zsák szakad, s az alsó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába /ebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén■ a csiptető... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták látni sosem-volt íényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának” költőfiával, s hadd mondjam el, miért vonzott ele­jétől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt is, hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám" friss áradásában, amely renge­teg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki első­sorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vino­kurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent iaezett vers is tanú­sítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönségei” téma. A fenn­költség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legneme­sebb, az igazi realizmus meg­testesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már A libegés! Baktass völgyön-he- gyen. A költő, az mezítlábas-le­gyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár." Felidézem Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Vagany- kovo temetőben nyugszik. Lá­tom szemét, amely annyi min­dent látott a hosszú útban, amíg a vadul rángó vasúti ko­csin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő-fiát idéz­zem : „...ők rázták meg keményen a világot tiz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat..." zzel a rövid emlékezés­sel próbáltam életre igézni egyik legkedve­sebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló na­pot”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom