Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

io Képújság

1981. november 29.

Babits és Szekszárd

Farkas Pál alkotása a Babits-ház udvarán

3 , . v 'ó>>. >;'>

Illyés Gyűlő, nem sokkal Babits halála után art irta: „Volt egy pillanat Európa történetében, midőn nyugat szelleme elbillent o földrajzi nyugatról, s Magyarország fölé szállt, Babits feje fölé". Valóban Így volt, s a fényből Szekszárd is kapott, illetve kaphatott volna, de a „nehezen heviilö ; város", miként Babits felesége nevezte, inkább saját árnyékába húzódott, s netrí látta meg a világirodalmi fényességet. Ma már . az egyes mozzanatokat is ismerjük, s Illyés Gjrtíla szavaiból tudjuk őzt a -makacs szeretetet is, amellyel -a varoshoz ragaszkodott, aggódva figyelve, kap,e .ijó- s*&k*ze-. OM|t^^O]r»zást';ihőré^^^De

été tartott, haragot, ''éTfénér- zést váltott ki, vagy - ez sem jobb semmivel - kárörömöt azok részéről, akiketriem léptetett fel a Halálfiai világ- színpadán. ' "v~Visszatekintve a múltba, azt kell mondcinunk, beláthatatlan a mindenkori jelen felelőssége, mert mindig önmagát utasítja el vagy becsüli meg értékeiben, s a rég letűnt évtizedek mulasztásainak keserű tudatát ne. künk is viselnünk kell. Babits és Szekszárd kapcsolata a vi. szonzatlan szerelmet idézi, majd később, halála után, ct könnyelmű feledés, a felelőtlen közöny fájdalmát.

Ma már, számos tény birtokában, amit az utolsó két évtizedben a Babits-kutatás feltárt, sok mindent világosabban látunk. Tudjuk, elsősorban Illyés Gyula vallomásából, hogy a gyanakvás vagy éppen elutasítás magában a családban kezdődött, ahol csalódva nézték, hogy „az érdemes táblabíró fia", mert sokáig csak így emlegették, elfordult a vármegyei urak életéből, tanár lett, s költő, aki olyan verseket írt, amelyek megértés és lelkesedés helyett gúnyt, nevetségességet váltottak ki. Aztán jött a Tanács- köztársaság, s 1921 karácsonyán meg kellett érnie azt a megaláztatást is, hogy közeli rokona neki ajánlott könyvét visszaküldte. „Természetesen ebből az következik — írta anyjának —, hogy én soha többet Szekszárd- ra nem megyek és minden érintkezést a rokonsággal megsza. kítok."

Idegen volt a szeretett városban, pedig halála percéig hű. ségesen ragaszkodott utcáihoz, köveihez, a szépséges tájhoz. Mint Dante Firenzéhez, s verset írt a nagy száműzöttről, éppen ebben a városban:

de visszatér megint, s a régi tájat,

mint régi kedvest, új

szépségben éri. így én is, amint visszatérek

egyre

anyaföldemre — ama drága

Hidra,

melyen át percem az örököt

éri,

amelyből jöttem —: az otthoni hegyekre:

úgy térek vissza, Dante,

tájaidra!

Regények, novellák, s versek és újra versek vallanak arról, hogy mit jelentett néki a város, az édes otthon, a csöndes tanya, a pince, melynek melegén boldog óborok pihennek, s a régi kert, amelyről „talán örökké lehetne verselni”.

.Kevés költőnk van, akit any- nyira, s oly következetesen félreértettek, mint őt, gyakran még a barátok is. A legsúlyosabb félreértés .minden bizonnyal az volt, hogy a valóságtól elszakadt művészt láttak benne, aki érzéketlenül áll kora előtt, s mindent képzeletére bíz. Úgy

gondolom, ezt épp itt kell megemlíteni, ezen a helyen, melynek legkisebb részletét is a genius loci öröme járja át. Mert Babits, a konok balhiedelemmel ellentétben az igazi realisták közül való; ha elfogulatlanul olvassuk, látjuk, minden sora a biztos megfigyelőre vall, aki -mindig a valóság elemeit emeli költői magasságokba. Nemcsak a Halálfiai lapjain, hanem verseiben is. Már első könyvében Aliscum éjhajú lányáról dalol, számára Szekszár- dot jelenti Recanati, Leopardi szülőfalva, s Itália szépségére is így felel, a „gömbölyű”, szelíd, színjátszó kék vidékre emlékezve: „De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb, mint honni dombjaink, s a dunántúli ég..." S hányszor tér vissza verseiben a szekszárdi dombok em. léke, a téli szőlőhegy, s a város, melyről fájdalmasan írja: „Kit elhagytam: szülőhelyem! s ki jöttél mindenütt velem."

S itt va-n a -régi ház és a régi kert, melynek minden részletét versbe foglalta, virágait, zöld gyepét, a barna lábért, a jegenyeakácot, fecskéket is. S itt írta, fájdalomban és félelem, ben, de reménykedve is a Télutó a Sédpataknál gyönyörű strófáit:

Muzsikál a napsugár ma s

ragyogva tükröz a Séd: olyan simán gyűri lejjebb vizei halk húsét,

mint titkos -mángorlóból

gördülne selyem lepedő. Kanya-rg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő.

Reménykedve is, mert úgy

érezte, „Óh nem lehet- rossz világ, amelyben ez a nap ég!”

Azzal kezdtem, nagy, mindig nagy a jelen felelőssége, akkor is, ha a múltat kell jóvátenni«, mert csak így válik méltóvá jogos örökségéhez. Jóvátettünk minden .-mulasztást, kiengeszteltük Babits szellemét? Nem tisztem eldönteni. De az bizonyos, a város, mely meghatározó em. léke s művei kiapadhatatlan forrása volt, igazán ezekben az években fogadta szívébe. A szerénységre sincs okunk, mert ebben nekünk is részünk van. Áll a régi ház, s a magyar irodalom egyik legszebb emlékhelye a hajdani, sokszor hűtlen otthon emlékét idézi, itt a régi kert, a megújult város, még Cenci néni kőkeresztje sem veszett el, s most itt van, méltó emlékként, Farkas Pál nagyon szép szobra. Becsüljük meg mindezt, ne csak

a nemes alkotást, életének tárgyi emlékeit, hanem őt magát is, a mindig élő, s egyre jelen- valóbban- közötünk élő Babits Mihályt.

Megmaradt egy régi fénykép, Illyés Gyula készítette 1937 márciusában, közös szekszárdi útjuk alkalmával. Babits a betegség súlyától kicsit görnyedtem Ildikó lányával megy a hajdani Szent László utcában a régi ház felé. Amikor erre járok, mindig ez a kép jut eszembe. De már régóta tudom, hogy Babits Mi. hály végül is hazatalál. A szeretett városba, s a régi házba is.

CSÁNYI LÁSZLÓ

(Elhangzott november 26-án, Babits Mihály születésnapján, Farkas' Pál szobrának ünnepélyes átadásán rendezett meg. emlékezésen.)

Szoborrészlet

□ Szentháromság-szobor helyén állt egykor a Várnegyed dísz- kútja, amelyről 1501-ben írta az olasz diplomata. Dainiero: „A főtér közepén álló szép szökőkútból ezen a napon kitűnő bor csordogált. A nép naphosszat zarándokolt a csodaforráshoz: bögrékkel, fazekakkal, süvegeikkel merítettek belőle. Némelyik egyenesen szájába csorgatta az italt... A földön részegek hevertek, ezeket lassacskán hazacipelték."

Egykori latin tankönyvemben az első olvasmány így kezdődött: „Agricola terram arat. Agricola vineam quoque curat” — A földműves földet szánt. A földműves szőlőt is művel. Római légiók nyomában jött ide is a gyümölcsfa, a szőlővessző; a budai hegyvidék „vergiliusi táj” már időszámításunk első századaiban. S amikor a magyar államalapítás után jönnek a „latin” — olasz, francia — „hospesek", a szőlőművelő telepesek, szerzet-beliek és világiak, talán nem is kell sokat szelídíteni a népvándorlás idején elvadult tájon. Ahogy a budai vásárosok mézeskalács huszárjaiban talán az aquincumi bábsütők lóhátas imperátorfigurái öröklődtek ránk, úgy éltek tovább szőlőművelőink — az olasz—francia borvidékek szerszámaihoz hasonlatos — metszőkéseiben, kapáiban a latin szőlőkultú-a emlékei.

o

A középkori és barokk Budán — egészen a XIX. század második feléig, amikor a nagy filoxerajárvány lesöpörte a tőkesorokat a tabáni, naphegyi lejtőkről — minden valamire való budai polgárnak megvolt a maga szőlőskertje. A Várnegyed házainak utcára nyíló pinceablakát úgy építették, hogy a „borkorcsolyás" legények leeregethessék torkán a hordókat. Az alig ötven esztendős város első ostroma idején, 1302-ben a polgárok óvatosan meghúzódnak a falak védelmében; a trónkövetelő Károly Róbert hajítógépei nem sok kárt tehetnek az erős védőművekben: így aztán a katonák — szeptember van, szüretidő — nekiesnek a szőlőknek, tiporják, döngetik a fürtökkel rakott tőkéket. Ezt már nem nézhetik a gazdák, megnyitják a kapukat, s oly dühvei rontanak az ostromlókra, hogy azok rendetlen futásban egészen Székesfehérvárig menekülnek.

Itt, ahol még a városi bakter is borban kapta a hivatali járandóságát, ugyancsak kevesen lehettek az oly megátalkodott antialkoholisták, mint a XV. században élt német polgár» kit Peter Onvennek — Unwein, bortalan — hívtak, s 1439-ben, magát megmagyarítván, kemény következetességgel a Bornemissza nevet vette föl.

Szüret után, amikor terjengeni kezdett a budai sikátorokban a murci illata,, már csaknem minden polgárházon ott függött az italmérést jelző cégér. A Várnegyed egyik ránk maradt rejtélyének, a kapualjakban rejtezkedő ülőfülkesorok rendeltetésének nyitját sokan ebben vélik megtalálni. Középkori templomokban megszokott látvány az éneklő kanonokok, a szertartások fényét jelenlétükkel emelő főpapok „páholysora”, de ilyesmi polgárházak kapualjaiban egyebütt nem található. Éjszakai őrök pihenője? Szolgák pletykapadja? Vagy csakugyan azért kellettek, hogy a borát mérő polgár kecskelábú asztalokat állítson elébük, cinkupákkal, a kis gyertyafülkékben pislogó mécsesekkel teremtve kellemes korcsmahangulatot a boltív alatt?

Akadt azért csapszék is a Várnegyedben szép számmal; s hogy nem volt oktalan Mátyás király 1486-os rendelete — aki kocsmába megy, fegyverét szállásán hagyja! —, arról nem egy krónikás feljegyzés tanúskodik. Amikor 1500 tájékán Jagelló Zsig- mond herceg — a későbbi lengyel király — Budán vendégeskedik bátyjánál, II. Ulászlónál, ezt írja róla és kíséretéről Pierre Choque, az ugyancsak vendég francia lovag: „A legbájosabb legények, s a legjobb táncosok, akiket valaha is hátán hordott a föld”, ám a herceg bolondja ripityára töri egy kocsma berendezését, udvari káplánjának pedig — akit az ital nem egyszer „szerfölött elgyöngített” — saját cimborái szakítják be fejét mulatozás közben. De Balázs mester bakonybéli apátúr sem lehetett különb lengyel

Boros Buda

testvérénél: saját rendtársai vallják, hogy Budán időzvén, „a lehető leggonoszabb életet élte, még lányok is jártak föl hozzá...” A török alatt is voltak Budán „gyertyás házak”, éjjel nyitva tartó tavernák; ilyen lehetett a mai Hess András téren a Zöld Fa a „Vörös Sün-ről elnevezett sarokházban", amelyről a visszafoglalás évében, 1696-ban kelt összeírás emlékezik meg.

Szüretre készültek 1810 szeptemberében is, a budai lejtőkön beérett a gohér, a kadarka, a pincék előtt szüretre készítették a kádakat. Schuler pintérmester udvarán, a Rácfürdő mellett az egyik legény új hordót égetett, „tűzzel belül edzve a fáját", s a hirtelen szél fölragadta a lángoló forgácsot... Négyszáz épület vált a tűz martalékává: az egész Tabán és a fél Víziváros; hiába próbálták a gazdák — víz híján — a pincékből előgörgetett hordók óborával csitítani a lángokat. Szegény Gierl, a kádárlegény, akaratlan Herosztratoszként, vagy inkább goethei „Zauberléhring”- ként, mint démonokat elszabadító „bűvészinas” vált halhatatlanná a pest-budai német társulat színész-darabírójának, Schildbach úrnak „tabáni kantátájában”:

Óvd a tűzet, te Hú, hordóba ne kapjon a lángja,

Mert hamuvá lészen, elvész a munka s a bér!

Nézd! Zivatar közeleg, hullám kel, erős, a Dunában;

Hívj, ha netán szükség i— rajta, figyelj, te iiú!

Boldogtalan! Hiszen magasra csap A láng! — Belékapott a halmozott Dongákba. Fel, legények! Hagyd a munkát És olts! — A szél fúvós égő forgácsot Hord már a szomszéd háztetőre: tűz Mindenfelé. — Boldogtalan!

Mit tevéi? — Halljátok? — A vészharang Kong rémesen — a dob zengőn pereg.

Ott valaki a sziklapince mélyén Menti ínséges holmiját s halálos Félelmében feláldozza javát: a Borát a tűznek — enyhüljön meg, ó de Hiába!...

(Geréb László fordítása)

Úgy tetszik azonban, nem sokkal később szörnyű — sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt — kór fenyegette Pest-Buda társadalmát. így tudósít erről egy 1831-ből való újsághír: „A víz- ivás két városunkban oly rendkívülien elterjedt, hogy borkereskedésünket fenyegeti. Ezért borfogyasztó egyesületet szervezünk, és a részvételt részvények útján biztosítjuk... Akik bort isznak, de városaink bortermesztőinek szomorú állapotjón segíteni kívánnak, maguk helyett külön meghatalmazottakat is küldhetnek."

„Boros Buda” lelkét aki megtalálni akarja, ne a vendéglők, s kiváltképp ne a „sör—bor—pálinkás”, tocsogó betonpadlós, snóblicsatás talponállók tájékán keresse, hanem a termelői borpincék vidékén. Itt is a csapos szívétől függ persze a bor minősége, ritkább azonban a durvaság, garázdaság, a „fizess egy felest, hapsikáml”, meg a „van valami hézag, öcsi?”... Alkoholisták, prostituáltak, markecolók nemigen vetődnek ezekbe a bor- és hordószagú pincékbe. Itt csak a bor járja, s még csak nem is

fröccs — uram bocsá’! „házmester"! — formájában; van, ahol szódát nem is tartanak, de kaphatsz szüret után édes mustot, szappanos ízű murcit. A csapospulton ott a zsíroskenyér sóval, pirospaprikával borkorcsolyának, s nem szégyen decis pohárból ízlelgetni a kimért italt. A falak tiritarka díszei, olcsó, festett tányérok, színes plakátok közt ott vannak a vendégbiztató klasszikus idézetek — „Igyál! A világ örökké nem-áll", meg a „Borban az igazság, borban a vigasz!" — s a csaposfantázia ihletett gyöngyszemei: „A csengődi pusztában — Csoda van a buckában!"; de még a régi kiskocsmáktól megörökölt, szigorú feliratok is szívet melengetőén hatnak ebben a környezetben: „Ha pénzed nincs, igyál vizet — Az a jó vendég, aki fizet!" Van, ahol nemcsak a muskotály, a cirfandli, a nemes kadar tájjellegű, hanem a vendégkoszorú is: akad barátom, mindenféle címekkel és tudományos fokozatokkal teleaggatott férfiú, aki azért látogatja az egyik pincét, mert a csapossal „gyárékkora" pannon tájszólásában diskurál- hat. Van, ahová egy-egy főiskola, egyetem diákjai, tanárai járnak, s olyan is, ahová valamelyik sportegyesület szurkolói. A vidékről elszármazottak számára az egykori pinceszerek hangulatát idézi az ászokszagú félhomály. Csapos és vendégek keresztnéven szólongatják egymást, pesti és vidéki „bennszülöttek” egymás között vannak, turista nemigen botorkál le a meredek lépcsőkön. Nem érvényes hát a kiszolgálás kettőssége, ami már a XIX. század derekán sem volt ismeretlen a vendéglők tájain. „A kellnerek, akik az embert drága pénzért egy pohár fanyar borral kínálják, disznó gorombák, és akiknek tsörög az erszényök, ülhetnek asztalhoz" — panaszolja az egykori tudósító, a „tudós palócz”. S aki akar, csodálkozzék August Ellricht német utazó homlokegyenest ellenkező 1831-es megállapításán: „A kiszolgálás jó és gyors, mert a pincér urakat itt rövid pórázon tartják. Nagyon kívánatos volna, hogy egyes drezdai és berlini üzletvezetők tanulmányútra jöjjenek Magyarországra".

A mai Várnegyedben borkóstoló nemigen akad, de „disznó goromba" pincér sem az éttermekben, s ez talán összefüggésbe hozható azzal, hogyha nem is „tsörgő", de jól kibélelt erszény nélkül meggondolandó a belépés az itt üzemelő szép nevű „vendéglátóipari üzemegységekbe". Nagyjából^ma is érvényes az 1896-os budapesti útikalauz eligazítása: „A czigány muzsikát a hallgató tetszés szerint fizeti... kezdeni lehet öt krajczáron is, a czigány ezért meg nem aprehendál; lehet adni nagy banknótát is; ezért sem aprehendál. Sőt megkérdi, hogy a kegyes adakozónak mi a nótája, és ha skót dal, francia sanszon, német lied is, eljátssza — rosszabb esetben fütyülés után” — csak éppen a „krajczárokkal” kapcsolatban lőhetnek kételyeink.

A „czigány" csakugyan játszik, fütyülés után, vagy anélkül. Bánatos honvágydalt az ideiglenesen „visszaszakadt” egykori hazánkfiának: Oly távol, messze van hazám... s az elérzékenyült férfiú a ki tudja hányadik „báráck" mellett a végén azt sem tudja már igazából: otthon van-e már, vagy még mindig itthon? Röpköd a légben Dinicu Pacsirtája, minden prímások örök virtuózszáma, megy a Strauss-keringő az osztrák zászlócskával ékes asztalhoz, Katyusa a szovjet turistacsoportnak, a Gyertyakeringő az angoloknak... Liszt Magyar rapszódiája, nosztalgiaszámok, Van Budán egy kiskocsma, a Vén Diófa... Kanyargó szecessziós dallamok, Wildschwein mit Preiselbeeren, lángoló somogyi betyárfazék, kemencés iróka kapros juhtúróval, kamu-pia a zenekarnak, Repülj fecském, Chimay hercegnő és Rigó Jancsi emlékezete, piros lajbi a prímás hasán, meg Julischka, Julischka aus Buda- Budapest...

ahogy jó Heltai Gáspár írta 1552-ben: „...ott nincs azután tanács, ott nincs okoskodás, tudomány, etc. hanem zűrzavar. Egyik elkezdi és énekel, a másik sír, a harmadik

___ mindkét kezével hársol, a negyedik pénzt számlál, maga

egy sincs erszényében; az ötödik nagyon magyaráz, maga egy betűt sem tanult soha. Hatodik kérkedik vitézségével... hetedik nagyon kacag; ha kérded, nem tudja, miért?...

Ki győzi mind előszámlálni?"