Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
io^íépOjság 1981. november 22. # :■ » • « ' Guzmics, a nőfaló Hónapokkal ezelőtt a vállalatnál híre terjedt: Somorjainé- nak, a tervosztály vezetőjének viszonya van Guzmics Bélával, a karbantartók csoportvezetőjével. Állítólag Boriska néni. a titkárság egyik oszlopos tagja hallotta, amint a folyosón a szép Somorjainé odaszólt Guz- micsnak, hogy Béluska, mindent előkészítettem, siessen, este hatra várom. A történettel órák alatt tele lett az irodaépület, s mire Pataki bácsihoz, a nagyothalló főpénztároshoz eljutott, már volt benne hanglemez, kedvenc ital, születésnapi ajándék, fátyoltánc a vetett ágy körül, meg minden. Egyesek találgatták, hogy Somorjainé, aki tavaly kereskedelmi jogból doktorált, a férje pedig a biológiai tudományok kandidátusa, miért pont Guzmics Bélát választotta, hiszen köztudott, a férfi nem tartozik a mozgó észkombájnok közé, még gimnáziumi érettségije sincs. Még fel sem ocsúdtak Guzmics Béla irígyei, máris újabb sokk érte őket. Egyik délután Lancsók Böbe, a vezér titkárnője, az öntelt, körülrajongott vállalati cicababa a kijáratnál leadta az iroda kulcsát, majd a portásnak odavetette: „Ha valaki keres, lementünk Fonyódra, a nyaralóba!” Az ámuló kapuőr az ablakból látta, hogy Böbe a zöld Ladájában maga mellé ültette Guzmicsot és elszáguldott vele. Az is napokig beszédtéma volt, hogy Takaros Nagy Piroska az ebédlőben szemrehányást tett Guzmicsnak, mondván: „A barátnőm tegnap egész este várta magát. Miért nem ment fel hozzá, hiszen megbeszélték!" Bizalmas vállalati adatok szerint a nők népes táborából Guzmicsot egyaránt ostromolják magányosak és elváltak, férjezettek és társsal élők, húszon-, harmincéves szexbombák és a kapuzárás félelmét átélő matrónajelöltek. Ramaszéder Pötyi a könyvelésből éppúgy szerepel a listán, mint Pluhárné, a gondnokság vezetője, vagy a vállalati bálkirálynő kitüntető címét viselő Kuruc Kató. Magam sem győztem cérnával, megkérdeztem hát kolléganőmet, a szép Szepetnekinét: — Hallom, Giziké, a kedves férje külföldön van, közben esténként ez a Guzmics feljár magához. Nem fog a férje meglepődni, ha hazajön, és minden kiderül? — Dehogynem. Direkt azért csinálom, hogy meglepődjön. Vadonatúj tapétát kap az egész lakás. Tudja, ez a Béla egy aranykezű szakember. Fest, mázol, parkettát csiszol, villanyt szerei, háztartási gépeket szerel. Felbecsülhetetlen kincs a mai világban, mert mindig elromlik valami. Néhány nap múlva az ebédlőben Guzmics Béla a szomszéd asztaltól átszólt hozzám: — Apáca, holnap csúsztatok. Mondd meg a feleségednek, hogy reggel kilenckor ott a helyem nálatok. Oké? — Oké — válaszoltam kényszeredetten, mert láttam, hogy közben megmerednek az arcok, kollégáim kezében a csodálkozástól megáll a leveseskanál. Ügy tudták, boldog, kiegyensúlyozott családi élet részese vagyok, és most íme, a nőfaló Guzmics a feleségemnek üzen. Kellemetlen helyzet, de mit csináljak? Vállalom a megaláztatást, nem árulom el Guzmicsot. Nemrég épült családi házunkban ez az aranykezű ezermester szereli az etázsfűtést. Állítólag tapétázni is fog. KISS GYÖRGY MIHÁLY Váncsa István: Prótesziláosz elindult A könyv címe először igen fölvidított. Minden hasonló csacs- kaság fölvidít, mert valami oknál fogva kedvelem azokat, akik hittel hiszik, hogy kezükben a kulcs, amelyet ötezer éve hiába keres az emberiség; afelől pedig nem volt kétségem, hogy Saint-Pierre abbé legalábbis díszdoktor lehet eme jámbor elmék között, hiszen műve fölé a kövtekező — szerény — címet kanyarította: Az örökbéke-terve- zet rövid foglalata. Az abbé tehát minden kétséget kizáróan bolond, szögeztem le, s ez a felismerés boldoggá tett. Elany- nyira, hogy az opuszt el is helyeztem a könyvespolcomon, valahol a fölösöleges tudnivalókat tartalmazó fóliánsok tájékán — tehát a legnevesebb szerzők társaságában —, és békét hagytam neki. Egy idő után a könyv — vagy legalábbis a címe — sajátosan időszerűvé vált. Az örök — de garantáltan és visszavonhatatlanul örök, csendes és mozdulatlan — béke ma közelebb van, mint valaha volt, ezért helyénvalónak láttam megnézni, vajon az abbé is így gondolta-e. Reméltem, hogy az olvasmány legalább valami akasztófahumort fakaszt belőlem, tehát a maga módján elszórakoztat. Nem így történt, sajnos. Kiderült, hogy az abbé — teljes nevén Charles Irénée Castel de Saint-Pierre — távolról sem volt bolond, sőt alighanem minden idők legjelesebb politológiai gondolkodói közé tartozik. Elmélete egyszerű, világos és pragmatikus, megfigyelései közül a legtöbb találó és nyomasztóan időszerű. Csak a talapzattal van némi gond. Saint- Pierre a francia felvilágosodás egyik ideológusa volt, tehát hitte, hogy minden, ami emberi — így a nemzetközi politika is —, racionálisan szervezhető. Kifelejtette a rendszeréből Próteszi- láoszt. Megmagyarázom. Ilyesfajta időkben, mint a mostani, hadtörténeti alapkönyveket kezd forgatni az ember, köztük is elsősorban a legfőbbet, az Iliászt. A részletek közismertek, nem térek ki rájuk, inkább forduljunk képzeletben az ilioni partok felé, ahol Prótesziláosz, az első görög, éppen most lép a szárazföldre. Néhány másodperc, és ez az ember halott. Kérdés: miért? Mit keres Prótesziláosz Trója alatt? Neki az ellenféllel leszámolnivalója nincs, Meneláosz se inge,, se gatyája, ami pedig az eleven casus bellit, Helénát illeti, Prótesziláosz éppolyan jól tudja, mint a többiek, hogy a háború tíz évig fog tartani, ezalatt He- léné ugyanis megöregszik. Egyébként pedig ez az egész Meneláosz magánügye. Sőt. Voltaképp az olümposziak óvódásáról van szó, amihez Próte- sziláosznak végképp semmi köze nincs. Akkor hát zsákmányt remél? Nem. Tudja, hogy amint kilépett a hajóról, meghal. Thé- tisz megjósolta. Nincs más hátra, Prótesziláosz magányos, életunt ember, akinek jobb a föld alatt. De még ez sem igaz. „Hitvese hátramaradt, tépett arccal. Phülakéban és féligkész háza” — írja Homérosz, tökéletes homályt borítva ezzel Prótesziláosz tettének indítékaira. Végül is tehát mért nyitotta meg Prótesziláosz ünnepélyesen, önként és a saját élete árán a trójai szabadtéri játékokat? Csak. Hát ez az'a motívum, amely- lyel Saint-Pierre racionalizmusa nem tud mit kezdeni. Ő, tiszteletre méltó derűlátással, úgy véli, az ember nem csinál olyasmit, amiből csak hátránya származik, előnye nem; következésképp — gondolja tovább az abbé — a nemzetközi politika értelmes, korrekt és általánosan tiszteletben tartott konvenciókra építhető; így aztán (a XVIII. század első felében) feltalálta az ENSZ-t. Méghozzá csaknem pontosan ugyanúgy, ahogy ma működik, biztonsági tanáccsal, közgyűléssel, hágai nemzetközi bírósággal, a tagállamok szuverenitásának és területi sérthetetlenségének szavatolásával — mindezt kétszázhúsz évvel az ENSZ megalakulása előtt. Az elképzelés és a mai valóság között csak annyi a differencia, hogy az úgynevezett Nagyszövetség — az abbé képzeletében — maradéktalanul érvényt szerez a határozatainak, a biztonsági tanács, illetve a közgyűlés dekrétumait betartatja, nem is szólva a nemzetközi bíróság végzéseiről, s ha valamely állam háborús szándékot mutat, nem veti magát alá a testület döntéseinek, vagy éppenséggel agressziót követ el, azt a Nagyszövetség lefegyver- zi. Sajnos, mi már látjuk, hogy ez politikai naivizmus — de csakis a mából visszanézve. Még Roosevelt is úgy vélte, (pedig ő igazán nem nevezhető politikai dilettánsnak), hogy ha a második világháború után is akadna kormány, amely a békét veszélyezteti, azt a többiek minden további nélkül ártalmatlanítják. Márpedig — ezt involválja a gondolatsor —, ha mindenki tisztában van azzal, hogy a nemzetközi jog és erkölcs semmibevétele súlyos következményekkel jár, akkor nem lesz többé konfliktus, nem lesz nacionalista hübrisz, nem lesz háború. Csakhogy itt belép a színre Prótesziláosz. Őt nem érdeklik a következmények, nem érdekli a biztos pusztulás, nem kérdezi — még önmagától sem —, hogy miért?, hanem, ha partot lát, akkor kiugrik. Prótesziláosz nem szimbólum, inkább archetípus, az emberi gondolkodás egyik alapformája, humán specifikum, amely élesen megkülönböztet minket — mondjuk — a lovaktól. A háború művészetének egyik helyén Machiavelli arról értekezik, hogy miért tarthat fel kislétszámú pikás gyalogság elementáris lovasrohamokat: azért, mert a lovasságnál nemcsak az ember dönt, hanem a ló is. Ez utóbbi pedig, látva azt a sok előremeredő, hegyes szerszámot, veszélyt érez, és nem rohan neki. Tuniillik a ló értelmes állat, szögezi le Machiavelli mélabúsan, majd tovább méltatja a gyalogost, aki, ellentétben a lóval, nem gondolkodik, hanem nekimegy. A gyalogosban nem az értelem dolgozik, hanem Prótesziláosz, éppúgy, mint a parancsnokban, a hadvezérben, a diplomatában. És Prótesziláoszt nem lehet elpusztítani, noha minden háborúnak ő az oka; nem lehet szerződést kötni vele, mert infantilis, és ha meggondolja magát, nyelvet ölt: bee, nem ér a nevem!; nem érdemes sakktábla mellé ültetni, mert a végjátékban esetleg úgy dönt, hogy a futó ezentúl nem átlósan mozog, hanem körpályán, ezenkívül az ő megmaradt parasztja igazában bástya, az én királynőm paraszt, továbbá én is paraszt vagyok, tehát ő haladéktalanul leüt engem a sakktáblával, mert ő a vezér. Ezzel egyidejűleg Prótesziláosz vallja és hirdeti, hogy a bölcsesség, a tudás és valamennyi erény csak nála kapható, a jogtiprás, a gonoszság és az erőszak pedig csak Trójában honol, viszont hogy Trója e pillanatban melyik pontján áll a földgolyónak, azt csakis Prótesziláosz döntheti el. El is dönti, majd szövetkezik önmagával és nekiindul. A folytatás ismeretes. Saint-Pierre tudott Prótesziláosz létezéséről, de úgy vélte, idővel majd megokosodik. Az abbé mégsem annyira naiv, mint például Herder, aki oldalakon át fejtegeti, mily szembeszökően csökken az emberellenes értelmetlen pusztítás hajlama, meg hogy a haditechnika fejlődése a háborút humanizálja, s ezzel párhuzamosan megszünteti. Saint-Pierre ennél mélyebb gondolkodó. Ha ma élne, mosolyogna azokon, akik néha nagy merészen kijelentik, hogy a második világháború voltaképp még tart; ő tudná, hogy az első világháború sincs befejezve, a napóleoni sincs s egyáltalán, nincsenek befejezett háborúk, csak félbehagyottak vannak, nincs béke, csak fegyverszünet van, nincs új háború, csak reváns; az emberiség sokezer éve vívja ugyanazt az egy háborút, amelyet még Káin kezdett egy doronggal, s amit talán csak az utolsó előtti ember fog befejezni, egy másik doronggal. Ilyen vidám gondolatokat csiholt belőlem a derét abbé elmeműve. Most pedig, hogy ezt az írást befejeztem, elképzelek egy csatahajót, amint teljes sebességgel halad valahol az óceánon; orrában Prótesziláosz áll, és összehúzott szemmel fürkészi a horizontot. Tróját keresi. Ny. L. jelin A költő álma Egy meleg tavaszi estén a kezdő költő, Mihail Danyilovics Taganszkij gondolataiba merülve járkált öröklakása teraszán és várta a múzsa megjelenését. A múzsa azonban valami oknál fogva nemigen sietett hozzá. Vagy a címét nem tudta, vagy amúgy is elég gondja volt. Végül mégis megesett a szíve Taganszki- jon és ott termett nála. — Nos, miben állhatok a■ szolgálatára? — kérdi. Taganszkij csodálattal bámult rá, és hallgatott, mint aki elvesztette a beszélőképességét. Ez eleinte még hizelgett is a múzsának. — Miért hivott hát tulajdonképpen? Ám Mihail Danyilovics csak egyre hallgat, és félénken mosolyog, mint aki szeretne ugyan kérni valamit, de még nem szánta rá magát. — Na, ki vele bátran! —■ biztatja a múzsa. — Mondja csak, ne szégyenlősködjék! Végül is nem vagyunk gyerekek. — Én... ön... nekem... — dadogja Taganszkij —, bocsásson meg, természetesen,,, de... Ezt már sokallta a múzsa, és kezdte elveszíteni a türelmét. — Ne piszmogjon! Mondja meg végre nyíltan, mit akar tőlem! Regényt? Hőskölteményt? Netán dalt a közlekedési szabályokról? Addig kérje, amíg jókedvemben vagyok! Bármilyen kívánságát teljesítem. — Bármilyet? — csillant meg a reménysugár Mihail Danyilovics szemében, és elpirult. — Bármilyet! — ismételte a múzsa, miközben biztatóan mosolygott. — Nem tudna... — motyogta Taganszkij. — Már olyan régen ábrándozom róla... — He- begett-habogott, aztán nagy nehezen kibökte: — Nem tudna nekem egy divatos bőrkabátot szerezni? Tudja a presztízs... Mégiscsak... Amint meghallotta ezt a múzsa, lölpattant, dühében fölborított egy széket, majd teljes erejéből becsapta az ajtót és eltűnt. Azon a helyen pedig, ahol addig ült és mosolygott, csak egy negyvennyolcas bőrkabát maradt. Ettől fogva Taganszkij nem írt több verset. De nem is volt már szüksége ilyesmire: Hordta az új bőrkabátját, és tökéletesen meg volt győződve arról, hogy aki csak ránéz, rögtön látja: igazi költővel van dolga. (Fordította: Crabócz Gábor) Akt-tanulmány Halópy János rajza OLÁH ZOLTÁN: Csillagok A holdas est öszlábakkal sétál izzadt öklömön neonfény lapoz a fák között fehértalpú szél jár s gyanakvón minden árnyék megmotoz. Kökényük arcodon egy könnycsepp levelek hullnak, koldulnak némán térdén az est, megtöri könnyed szőke hajad ráncaimon sétál. Porcelángallyat ropogtat talpam kicsi öklöd még mellemen dobog fűzzük át az est tűjén a hajnalt mi szép emberszabású csillagok. Cím nélkül Csohány Kálmán grafikája
