Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
1981. november 15. NÉPÚJSÁG 11 Bonnardtól Picassóig címmel francia litográfiákból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Válogatásunk a kiállításon készült. Chagall: Biblia illusztráció F. Leger: A város. (Részlet). Miro: Ubü király Francia litográfiák Picasso rajza A népművelő - kulcsember A közművelődés emberi tényezője Ha már a nyitott közművelődés, a nyitott ház elvéről beszélünk, természetes a szóhasználat: kulcsember a népművelő. Kulcs, mely a kulturális élet minden zárját nyitja. Az anyagi források megcsappantak, a népművelőre egyre nagyobb szerep vár. A hatodik ötéves terv közművelődési mozgatóit így jelölte meg Pozsgay Imre művelődési miniszter: „ .. nemcsak a fejlesztési eszközöket kell megkeresni, hanem mindazokat az erőket és lehetőségeket, amelyekkel a közművelődési programot teljesíteni lehet... Ha már az emberi tényezőkről annyi szó esett: éppen a népművelőben látom azt a képességet és lehetőséget, amellyel a nehézségeket úgy lehet áthidalni, hogy a hatodik ötéves tervidőszakban se következzék be visszaesés.. KÉPESSÉG MEG KÉPZETTSÉG Tehát a népművelőben a képesség és a lehetőség... Hogy a helyi igények alapján, helyi emberekkel — értük és nekik szóló művelődést szervezzen. Lám, megannyi emberi tényező. Hogy is állunk ezzel a népművelők esetében? Ha statisztikához fordulnánk, megtudnák, hogy kevesebb a főhivatású népművelőnk, mint kéne, s ennek is jórésze (hol harmada, hol a fele) nem szakképzett. Ám a számok elrejtenék azt, hogy a főhivatásúak milyen népművelői képességgel rendelkeznek, milyen hittel és felelősséggel dolgoznak, egyáltalán tudják-e, értik-e tisztüket? A képzettség meg a képesség két dolog. A képzettség nem pótolhatja az emberi rátermettséget. Magam is vallom azt, amiről Vitányi Iván, a Művelődéskutató Intézet igazgatója egy interjúban az újságíró megjegyzésére (miszerint vannak népművelők, akik megfelelő képzettség híján is igen eredményesen dolgoznak, mert megvan bennük az emberi, lokál- patrióta vagy nevelői lendület, valamint az elengedhetetlen helyismeret) — így válaszolt: „ Különösnek tűnhet, hogy a Művelődéskutató Intézet igazgatója előnyben részesíti a népművelők természetes nevelői magatartását a képzettséggel szemben... Ha szabad ilyen nagyképűen mondani, ez nálam tudományos meggyőződés. A népművelő tudásának is a személyiségét kell támogatnia.” (Új tükör, 1981.) A SZEMÉLYISÉG TÖRÉKENYSÉGE Elérkeztünk a közművelődés „emberi tényezője" témájában a lényeghez: a személyiség milyenségéhez. Az említett beszédében Pozsgay miniszter hangoztatta, hogy az emberi tényezőről nem lehet másként szólni, mint a „teljes személyiséget számításba véve”. Lényeges szempont. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha van ennyi meg ennyi főhivatású népművelőnk, akkor már minden emberi tényező adott. Pedig hány buktatója lehet annak, hogy jól is dolgozzon. Ismerünk szakképzett népművelőket, akik nagy akarással fogtak munkához, aztán erejük-hitük megbicsaklott. Személyiségükben valami elbizonytalanodott, összezavarodott, vagy elkényelmesedett. Mihelyt azt mondjuk: a népművelő teljes személyiségével jelen van a munkában, már számolnunk kell mindazzal a körülménnyel (a lakástól, a családi életen, illetve az egyedülléten, a szerelmi zűrzavaron át a lelkiállapot sokféleségéig), mely munkakedvét, közérzetét, munkabírását befolyásolja. Megkérdeztem néhány tapasztalt megyei népművelőtől, hogyan látja a népművelő szerepét, lehetőségeit, személyiségét. Első ellenérvük az volt: kiválaszthatjuk-e magunknak emberünket? Vagy még visszább mennek: az egyetem, a főiskola végez-e rátermettségi (természetes emberi) képességvizsgálatot? A megyék örülnek, ha egyáltalán jelentkezik új, szakképzett népművelő. A diplomások zömmel a városokban meg néhány nagyközségben helyezkednek el. Pedig a falu kulturális életében lenne (lehethe) meghatározó szerepe egy-egy jó népművelőnek. Különösen ott égetően fontosba jelenlétük, ahol a községhez tartozó falvakban megszűnt az iskola, elköltözött az érelmiség. ÖNVIZSGÁLAT ÉS ÚTKERESÉS Nagy gond, hogy gyorsan változtatják helyüket a népművelők. A községet, annak embereit nincs idejük megismerni, a helyi igényekhez szabott kulturális életet nincs idejük megteremteni. Pedig a szocialista köz- művelődés egyik alapfeltétele, hogy a népművelői tevékenység az adott település, az adott közösség igényeire és lehetőségeire épüljön. Ehhez természetesen kétoldalú ismeretszerzés kívánatos: ismerjék meg a művelődéskutatók vizsgálatainak tapasztalatait, s az abból adódó javaslatokat; gyakorlatias önvizsgálatot tartva hasznosítsák mindazt, ami megvalósítható a maguk kulturális területén. Node, ehhez forgatni kell a legfrissebb szakirodalmat, s ugyanakkor forgolódni a legfrissebb falusi-városi létben. HoMŰVÉSZET gyan állunk ezzel? Tapasztalataim nem kedvezőek; ritkán észleltem, hogy a népművelő töpreng a Kultúra és Közösség című folyóirat valamely „földsza- gú” (mert a valóság mélyéből metszett) tanulmánya fölött, érzékelvén, hogy itt róla is szó van. Ugyancsak ritkán találkoztam a faluját alaposan ismerő népművelővel. Olyan ugyan akadt, aki tudta a „szöveget”, mindig a település igényeire hivatkozott (programját igazolandó), ám nem volt érkezése ezt az igényt közelebbről megismerni. Lám, mennyi összetevője van a művelődési életnek, a kulturális élet sokat hangoztatott „emberi tényezőjének"! És mennyi összetevője a népművelő személyiségének, munkálkodásának, hatékonyságának. Mennyi az össztevő kint (a településen) és benn (az emberben). VIGASZTALÓ Mégis: újulni kell! Mind a művelődési életnek, mind a népművelőknek meg kell újítani önmagát, hogy eredményesen dolgozhasson. Eszközök vannak hozzá; a már említetteken kívül például az iskolák bekapcsolódása a művelődési folyamatba, a kultúrház társadalmi vezetőségének közreműködése stb. Mindez még gyengén, erőtlenül jelentkezik a művelődésben. De már a küszöbön van... BALOGH ÖDÖN Gádor István kilencvenéves Ebben a felgyorsult világban, amikor nemcsak az idő futását érezzük oly sebesnek, hanem a művészetek stílusváltásai is itt peregnek le a szemünk előtt, bizony alig találunk olyan alkotó egyéniséget, aki méltónak bizonyul az alapítói rangra, akire rámondhatjuk, hogy egy bizonyos szépművesség első számú mestere. Nos, azért századunkban és hazánkban is akad néhány ilyen kiválóság, köztük Gádor István, a modern magyar kerámia megteremtője. 1891. november 11-én, a Pest megyei Kákán született szobrász — mert hiszen ez volt, s maradt is egy jó ideig a tanult szakmája — előbb Budapesten, az Iparművészeti Iskolában képezte magát, majd Bécsbe ment, ahol az úgynevezett Wiener Werks- tatte, azaz a Bécsi Műhely látogatója, majd 1919-től annak bejegyzett tagja lett. Ott, az osztrák fővárosnak ebben az Euró- pa-hírű intézményében ismerke^ dett meg a kerámiák újmódi készítésével, vagyis azzal az ábrázolási móddal, amely a korábban csak háztartási eszközök készítésére szolgáló agyagot választotta nyersanyagául. Eleinte — akárcsak műhelybéli társai — edényeket koron- gozott, ám ezek után a hagyományos külsejű tárgyak után hamarosan áttért a kisméretű állatfigurák kigyúrására, és ezekben aztán mindjobban megmutatkozott mintázó tehetsége. Ahogyan szakértő mélta- tói megfogalmazzák, valamiféle primitív expresszionizmus sugárzik e korai korszakából származó négylábúakból, mégpedig olyképpen, mint azt a természeti népek csecsebecséin is látni. Tehát erősen leegyszerűsítve, de ahol kell, ott annál inkább kidudorodnak, görcsö- lődnek a testtájak, a végtagok. Gádor István 1921-ben rendezte meg első önálló kiállítását, amely nagy és — joggal mondhatjuk — műfajavató sikert aratott, hiszen a hazai közönség ezt látva győződhetett meg arról, hogy tényleg nemcsak tányérnak, leveses tálnak jó az agyag: valóságos művészi termék is készülhet belőle. Mesterünk egy ideig még, úgymond, állatgyűjteményét gyarapította, majd visszapártolt az edényformákhoz, ám ekkor már nem annyira a formájuk, hanem a külső díszítésük érdekelte. Újabb és újabb összetételű mázakkal kísérletezett, még a híres habán technikát is felelevenítette, amely — mint köztudomású — ónhamuból való mázzal teszi vízhatlanná a különben porózus cserepet. Az 1930-as években ismét szobrász lett Gádor István. Mégpedig jeles pályatársa, Goldman György példáját követve, aki elsősorban munkásalakjaival írta be nevét a magyar művészettörténetbe. Ám aztán újra felülkerekedett benne a keramikus, és ismét a kísérletezés évei, sőt, évtizedei következtek. A felszabadulást követően egész sor váza került ki a keze alól, mégpedia olyan edények, amelyek külsején zömmel városképek házcsoportjai, zegzugos utcái sorakoznak. Még később az egymást ékesítő anyagok összepárosításán fáradozott, vagyis nemcsak mázzal, de különféle fémekkel is házasította a kerámiát. Különösen az így készült halformái, tengeri állatai nagyon szépek. Mindezek után jogosnak tűnik, hogy a hivatalos elismerés sem maradt el: Gádor István Kossuth-díjas érdemes művész lett, 1962-ben pedig a világhíres Velencei Biennálén aratott nagy sikert. Munka- és kísérletező kedve azonban mit sem lohadt, és élete alkonyán ismét új korszakot nyitott; éppen azok a figurák kerültek ki a keze alól, amelyeket talán a legjobban ismer a nagyközönség. Ezek az olykor embernyi vagy még magasabb kerámia-plasztikák a geometrikus alakzatok ötvözeGádor István műtermében tei: hengerek, félhengerek, gömbök, miegyebek társulnak bennük, de úgy, hogy egyetlen egységként sugározzák a harmóniát. (Van egyébként Gádornak egy óriási, harminc négyzetméteres faliképé is a százhalombattai munkásszállón; ez domború és homorú körök, négyzetek csoportjából áll.) S hogy ebben az óriási, s valóban műfajteremtő életműben van-e, lehet-e főmű? ízlés, tájékozottság dolga, de róla beszélgetve a legtöbben azt a porcelánból való repülő galambját szokták emlegetni, amely mintegy jelképe művészetének, hiszen egyszerre mutatja az anyagformálásban való jártasságot, valamint azt, hogy elvont formákkal miképpen lehet megidézni egy valóságos természeti lény képzetét. A. L. Siklóson állandó kiállításon mutatják be Gádor István munkáit
