Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

10 ^NÉPÚJSÁG

Ungvári Tamás:

Nyakkendő

és társai

Fellázadnám — s ezt ezúton tisztelettel bejelentem — a kötelező olvasmányok ellen. A magamfajta literátor nem kaphat észbe eléggé idejében, hogy napjait csupán a kötelező olvasmányok töltik ki. El kell olvasnom a kortársaimat, el kell olvasnom az idősebb pályatársak munkáit, a posta külföldi folyóiratokat hoz, melyeket, ha már az asztalomon hevernek, időnként mégis átlapozok, s aztán természetesen a hivatásommal is kényszerű olvasmánytömeg jár. Az olvasás betegségét azonban csak úgynevezett hasonszőrű gyógymóddal lehet kezelni. Azt nem tudom megtenni, hogy ne olvassak, ezért lázadásom első kezelési szakaszában úgy döntöttem, hogy kizárólag lelesleges dolgokat logok olvasni. Amire sehol és soha szükségem nem lehet, ami nem is okoz különösebb élvezetet. Ami talán megutáltatja velem egy időre a nyomtatott betűt — tehát az volt a célom, hogy elmerüljek a totálisan céltalan olvasásban. Az első könyv, amit a polcomról leemeltem, máris telitalálatnak rémlett. lelenthetem, hogy megtaláltam a totálisan lelesleges, csaknem olvashatatlan, minden haszon nélküli könyvet. Szerzője: Hermann Morten Freiherr Baron von Eelking, vagyis lovag, báró és mindenféle egyéb cimekkel felékesitett úr, aki a nyugatnémet divatszövetség elnökeként egy rendkívül drága könyvben közzétette a nyakkendő történetét. Hogyan kötötték a nyakkendőt a tizenhatodik században, ez végre tényleg nem érdekel, mert nem szeretem a nyakkendőt, és nem szeretem a tizenhatodik századot. A könyvet négy napig olvastam, már-már azt hittem, hogy meggyógyultam, amikor rábukkantam egy párbeszédre Hermann Morten Freiherr Baron von Eelking könyvében. A Monarchia egykori nagy hatalmú külügyminisztere — meséli a báró — mindig azon igyekezett, hogy öltözködésben lelőzze Bismarckot, a vaskancellárt. És miközben népek sorsáról döntöttek, háborúkat indítottak, népeket losztottak meg jogaiktól, egymásnak kedves jótanáccsal szolgáltak: hol lehet kapni a legszebb nyakkendőt. Bertholt gróf még azt is tanácsolta Bismarcknak, hogy menjen el Rómába, nézze meg Traianus diadaloszlopát, mert olt az időszámításunk után 113-ban épített hatalmas diadaloszlopon az egyik római katonán már nyakkendő Iáható. Gyógyulásomnak egyszeriben vége volt: újra visz- szakerültem a fontos dolgok világába, elkezdtem mérhetetlenül gyűlölni a vaskancellárt, az egykori osztrák külügyminisztert, a nyakkendőbárót, és mindenkit, aki miközben az embereknek mégiscsak fontos dolgaik vannak — Így a béke, a nyugalom, a sorsuk, a gyerekük —, ők a Traianus oszlopán látható római katona nyakkendőjéről beszélgetnek. Nem akarok velük közösséget vállalni.

„Szerkesztette Vörösmarty Mihál”

Tamási leírása a Tudományos Gyűjteményben

Legyünk pontosak, és közöljük lehetőleg szenvtelen ül a tényeket. 1981. október 27-én, mem sokkal déli 12 óra előtt Ba.rkóczi István, a póri erdészet vezetője a fiókjába 'nyúlt, az asztalra tett valamit, és a minden másra', csak erre mem számító újságírónak káprázni kezdett a szeme. A XIX. század elejének egyik legfontosabb irodalmi folyóiratáról, a Vörösmarty Mihály szerkesztette „Tudományos Gyűjteményről” gimnáziumi évei magyar óráin hallott harangozni valamit, de soha mem látta. Ingyen se vélte volna, hogy egy teljesen szokványosnak induló riportét 'befejeztével éppen Póriban, kerül először a kezébe. Egészen pontosam az 1830a évi „XIV. esztendei Folyamat”, azaz „IX. vagy SERT. KÖTET.”

iEnmek á számnak — az 1817 —1841. között megjelent folyóirat irodalomtörténeti ’becsén túl — megyei érdekessége is van. 65-102. lapjain olvasható Szalay Antal tollából „Tamási Mező-Város es mérte tése”, egy bármelyik igényes mai tollfor- gatóbam is irigységet ébresztő tanul mén y, alighanem a hazai s zo c i o g ráf i a i -h e I y t örténeti mum. kők egyik legelső darabjai. Az „esmértetés" mindenhogyan megérdemli az ismertetést, egy napilap lehetőségeinek szűk 'korlátái között.

Szalay Antal — akinek leszár- mazottait Barkóczi István, a 36 éve ugyanazon a helyen dolgozó erdész még ismerte — elsősorban áttekinthetőségre törekedett. Tanulmánya első részét 1-től 29-ig terjedő, sorszámozott pontokba szedte, a másodikban pedig kizárólag a környező erdőkkel (ma a Gyu- laiji Erdő- és Vadgazdaság), mint „Tamási Vadkezt”-tel foglalkozik. Az 1-2. pontban meghatározza a település földrajzi fekvését, a 3—18.-ban nagy részletességgel leírja történetét. A mai olvasót a különböző földesúri családok tagjainak, egyébként mérsékelt jelentőségű, közszereplése aligha érdekli. A korabeli olvasó viszont egész biztosan másként vélekedett. A vár helye erősen foglalkoztatta a szerzőt.

A VÁR

„Az idő mindent emésztő vastaga, valamint elrejtette előttünk régi várunk történeteit, úgy le rágta a' késő unokák hálaadatlan körmeivel segítet- ve, annak düledék .romjait is; még 1772-ben, sőt utóbb is valamivel, fen állottak fogas düle- dékei a' Tamási várnaki, de ezután puska porral 'hányattak szét. . .” Ekkor még létezett egy ciszterna, találtak egy ho- rangtöredéket, melyet beolvasztottak, továbbá . . az eldöntetett vár tégláiból épült a’ mostani Vendégfogadó, 's va- lamelly része a mostani kastól ba is ihaszná Itatott.” Ez a „mostani” kastély iMiklósvár. Szalay nem elégedett meg forrásokkal, hanem személyesen utánajárt mondandóinak. „Én többször megmásztam ezen hegyet, 's ügyesen megvizsgáltam azon várnáik helyét, de fal erősség vagy bástyák nyomára nem találtam, hanem a' földből 'hónt árkok igen mélyek lehettek, mint hogy még most is több helyen ember magasságúak; úgy tetszik, mintha két oldalán kettős is lett volna-ci' ■són ez.”

A hatar és népe

Tamási határaként megemlíti a szerző a szőlővel beültetett Szarka hegyet, Odorján, Henye, 'Fonnád és Kosba pusztákat. A mezővárosnak 321 háza van,

133 0

benne 2800 lakos. „A’ Tamásiak többnyire földmívelésből élnek, 's mivel felette nagy telkeket foglalnak el szöllőhegyeik, azok is, kik mesterséget tanultak, földmívelés 's szöllő munkával töltik idejüket.” A termés azonban csőik negyede annyi, mint egyebütt, mert cr kevés munkáskéz túl nagy területtel próbálkozik, mellyel -nem bír. Az iparosság erős lévén, 40 takács, 3 varga, 4 lakatos, 4 csizmadia, 4 szabó, 6 kovácsi, 2 kerékgyártó, 2 . asztalos, 1 kötélverő és 2 molnár.

■A

„Termékenységről nem pai- nasz-kodhatnak aí Tamási lakosok, csak szorgalmatoson míveljék földjeiket, ’s néhánykor trágyázni is azakót el ne mulassák.” A trágyatermeléshez „Az utolsó öszveínás szerint vagyon 945 szarvasmarhat 591 ló, ’s 666 sörtvés”, az uradalomban pedig 2500 birkát tartottak.

A 27-ik pont foglalkozik a tamási néppel, amit érdemes hosszasabban idézni, hisz egy kis figyelem árán az 1830-cis mcgya-r nyelv könnyen érthető, amellett, hogy ízes és. szép is. Eszerint:

„Tamásit buzgó keresztények lakják, szegényeken, ügyefo- gyottakon szánakodók, -koldusaikat maguk eltartják, failúzni nem engedik. A’ Tamási nép ok nékül nem indul senki szavára, a1 fenyegetést fél füllel hallgatja midőn ártatlan, 's mosolyogja sok urat játszók pattogásait. . .”

A pattogásra a hercegi tiszttartóknak lehetett némi okuk, mert bár „Nyilvános erkölcstelenségek ritkán történnek, akár vérontások, akár tetemes kártételek elvétve...” Csakhogy „az Uraság erdejéből fát lopni véteknek sem tartatik”. A tamási nép egyébként középtermetű, qz asszonyok bőre fehér. Ezek szorgalmasak, ellentétben lányaikkal, akik „sokszor hon hevernek”, otthon nem szívesen dolgoznak, de napszámba már eljárnak, mert a külön kereset az övék és ez „czifra ruhára van szentelve”.

„Külömben mind a két nem erős s egészséges, de 80 esztendőt kevés halad meg közöttük." Ez utóbbit Szalay Antal némi kifogásoló éllel említi, nem minden igénytelenség nél- kl. A frizurákkal nem volt kibékülve. Erről így írt:

„Hajókat szinte utálatig zsírozzák mind" a' két nemen lévő ifjak, a’ leányok elhagyták a’

l 8 3 o

;.v h ó r i: T.

/.*«**< fWrwwí.

A folyóirat belső címoldala

pántlika koszorút mint szüzességük és szemérmük jelét, valamint a pödrött hajat is, és rendetlen simítással, melly csaknem szemöldökig ereszkedik, fonják be hátul rövidre nyőlt hajókat, fésűt nem viselnek."

KÖZIGAZGATÁS

Tamási az Esterházy hercegek ozorai uradalmához adózott. Ugyanitt lakott az uradalmi ügyvéd is, aki „töménytelen nagy sokaságú" pörös ügyeiket intézte. Volt választott jegyzőjük, tizenkét esküdt közül választott városbírójuk, egy helyben lakó megyei orvosuk és egy seborvosuk, de külön orvost alkalmazott itt az uradalom is. Évente ötször tartottak vásárt, kedden volt a heti piac.

Végeredményben ,,a' Tamási szorgalmatos gazdának... semmiben sincs szüksége; van kenyere, bora, fája, legelője, épü- letfá ád az uraság pénz nélkül, fedélnek verhet nádat... szóval a' Tamási jobbágy tízszerte szerencsésebb sok hazánk részein lakó polgároknál." A reformkorban vagyunk azonban,

Szalay sietve hozzáeszi: ......és

h

a még nagyobb volna a' szorgalom, 's iparkodás? ha dohány termesztéssel, selem-boga- rakkal 's más e’félékkel is foglalatoskodnának !”

VA „VADKERT"

Máig érvényes szavakkal kezdi a vadászati lehetőségekről szóló beszámolóját Szalay Antal:

„Régi igaz mondás rólunk magyarokról: hogy a' magunkét nem ismerjük, ámbátor ha nagy is, midőn a' külföldit, ami csekély, bámoljuk. A Tamási vad-kert ha a külföldieknél volna, egész könyveket írnának felőle.” Ö már csak azért is ír erről, hogy amikor a külhoniak elküldik olvasásra híres vadászataik leírását „eszünkbe jusson: nem kell kimenni külföldre mindenkor fohászkodni, itthon is csodálkozhatunk".

A vadkertet még Esterházy „Fényes" Miklós kezdte benépesíteni, aki összesen 884 holdat bekeríttetett. A teljes vadászterület azonban 25 090 ka- tasztrális hold és a regölyi, tamási, póri, kónyi, szakcsi, ko- csolai, gyula-jováncai, kurdi kerületekre oszlik. 1822-ben kilőttek 407 szarvast, köztük 37 darab 16-os, és 23 darab 12- es bikát; 486 dámvadat, 40 őzet és 67 vaddisznót. Mindezt csak a „Tamási Vad-Tilosban". A vaddisznót Szalay „fekete vadnak" nevezi. Az elnevezésekkel a legnagyobb bajban volt, a vadászati szaknyelv ekkor még német lévén. Tanulmánya végén valóságos szójegyzéket közöl, kérvén a szakértő olvasók véleményét, hogy azokat megfelelően magyaríthassa. A környező erdők legnevezetesebb vadja máig a dám, ezzel kapcsolatos dilemmáit idézzük:

„Than Wildbret, itt hívatnak Dám vadnak, de tán inkább Thán vadnak kellene mondani? Thann értelmére nézve emlékeztet ugyan a fenyőre, de nem mertem ,azt gyalu alá venni; azért fsak jól? rosszul? Dám vadnak hagytam; Lapátos Schaufler, Szarváról melly olyan mind a’ lapiczka.”

*

Szalay Antal munkája a Tudományos Gyűjtemény kereken felét foglalja el. Fontos és értékes adalék megyénk helytörténetéhez. Ezért idéztük.

ORDAS IVÁN

Fotó: Czakó Sándor--------------------------------------*

» 1981. november 15.

Bajnok

Gyulai Liviusz rajza

Seherezádé modern meséje

A 142. estén Seherezádé belefogott a kiváló Szolimán titkának elmesélésébe.

„Élt egyszer Bagdad városában egy nagyon gazdag és igenigen- hatalmas kalifa. Minden gazdagsága ellenére szörnyen féltékeny volt szomszédjára, a kiváló Szolimán hercegre. A kalifának jelentették kémei, hogy a hercegnek van egy csodaszámba menő hátaslova: egy éjfekete ló, melynek csak egy szeme van a homloka közepén, és amely oly sebesen száguld, mint a sirokkó, anélkül, hogy a legkisebb zajt csapná. Sem elefántot, sem tevét, sem pedig repülő szőnyeget nem láttak még, mely hozzá volna fogható. A besúgók arról is hirt adtak, miszerint a ló már meglehetősen régóta a herceg tulajdonában van, azelőtt pedig az apjáé volt. Ebből a különös tényből arra lehetett következtetni, hogy az állat egyéb kiváló tulajdonságai mellett magas életkora is figyelemre méltó. Ahogy a kalifa mind többet tudott meg e csodalény erejéről és természetéről, úgy gyúlt mind nagyobb szenvedélyre iránta: .Akarom ezt a paripát," akarom!' — toporzékolt keleti papucsában. Kegyencnője, Sardhita mindezt mosolyogva nézte antilopbarna szempillái alól.

A kalifa megbízta nagyvezérét, hogy vigyen a hercegnek egy ládikót teli lazurkővel, melyek közül a legkisebb is akkora volt, mint egy galambtojás. A herceg tisztelettel megköszönte az ékszereket, ám egyúttal udvariasan közölte, hogy lovát nem adja a kalifának. Néhány napig jól tartotta a nagyvezért, majd útjára bocsátotta azzal, hogy adja át hódolatát urának, valamint nyújtsa át neki ez a dobozkát, mely strucctojásnál nagyobb zafírral, smaragddal és rubinttal van teli. A dühöngő kalifa lefejeztette küldöncét, és elhatározta, hogy ha másképp nem megy, hát erőszakkal éri el célját.

Parancsára egy nap elrabolták a herceget, mikor a sivatagban járt. A hálóval, mellyel foglyul ejtették, erősen összekötözték, igy vitték a kalifa és kegyencnője, a gazellalábú Sardhita elé. A herceg megvetéssel teli csenddel fogadta a hozzá intézett kérdéseket, majd ezt mondta:,Sohasem fogom elárulni a lovam titkát! De egy dolgot jól jegyezz meg: nem él ez a paripa sem vízzel, gyümölccsel, takarmánnyal, sem kuszkusszal, roston sült birkával, sem pedig mézeskaláccsal, teával. És tudd meg azt is, ha nem táplálod megfelelően, egy lépést sem fog tenni. Ám ha megadod neki, ami kell (ha egyszerű étkét megfelelően, igénye szerint adagolod), messzebb röpíthet téged Egyiptomnál, vagy akár Etiópiánál is. Ezt csak azért mondom el neked, mert nagyon szeretem a lovamat, és nem tudnám elnézni, hogy rossz kezekbe kerüljön. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sohasem leszel képes mozgásra bírni őt. Ennek titkát egyedül csak én ismerem...1.

A kalifa palotájában közszemlére tették a csodalényt. Tódultak is oda a kiváncsiak. Ki sörényének éjfekete színében, ki egyedülállóan kényelmes nyergében gyönyörködött. A kalifátus leghíresebb bölcsei mindhiába vizsgálgatták a lovat, táplálásának titkát nem tudták megfejteni. A kalifd messze földön ismert mágusokat hivatott, hátha ők több sikerrel járnak — ám minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Némelyek azt állították, hogy a ló csak arannyal és drágakövekkel táplálkozik, mások meg voltak győződve arról, hogy egy lángész rejtőzködik benne. Eközben a fogoly mindvégig szótlan maradt, ám a kalifa türelme is végső határához érkezett. Kijelentette: ha a herceg egy napon belül nem árulja el a titkát, másnap nyilvánosan karóba h ázatja. A fogoly közönyös vállrándítással fogadta a hírt. A herceg merészségétől elbűvölt Sardhita elhatározta magában, hogy megmenekíti őt. Alkonyatkor hét selyembe burkolózva elindult a zárka felé.

Szorosan a falhoz simulva haladt, oroszlánsörényhez hasonlatos haja zilálton borult a vállára, gazellalábán bizonytalanul lépdelt, antilopbarna szempillái még barnábbnak tűntek. Addig cirógatta a herceget, addig hízelgett neki, míg az elárulta a titkát. Sardhita, kezében egy hasas kőedénnyel, mely a különleges táplálékot tartalmazta, elindult a terem felé, ahol a ló volt kiállítva. Az edényben nem volt más, mint közönséges bűzös olaj, mely nagy bőségben tört fel a földből mindenütt a környéken. A lóhoz érvén adott neki egy kortyot, mire az állat csodák csodájára erőre kapott, majd megindult. Sardhita nyeregbe pattant, csendben a herceghez lovagolt, és azon nyomban kiszabadította.

Midőn reggel a palota fölébredt, hatalmas káosz keletkezett. Nem találták sem a kegyencnőt, sem a kiváló Szolimánt, sem pedig a lovat. A ló helyén csupán egy olajjal félig telt edényt leltek. Nem győztek álmélkodni, hogy egy ilyen csodálatos állat táplálékul beéri holmi közönséges kőolajjal.

A kalifa megkóstolta az edény tartalmát, és nyomban meghalt.

De látom, pirkadni kezd — szólt Seherezádé —, a történetet majd holnap folytatom."

Franciából fordította: Grabócz Gábor