Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

6 NÉPÚJSÁG

1981. október 11.

K 91

mém

IH'1

— Keveset tudunk és hallunk önről. Mi az oka?

— Nem mozogtam eleget, pedig több mint húsz éve faragok. Még itt, a közvetlen környezetemben, Mözsön se nagyon tudják, hogy népi iparművész vagyok.

■ — Miért?

— Erről hadd szóljak később...

— Tisztelem a kérését. Amíg „megmelegszünk", kérem beszéljen családjáról, gyermekkoráról.

— Árva megyéből, Alsó- lipnienzából, a mai Lengyel- ország egyik településéről származik családunk. Én még ott születtem, 1921-ben. Édesapámat, aki rendőr volt, 1922-ben Faddra helyezték, öt évre rá pedig kényszernyugdíjazták. Negyvenhét éves volt ő akkor, és volt három gyerek. Gondolkodott, hogy mihez kezdjen. Az akkori faddi magyar királyi dohánybeváltó irodájában talált munkát és elvállalta az OTI helyi díjbeszedői tisztét is. Még így is nagyon kevés pénz futott családunk megélhetésére. A felszabadulást követően édesapám részt vett a földosztásban, ő is kapott három holdat, amin gazdálkodni kezdett. Később belépett a tsz-be.

— Hol járt iskolába?

Faddon. Az 1930-as években nyílt meg Faddon az a polgári iskola, amit dr. Németi Zoltánné alapított. Az elemi után oda mentem. Rendkívül jó volt a tanári gárda. Mivel abban az időben sehogy sem találtak megfelelő katedrát a magas képzettségű tanárok, ott helyezkedtek el, ahol tudtak. Minket Zömmel gimnáziumi tanárok tanítottak.

— A polgári után elhelyezkedett?

— Tovább akartam tanulni. Szerettem volna bekerülni a kalocsai érseki tanítóképzőbe, bentlakásos diáknak. Kerek negyven pengő volt a havi tandíj, a koszt-kvártély. Édesapámnak alig több mint ennek a háromszorosa volt a nyugdíja. Nem tudta vállalni a taníttatásomat, pedig még tandíjmérséklésért is kérvényeztünk. Elutasítottak. így beiratkoztam a szekszárdi gimnáziumba. Latint nem tanultam Faddon, így nem vettek fel rendes diáknak. Később ugyan letettem a különbözetit és átkerültem rendes osztályba, de röviddel ezután betegség miatt abba kellett hagynom a tanulást.

— Később azért befejezte?

— Időközben bevonultam katonának, ott igen.

— Ha jól számolom, ebben az időben már Magyarország is hadba lépett a Szovjetunió ellen. Volt a fronton?

— Nem. , 1945-ig, egészen fogságba esésemig szolgáltam. Legutolsó állomáshelyem a csornai állomásparancsnokság volt. A háború utolsó napjaiban pokoli volt már ott is a zűrzavar. Közelgett a front, ezredparancsnokunk meglépett. Én is spekulálni kezdtem, hogy mihez kezdjek? Semmiképpen nem akartam nyugatra menni. Határoztam és néhány társammal megszöktem. Egészen a

fogságba esésig az erdőben bújkáltunk. 1945. május 9-én lettem hadifogoly.

— Melyik táborban volt?

— Ausztriában. Ott folyton azon keseregtünk, hogy mi lesz velünk, mikor mehetünk haza. Kezdtek szökdösni az emberek. Én maradtam. Tudtam, a szökésnek nincs értelme. Inkább hasznosítani próbáltam magam. Elvégeztem mindent, amivel megbíztak. Ácsoltam őrbódét, még szarvasmarhát is vágtam.

I — Hogyan került haza?

— 1945. augusztusában ti- zenketted magammal betegen, bevagoníroztak bennünket. A végcél a budapesti Róbert Károly körúti honvédkórház volt. Miután meggyógyítottak, leszereltek. Októberben jöttem haza Faddra, ahol megalakítottuk az államrendőrség egységét. Tiszt voltam. Decemberben aztán az egységünk átkerült Paksra.

— Milyen volt a közállapot, a közrend?

— Én bűnüldöző voltam. Rengeteq csibész és gyilkos bujkált Pakson és a megyében. Sokat dolgoztunk. Nagyon primitív volt a felszerelésünk. Katonaruhában jártunk, karabéllyal. 1946-ban, amikor Szek- szárdon ünnepélyes esküt tett a megye demokratikus rendőrsége, akkor már lehetett szürke egyenruhát is látni. Szerettem ezt a hivatást, mégsem gyakorolhattam sokáig. Mivel nyugati fogságban voltam, 1947-ben leszereltek.

tem a családtól és olyan volt a munkabeosztásom, hogy csak a hétvégeken járhattam haza. Olyan is volt, hogy akkor sem. Amikor pedig hazajutottam, megszállottan faragtam. Nem volt az élet, távol a családtól! 1954. márciusában aztán a Tolna megyei Gabonaforgalmi Vállalathoz kerültem. Mözsről jártam be Szekszárdra, és itthon éltem, nyugodtan faraghattam. A jelentősebb munkáim akkor .születtek.

— Mikor lépett először a nyilvánosság elé?

— Nem volt az igazi lépés! Már nem tudtam tovább türtőztetni magam és 1962-ben a munkahelyemen megmutattam a faragásaimat. Ott kiállítást rendeztek belőle és nagyon előreszaladtak a megszólítással. Nekik már „népi iparművész” voltam. Mondtam is pedig, hogy várjunk még a titulussal.

— Mikor került hivatalosan is a neve mellé a cím?

— Még az évben. A szekszárdi Steig Pista bácsi hívta fel rám és munkáimra a Népi Iparművészeti Tanács figyelmét. Felhívtak, ott bemutattam addig elkészült munkáimat és egy beszélgetés után népi iparművésszé „neveztek ki". Olyan örömet, mint akkor, még nem éreztem! Tagja lettem a budapesti Népművészek Háziipari Szövetkezetének, oda dolgozom ma is. Rengeteget faragok. Egyébként magánosok is megkeresnek. Vittek tőlem faragást Ausztráliába és Kanadába is.

— Mikor vonult nyugdíjba?

— Mihez kezdett ezután?

— Megválasztottak a faddi tanács fogyasztási ellenőrének. Huszonhat éves voltam már ekkor, kezdtem udvarolni. Időközben édesapám tagja lett a szociáldemokrata pártnak, én is eljárogattam vele a gyűlésekre. Feleségemmel is a mözsi szociáldemokrata gyűlések kapcsán ismerkedtem meg. 1948. május 9-én volt az esküvőnk.

— önnel minden május

9-én történt?

— A jelentősek. A házasság első évében nagyon vártuk a gyereket. Az első fadarabot akkor vettem a kezembe, vadászkutyafejes szipka lett belőle. Aztán kivágtam a kertből egy körtefát és vadászbotot faragtam apósom képmásával. Werner Ádám igazgató tanító volt negyven éven át, itt Mözsön.

— Igazán szép ez a bot. A motívumokat honnan vette?

— Gyermekkoromban szerettem a kanászokkal járni. Szomszédunkban lakott Pruzsina Gyuri bácsi, őt sokszor elkísértem. Figyeltem az erdőt, a mezőt és hallhattam elbeszélését, történeteit, meséit. De, engedje meg, hogy befejezzem életutamat... 1950-ben tanácsi munkakörömet átvették a pénzügyőrök. Tíz hónapig nem találtam állást. Ekkor az éppen épülő 6-os út építésén dolgoztam. Ezt követően a szabatoni, majd az azzal egyesülő alsó- péli állami gazdaságban helyezkedtem el. Ekkorra már három gyerekünk volt. Távol él— 1981. május 30-án, miniszteri kitüntetéssel. A Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnál sok tisztséget töltöttem be. 1959 óta vagyok belső ellenőr és megalakulása óta a munkahelyi döntőbizottsáq elnöke. Emellett a MOHOSZ Tolna meqyei ellenőrző bizottságának is a tagja vaqyok, de a tolnai horgászegyesületben is ott a helyem.

— A horgászat önnél nyilvánvalóan nemcsak kedvtelés.

— A vízparton is állandóan figyelek. Keresem az élményt, amit munkámban felhasználhatok. Természetszerető ember lett belőlem, pedig aki gyerekkoromban ismert, az nem hiszi el ezt rólam. Gyermekfejjel örökké csúzliztam a madarakat. Most képes vagyok órákig a parton ülni, figyelni a tájat, a madarakat, az állatokat, a vízi emberek munkáját. Mindent elraktározok. Én emlékezetből faragok. Ezért nem is járok kiállításokra.

— Ez több mint meglepő...

— Pontosítok. Csak a szakma kiállításaira nem járok, más művészekére igen. Méq véletlenül sem akarom, hogv^ más

népi iparművész, faragó stílusa rám ragadjon.

— Másra ragad? Gyakori-e a plagizálás?

— Sajnos, igen. E téren voltak rossz tapasztalataim. Egyszer nekem kellett igazolnom, hogy az én alkotásom született meg előbb és nem az, amit mástól állítottak ki. Egyébként azt se nagyon szeretem, ha lefényképezik faragásaimat.

•— Ezt már végképp nem értem. Ha nem engedi, hogy faragásait lefényképezzék, ezzel éppen az embereket fosztja meg az élménytől.

— Már rájöttem arra, hogy ennyire nem szabad bezárkóznom. Ki kell tárnom a „kapukat”. Ha teljesen merev lennék, akkor nem szerepeltem volna munkáimmal nemrégiben Pakson.

— Ott testvérével, Határ János amatőr festővel állított ki.

— öcsém keresett meg a kiállítás gondolatával. Bevallom, vonakodtam. Sajnos a kiállítások terén is vannak negatív tapasztalataim, melyek várakozásra késztettek. Az egyik helyen sikerrel zárult a kiállításom, de a rendezők még egy köszönömöt se mondtak, máshol pedig összetörve kaptam vissza munkáimat, öcsém nógatására végül ráálltam a paksi kiállításra. Nagyon vártam azt a napot, hiszen hosszú idő után mutathattad be, hogy mit tudok. A megnyitóra nem jött el az az illető, aki vállalta a kiállítás megnyitását. Megértem, hogy közbejött neki más program. A megnyitón pedig csak állt és várt mindenki. Végül a paksi munkásművelődési központ igazgatója mentette meg a helyzetet, rögtönzött egy megnyitót. A kiállítás, úgy tudom, sikeres volt. Másfélezren tekintették meg. Bennem mégis maradt tüske.

— öccse tehetséges amatőr. Van-e munka- kapcsolat a Határ testvérek-között?

— János ritkán jön hozzánk. Felesége halálának következtében kissé megtorpant. Most kezd éledni, újra dolgozni.

— Ha már a munka- kapcsolatokat érintettük: van-e szervezett kapcsolat a megyében élő népi iparművészek között?

— Tudomásom szerint nincs. A budapesti szövetkezet összejövetelein találkozunk.

— Türelemmel vártam megválaszolatlan kérdésemre...

— Az érdekli ugye, hogy miért nem ismernek engem itt a megyében?! Mert az eltelt több mint húsz évben nem reklámoztam magam. Azt szerettem volna, ha spontán figyelnek és követik nyomon munkásságomat. Úgy érzem, többet is foglalkozhatnának velünk, népi . iparművészekkel. Amit csináltam, abban nem gátolt senki. Bizonyára csökönyös vagyok, hogy halogattam a jelentkezést.

— Magára hagyatott-e megyéjében Határ József?

— Nem. Nem karolt fel, így nem is dobott el senki. Magamtól vagyok.

I — És kinek?

— Az embereknek. Én sohase csak' magamnak faragtam. Az utánunk jövőknek, hogy ők is tudják, hogyan nézett ki valaha egy teknpvájó, egy pásztorlegény, hogyan mostak valamikor a paksi asszonyok, milyen iszonyatos munkát végzett egy kubikos és milyen mesterségbeli tudással dobta a hálóját a Dunába a halász.

— Köszönöm a beszélgetést.

SZOCS LÁSZLÓ JÁNOS

Múltunkból

Ebben a rovatban az elmúlt -években gyakran tekintettünk vissza a több évszázaddal ezelőtt történt eseményekre, s ritkábban szóltunk: az 1-2 évtizeddel -ezelőtt történtekről. S ennél is ritkábba-n emlékeztünk meg a megye iparosodásáról, iparosításáról. Ma ezzel a kérdéssel foglalkozunk.

A megye a felszabadulás előtt iparilag az ország gyengébben fejlett területei közé tartozott. Jellemző a kisipar volt, gyáripar alig volt taílálhá- tó eibben a térségben. Jelentősebb gyáripari -bázist csak Tolnán, -Bonyhádon, Dom-bóvárott, Si-montornyán és Pakson lehetett -találni. Jellemző volt, hogy az iparban foglalkoztatottaknak több mint háromnegyed része a kisiparban dolgozott, a keresőknek csupán — kereken számolva — 28 százaléka volt gyári műn-, kás. A lakosság aktív -keresőinek túlnyomó többsége azonban a -mezőgazdaságban talált munkát, megélhetési lehetőséget-A felszabadulás után hosszú időn keresztül nem volt lényeges változás, annak ellenére, hogy a; megye és Szekszárd állami és pártvezetői -figyelemre -méltó erőfeszítéseket tettek az iparért. -Senye Sándor, mint a megyeszékhely polgármestere, már 1945 tavaszán széles körű levelezést folytatott a MÁV-AG Vagon- és Gépgyár vezetőivel egy üzemegység szekszárdi letelepítéséről. Nem vitatható, az elsők között kezdeményezték az ipar vidéki telepítését, s emiatt -még a szomszédos Baranya megyével is szembekerültek. Ők is ipart akartak, éppen a MÁ- VAG-tól. Sen-yéék a levelezésben hajógyár telepítéséről is alkudoztak. De arról i-s szó esett, hogy esetleg vasgyár települ Szekszárdra.

Érveltek, agitáltak a Tolna megyeiek. A megyei lapok is cikkeztek az -ipartelepítésről1, bizonygatták, hogy szerte a hazában nincs jobb terület ipar- telepítésre, m-i-nt Tolna -megye, és -annak székhelye. Megjelent már olyan hír is, hogy az Iparügyi Minisztéru-m elhatározta, „...a MÁV-AG csőgyárat, vagongyárat és ciszternagyárat épít Székszárdon, míg a duna- ,földvári szigeten hajógyár és hídépítő üzem létesül”. Arról is tudósított a Tolna-megyei Néplap 1945. november 10-i száma, hogy a terve-k szerint ebben a hídépítő üzemben készítik el majd a háború alatt felrobbantott dunaföldvári és a bajai híd vasszerkezetét.

A tervek -szépek -voltak — de csak tervek maradták.

A dóm óváriak i-s szép terveket szőttek — hiába. Pedig a dombóváriak, a szekszárdiakhoz hasonlóan,, 3 éves iparfejlesztési, ipartelepítési programot is kidolgoztak — mindhiába.

Az államosítások előtt o tőkések nem vállalkoztak új üzem építésére, számottevő ipari beruházásra Tolna megyében, — az államosítások után pedig o központi keretiből nem jutott a megye iparosítására.

Innen indult a -mintegy három évtizedes fejlődés, amelynek eredményeként Tolna megye fejlett mezőgazdasággal rendelkező -ipari megy-e lett, alho-l a megtermelt nemzeti jövedelemnek nagyobb részét már az ipar biztosítja.

A fejlődés első lépcsőfoka a megyében a kisipari szövetkezetek megalakítása volt. Az első szövetkezet — ismereteink szerint — 1948 márciusában, Dunaföldvárott alakult meg. A cipészek szövetkeztek. Őket követték szerte a megyében a többiek. 1951-re lényegében kiépült az -ipari -szövetkezetek hálózata a -megyében, s 1954— 55-re ezek az üzemek -meg is szilárdultak. Gyorsan nőtt a termelés, volt lehetőség — mindenekelőtt saját beruházásból — a gépi felszerelések -korszerűsítésére. A megyei pártbizottság mégis — teljes joggal — arról tájékoztatta a párt központi vezetőségét 1953 második felében-, hogy a megye, és Szekszárd iparilag elmaradott, „Nincs egy komoly üzeme sem a most épülő gyapotegrenálón kívül1” — állapította meg a jelentés, amely segítséget kért a -megye iparosításához.

A megye iparának fejlődésében a második szakasz az

1960- as évek elején- kezdődött

és az évtized végéig fá-rtott. Ebben az idő-szakban főleg- a fo g'la-l-kozta tá s-i p-rob lé-máik- -me-g- o-ldá-sára törekedtek, azaz, az

ex-tenzív fejlesztés volt napirenden-. Ebben az időben- számos új ipari létesítménnyel gazdagodott a megye és jelentős mértékben- bővítették a már meglévő üzemeket is. Csak emlékeztetőül néhány

adat:

1960. áprilisában kezdte meg a termelést a Rákospalotai Bő-r- és Műbnya-gfe Idolgozó Vállalat szekszárdi telepe;

1964-ben helyezték- üzembe a Mechanikai Mérőműszerek Gyárának szekszárdi -telepét.

1961— 65 között elkészült a szekszárdi- és a dombóvári kenyérgyár, üzemibe helyezték a Paksi Konzervgyár pa radicsom - sűrítő vonalát, a Si-montornyai Bőrgyár korszerű kró-mos üzemhez jutott, és elkészült a nyers- bőrra-ktár is — hogy csak néhányat említsünk.

1961—65 között gyorsan- nőtt — mintegy 4500 fővel —, az ipa-r-ba-n foglalkoztatottak száma, s megközelítette már a 20 000 főt. ősben a periódusban a Pa-k-si Konzervgyár létszáma mintegy 700 fővel nőtt, a bőrdíszműé pedig túlhaladta a 650-et, a Si-mo-ntornyai Bőrgyárban pedig mintegy 300- za'l dolgoztak többen* mint a tervidőszak elején.

A fejlődésről az 1966-ban tartott -megyei pártértekezlet joggal, állapította meg: „Tolna megye -i-pari fejlődése a II. ötéves terv -időszakában- valamelyest meggyorsult".

A tervidőszak végén-, 1965. decemberében- a Politikai Bizottság megvizsgálta a- megye helyzetét és a fejlesztési elképzeléseket. Az előterjesztés megállapította, hogy tovább kell fokozni az iparosítás ütemét, részben új üzemek létesítésével, részben pedig a fővárosiból kikerülő üzemeknek Tolnába való telepítésével.

A határozat nyomán az iparfejlődés meggyorsult. Az ip-a-ri termelés 1970-foe-n 62 százalékkal haladta meg a-z 1965. év-i szintet. Változott az ipar szerkezete. Területileg ko-ncertrál- tabb lett az i-pa-r, főleg a 7 ipari központ fejlődése volt szembetűnő. (Szekszárd, Bony- hád, Dombóvár, Tamási-, Paks, Siimon-to-r-nya-, Tolna.)

A hetvenes é-vekre az intenzív fejlesztés volt a jellemző. Ez főleg az ötödik ötéves terv időszakában volt érezhető, amikor fokozatosan jelentkeztek a- gazdálkodás -intenzív elemei, a termelékenység, a hatékonyság, a létszámcsökkenés.

Ed-d-ig a nagy történelmi átalakulásnak főleg technikai oldaláról volt szó. Pedig ebben az időben- alakult át a megye társadalma -i-s. A parasztság létszáma rohamosan- csökkent, é-s gyorsan- nőtt az i-pari munkások száma-. 1980-ban a megye iparában- már több mint 32 300 ember dolgozott. A statisztika- ne-m szól a-rró'l a folyamatról, amelynek eredményeként az egykori dolgo-zó parasztok fegyelmezett ipari mu-niká-so-k -lettek-. Talán már azok is elfeledték az átalakulásnak olykor vidám, má-skor nehéz epizód-jatt, akik a-n-n-ak részesei voltak-. Reggel vitték magukkal az üzembe a 'kapát, ásót, hogy munka után- a kertben. a háztájiban- folytassák.-A nagy átalakulásnak cselekvő részesei voltak a mun- ká-sigazgatók, akik a negyvenes évek második felében és az ötvenes évek elején kapták a megbízást: minden tapasztalat nélk-ül vegyék át a gyárak i rá - nyitását, biztosítsák a termelést, gondoskodjanak a munkásokról. A m-unkás-igazgatók nagy többsége becsülettel helytállt. Irányításukkal lettek korszerűek gyáraink, az ő erőfeszítésük i-s benne van- a megváltozott' életkörülménye-iink- ben. Számuk napról napra kevesebb. A jól megérdemelt nyugállomán-ytba mennek. De kevesen vannak közöttük, akik va lóba n- „nyug-”-ál lo-má n-yba-n vannak — mert -na-p -mint nap részt vállalnak lakóhelyük politikai., gazdasági életének feladataiból.

K. BALOG JANOS