Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

1981. szeptember 27.

^NÉPÚJSÁG 7

Atomerőmű-építkezés

A KORMÁNYBIZTOS

Szabálytalan portré Szabó Benjáminról

Vannak emberek, akikkel

mindig történik valami. Ha végiggondoljuk az életüket, kiderül: 30—40 évet töltöttek el úgy, hogy nem volt idejük lassítani a tempón1, nincs egy olyan féléves időszak sem, amelyre azt kellene mondani, hogy elment, könnyedén1, vidáman, munka' nélkül'. Valahogy mindig1 a „sűrűbe" kerültek. Nem tülekedtek, csak egyszerűen élvezték a munkát. A feladatokat észrevétlenül tetézték újabb tennivalók. Egyik emelteiről jutottak a másikra, egyre feljebb. A megbízatások mintha maguktól jöttek volna. „Ennek az embernek rakunk még a vállára, úgy is bírja I", vagy „bízzuk meg öt, legalább nem lesz gondunk". . .

Szabó Benjámin kormány- biztos hátára mindig csak raktak... És ő tartotta: „Rakjátok, fiúk, csak rakjátok”. Az ilyen embereket szoktuk irigyelni. Na, nem a munkájukért. A siikerekér'tl, a pénzükért •— habár többnyire nem gyűjtenek vagyont —, egyszerűen csak azért, mert nem1 nyöszörögnek, panaszkodnak, téblá- boina.k.

Dolgoznak!

Irigylésre méltó emberek — a szónak a jó értelmében. Az életükért, semmi másért.

EGYSZER

MEGSÉRTETTEM...

Szándékosan és igazságtalanul1. Két éve. Hetekig gyűjtöttem az anyagot, megkérdeztem több tucat embert az üzemi konyháról. Abban az időben rettenetesen rosszul főztek, kicsik voltak az adagok, szóval, ehetetlen az ebéd. Többen is mondták, hogy még a kormánybiztos sem jár enni... Egy darabig járt, de ahogy romlott a minőség, ő inkább nem ebédelt. Ha egy ember mondja ezft akkor nincs is baj. Sokan mondták. Ez lett a> sértés alapja. Megírtam: A tízezer építőt egyáltalán nem érdekli, hogy a kormánybiztos eszik-e vagy nem! Ők napi 12—14 órai munka után vagy közben, tisztességes mennyiségű táplálékot akarnak magukhoz venni.

Az írás megjelent. Szabó Benjdmin nem reagált. Hegedűs György, az építkezés párt- bizottságának titkára viszont zsörtölődött:

— Nagyon megsértetted. Az ebédet mindig le szokta késni, azért nem vesz már jegyet.

(Megtapsolta a szekszárdi ■kertbarátklub-kiállítás megnyitójának közönsége Lubik Istvánt, amikor a zsűri elnöke bejelentette, hogy az övé az első díj. Sok érdekes látnivaló volt a bemutatón, ám az övéhez fogható — negyvenkét fajta szőlő — nem.

(Most itt vagyunk, a (bölcskei ^léesz-üzemágvezető Havasi-dűlőben 'lévő szőlőslkertjében. Gondosan ápolt kordonszőlősorok, és ahogy sétálunk a söreik között, Luibik István „bemutatja” a tőkéket. Ez Csabagyöngye, már leérett, mikor a kiállítás volt, nem vihettem belőle. így voltam a narancsízűvel, a Favorittal és a Cardinallal is. Ez egy Kék zweigelt-tőke, akkor oltottam, amikor még a megyében senkinek sem volt, hadd ne mondjam el, hogyan jutottam hozzá... Ez a KM 101-es, új fajta, a kutatóintézettől kaptam. Hasonlóképpen ezt a K—3-ast, meg ezt a CsE 35-öst. Az utóbbit a Csabagyöngye felváltása-' ra szánom, jobb annál és kétszer akkora termést hoz.

Csaknem dió nagyságú,

Egyszerűen nem szakít magának annyi időt, hogy egyen.

Pár nap múlka találkoztam a kormánybiztossal, mosolyogva üdv/özölt. Sietett a megyei pártbizottság ülésére.

Azt mondták: kis ügy. Az is, minden bizonnyal. Számomra a legfontosabb egy ember megítélésében, hogy hogyan viselkedik az ilyen „kisügyek- ben". Szerintem csak az lehet jó vezető, aki túl tudja tenni magát az apró kis sértéseken, elviseli, ha ellent mondanak neki. Akikor is, ha1 az illetőnek, a beosztottnak nincs egészen igaza. De, ha igaza van és még1 meg is fogadja a tanácsát, akkor az VEZETŐ a szememben.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Nincs az az „elvetemült” zsurnaliszta, aki ne akarná megírni egy villanyszerelőből l'ett kormánybiztos életét. Hiszen itt van közöttünk az élő történelem, Magyarország leg- újabbkori története...

Villanyszerelő volt 1951-ben, két éve dolgozott a szakmában, amikor Debrecenben!szak- érettségit tett. Már magában ez: szakérettségi. Az azóta született korosztály talán nem is hallott róla. Hány és hány munkásgyereknek adták meg ezzel a lehetőséget a felemelkedéshez. Azután jött az egyetemi előkészítő, majd Szovjetunióban., Ivanovnöban és Moszkvában tanul. Mérnökként az ajkai hőerőműben kezd 1958-ban. És még mindig fiatal. Huszonnyolc éves korában az erőimű igazgatója1.

Az első találkozásunk alkalmával1 mindezekről szó esett. Szabó Benjámin szabadkozott. Nem az ő személye a fontos, hanem az építkezés. A munka. Arról írjunk, akikor róla is szó van. Vitatkoztunk. Bevallom: csellel próbálkoztám:

— A maii fiatalok azt mondják, hogy nem- kapnak feladatot, így aztán, nincs alkalmuk megmutatni, hogy mjj tudnak. Meg: nem ismerjük az idősebbek életét, pedig a példa ereje sokat segít

Ezen Szabó Benjamin na- gyon-nagyon megütközött.

— Ne mondjon ilyeneket! Tudja, mennyi fiatalember van itt körülöttem, üljön be egyszer a kormánybiztosi értekezletre, csupa fiatalság ül az aszmélypiros szemekből álló fürtök az egyik tőkén.

— Fajtája?

1— 'Nincs neve. Jó pár évvel ezelőtt kereszteztem a Rosame- na di vaccát egy ismeretlen fajtájú muskotállyal. iNagy türelem kellett hozzá, eltávolítani az anyanövény virágjának a porzóit, majd a virágot beporozni a muskotály egyik fürtkezdeményéről összegyűjtött virágporral. Sikerült. Huszonhét magot kaptam, ezt a következő évben elvetettem. A huszonhét magoncból egy lett jó — volt köztük apró szemű, késő őszig be nem érő zöldszemű, ez az egyetlen, amit úgy láttam, érdemes tovább szaporítani. No, nem magról, mert akkor ismét sok variáció jön létre, hanem oltással. így kaptam ezt a fajtát, ami nemcsak egyesíti a két „szülő” jó tulajdonságait, hanem korábban ériki, jobban fá- sodik a venyigéje, fagyállóbb, íze is jobb. Véletlen, hogy a huszonhétből egy sikerült. Most azonban már tudnak róla a Fajtaminősítő Tanácsnál és a szakemberek azt mondták, hogy

tál körül'. Azitön csak látná, hogy milyen felelősségteljesen dolgoznak.

Másodszor is sarokba szorított.

KINEVETETT...

Tavaly novemberben megállapodtunk, hogy beszélgetünk az atomerőmű-építkezés helyzetéről. Leadtam a kérdéseket a titkárságon, s vártam az értesítést; hogy jöhetek az anyagért. Két hét múlVa válaszolt a kormánybiztos. Egyetlembök- kenő akadt, hosszú lett, sehogy sem lehetett bepréselni a lapba. Ilyenkor „húzni” kell a kéziratból1 valamit ki kell hagyni. Volt egy érdekes kérdés, amire határozottan és keményen válaszolt Szabó Benjámin, de valahogy mégis kilógott az anyagból az egész. Pont eny- nyit kellett kivenni ahhoz, hogy elférjem a nyilatkozat.

Közben megbetegedett. Engedélye nélkül pedig nem lehetett semmit sem tenni1. Iliik, nem illik, felhívtam a lakásán.

— Zavarja, hogy nem adtam magának igazat? — mondta.

— Ááá! Nem. — mondtam, kevés meggyőződéssel.

— Na, jól van, húzzák ki — és nevetett. Jó ízűt nevetett. Az inkriminált rész nélkül jelent meg a lapban az a bizonyos beszélgetés.

ilyen szép, nagy pirosbogyójú fajta még nincs az országban.

Lubik István szőlőskertjében három fajta dominál, a tőkék négyötöde Pannónia kincse, Favorit és Cardinal. Az egyötöd — sok más fajta. Régiek is, de zömmel újak.

— Beléptem a tíz évvel ezelőtt alakult dunaföldvári kertbarátklubba és kapcsolatba kerültem a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézettel is. Onnan, pontosabban az intézet szigetcsépi telepéről kapom az új fajtákat és a szaktanácsokat is. Kérik észrevételeimet, hogyan válnak be, „viselkednek”. Célszerű ugyanis a hagyományos fajtákat újabbakkal, bővebb termésű ekk e I, ro tha dósa llóbbakka I,

ízletese Ebekkel, fagyállóbbakkal fölváltani.

A szőlő iránti szeretetet rmég a nagyapjától örökölte. Ő Tanította meg a szőlő különböző munkáirai, köztük az oltásra is. Ez a kert az ötvenes években lett a családé, örökségképpen. Akkor hagyományos művelésű volt, majd Lubik István fokozatosan kivágta az öreg tőkéket

Most közlöm az akkor kihagyott résit:

— Sokat vitatkozom magam is atomerő mű-ügyben. Az az álláspontom1, hogy ha soha egy kilowatt villamos energiát sem termelne, akkor is megérte megépíteni. Ezt meg kell magyaráznom, mert másképpen agyrémnek hat: ez az építkezés hazánkban egy kisebb ipari forradalmat jelent. Sok száz vállalatnál, több ezer ember megtanulja a minőségi munkát, Erről ml Szabó elVtárs véleménye?

— Nagyon hibásnak tartom az elméletét és az okfejtését, vagy legalábbis nagyon félreérthető'. Mindenkor a magyar, vagy bármelyik gazdaságban, de különösen1 ma egy ipari objektumot csak jelentős gazdasági számítások alapján és csak akkor szabad megépíteni, ha az az adott, vagy belátható tervidőszakban gazdasági haszonnal jár. Maradva az ön példájánál. Mit érne az, hogy egy bölcskei asszonyból minőségi hegesztő lesz, és ezáltal mondjuk a jövedelme megduplázódik, olyan áron, hogy az ország erre az építkezésre ráfizet és ezáltal a dolgozók többségének az életszínvonala romlik?! Az 1760 megawattos paksi atomerőmű beruházási költsége több tízmilliórd forint. Ha ennek télentős hányadát meg lehetne takorítanf azzal, hogy nem atomerőművet, haés — Bölcskén elsőként — magasművelésű kordonosat telepített.- Gyakran fordulnak hozzám szaktanácsért, aki szőlőt telepít,

nem helyette szén-, vízi, olajerőművet építünk, amely gazdaságosabb, egyértelmű, hogy azt kellene megépíteni. Ismerve azonban helyzetünket: Magyarországon hosszú időszakon keresztül a villamosenergiaigény növekedését gazdaságosan csak hazai építésű atomerőművekből és szénbázisú erőművekből lehet kielégíteni.

*

Egy ember életét nem a szavai, tettei minősítenek. Láttam a kormánybiztost tárgyalni, felelős beosztásban lévő huszonévesekkel, láttam, amikor az ország vezetőinek mutatta meg az építkezést. Láttam kezeinek mozgását, amikor magyarázott.

Tudom, hogy részt vett 1966- ban a kormányközi tárgyalásokon, amikor először próbálkoztunk atomerőművet építeni. Tudom, hogy négy évnyi kemény munka után abbamaradt az egész. Azt mondták az előző munkahelyén a VERTESZ dolgozói, hogy ilyen, igazgatójuk nem lesz többet. Aztán alapító igazgatója lett a Pdksi Atom- erőlmű Vállalatnak. Most kormánybiztos.

Vannak emberek, akikkel midig történik valami. Szabó Benjámin ilyen. Az a gyanúm, hogy ő mindig tartja a hátát: „Rakjátok, fiúk, rakjátok a terhet. Bírom még!"

megnézi az enyémet. Kérdezi, hogyan csinálja, milyen fajtákat ajánlok. Bárkinek szívesen segítek.

És a kisegítők?

Sokan nem értették, vajon mi szükség van arra, hogy a vállalatok, sok tucatnyi rubrikára osztott, terjedelmes kérdőíveken, évről évre beszámoljanak szervezési tevékenységükről? Nos, például azért, hogy egyértelmű és megbízható kép alakuljon ki a teljesítménykövetelményekről, illetve e követelmények érvényesíttetéséről.

Az adatszolgáltató lapokat elemezve, a Munkaügyi Minisztérium első fontos megállapítása, hogy a vállalatok 12 százaléka egyáltalán nem alkalmaz munkanormákat. A kisegítő beosztásban dolgozóknál a vállalatoknak csak a tele, a nem fizikai munkakörökben pedig — a hírközlést kivéve — csak elvétve élnek a munkanormák eszközével.

Némileg kedvezőbbre színezi a képet, hogy 1977-hez képest valamelyest emelkedett a teljesítménybérben foglalkoztatottak aránya (a szóban iorgó elemzés 34,5 százalékot rögzített), ám itt is van kivétel: az építőipar. Kétszeresen is kivétel: ma is itt a legmagasabb a munkanormák alapján teljesítménybérrel fizetett dolgozók száma, annak ellenére, hogy ez a szám évek óta — s most már tendenciaszerűen — csökken. Az elemzés nem rögzíti a jelenség okait, feltehetően azért sem, mert e jelenség észszerű okokkal aligha magyarázható. Ha valahol, akkor aztán az építőiparban igazán nagy jelentősége lenne a — minőségi előírásokkal kombinált — teljesítménybérezésnek, már csak azért is, mert a teljesítménybérezés lényegében utal a végzett munka szervezettségére is. Ennek alapján okkal feltételezhető, hogy a nagy beruházásokkal korszerűsített építőiparunk szervezettségi színvonala évek óta változatlanul alacsony. (Ezt egyébként egyéb, és sokkal jellemzőbb tények is megerősítik...)

Az általános helyzetképhez még annyit, hogy a munkanormák alapján fizetett dolgozók aránya feltűnő módon növekedett a kohászatban, az építőanyag-iparban, a vegyiparban, valamint a szállításban.

A részletadatok megintcsak elgondolkoztatóak. A teljesítménybéresek túlnyomó többsége (a könnyűiparban például 82 százaléka, a gépiparban 75,5 százaléka) az úgynevezett alaplolyamatokban dolgozik. Tehát olyan — részben gépi — munkahelyeken, ahol viszonylag nagyobb a technológiai rend, viszonylag szervezettebb a munka, hellyel-közzel szervezettségi kényszerpálya is felfedezhető, egyszóval: ahol valami nyoma van az ipari szervezettségnek. S ebből a szempontbók siralmas a kiszolgáló, a kisegítő munkahelyek állapota. Nem véletlen, hogy az itt dolgozóknak mindössze 5—7 százaléka kapja teljesítménye szerint a fizetséget. E munkahelyek gépi felszereltsége, szervezettsége és rendje, technológiája és fegyelme olyan, hogy gyakorlatilag nincs mód megalapozott teljesitménynor- mák megállapítására.

A KSH nemrégiben végzett egy nemzetközi összehasonlítást, s kiderült, hogy nálunk kétszer annyi fizikai dolgozót foglalkoztat a szállítás, mint például az NDK-ban. Miért is ne? Amíg a fuvarozó vállalat diktál a fuvaroztatónak, s nem fordítva, addig nyilván egyre több vállalat rendezkedik be arra, hogy saját szállítórészlegével fuvaroztasson. Drága, gazdaságtalan, de legalább biztos megoldás.

Egyébként nem véletlenül idéztem a könnyűipari 82 százalékot az imént. E 82 százalékarányú munkástömeg mellett nemhogy csökkent, hanem növekedett a primitiv körülmények között dolgozó kisegítőmunkások aránya, jóllehet az iparág az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb jelentőségű rekonstrukciójának volt a szintere.

S mindez még mindig csak kísérőjelensége a normák és a teljesítménybérek alakulásának. A legnagyobb — és a legjellemzőbb — gond, hogy a munkanormák — a legtöbb helyen — változatlanul afféle bérszorzók. Márpedig a norma — s ezt minden alapfokú tanfolyamon tanítják — elsősorban szervezési eszköz.

VÉRTES CSABA