Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
IO ^EPÜJSÄG 1981. szeptember 20. Váncsa István: Mahaláéi, a skorpió Bodri Ferenc illusztrációi IRODALOM Eduard Ugulava: Hogy mik vannak?! Dugyin doktor végigment a rendelőintézet folyosóján, majd benyitott az egyik rendelőbe. Az ajtó kerek kilincse vagy nyitógombja a kezében maradt. — Na nézd csak, hogy az a... — dünnyögte —, hiszen tatarozták az egész házat. — Rosszak ezek a kilincsek — mondta neki az asszisztens- nő, aki bent volt a szobában •—, rosszul vágták a csavarjaikra a menetet. Dugyin doktor kitátotta a száját; azt akarta kérdezni, hogy miért nem jó kilincseket szereltek be, de aztán mégsem mondott semmit, mert végiggondolta a következőket: „ Bejelentem a hibát, erre kijönnek a karbantartók. Ők azt mondják, hogy semmi közük hozzá, hiszen a szerelvényt készen kapták. Akik a kilincseket csinálták, azok is azt mondják, hogy semmi közük hozzá, hiszen ők csak összeállították, az alkatrészeket készen kapták. A gyárban viszont azt hozzák fel, hogy azokon az özönvíz előtti gépeken, amilyenek nekik vannak, csak ilyen árut lehet csinálni. A gépgyáriak viszont azzal a kifogással élnek, hogy munkaerőhiány van náluk, az a kevés dolgozójuk meg, aki van, fél napokat kénytelen a rendelőben eltölteni, ha valami bajuk van. Ha meg komolyan megbetegszenek, akkor csak az adminisztrációra napok mennek el itt nálunk. Mi közünk a kilincsekhez — mondhatnák —, az orvosoknak tegyenek szemrehányást!..." Dugyin doktor egy nagyot sóhajtott, és azt mondta az asszisztensnőnek: — Tartsa az ajtót, majd egy szál gyufát dugok a csavaranyába, ettől majd beleszorul a csavar... Megcsináljuk ezt mi magunk is... N-na, kész is. Elégedetten indult a saját rendelőjébe... megfogta az ajtó kerek kilincsét... és az a kezében maradt. Fordította: Bratka László Megjelent a Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Békési Gyula, Garai Gábor, Hatvani Dániel, Makay Ida, Nemes Nagy Ágnes, Takács Imre és Várady Szabolcs verseit olvashatjuk. — A prózai Írások sorában Hallania Erzsébet és Thiery Árpád elbeszélése, valamint Takáts Gyula jegyzetei kaptak helyet. — Figyelmet érdemel Jékely Zoltán Szé- chenyi-esszéjének újabb részlete. Az irodalmi tanulmányok közül Bókay Antal és Jádi Ferenc „Szúrkálnak, óvnak tudós orvosok...” c. közös írása József Attila betegségét elemzi. Fried István Csuka Zoltán hűsége című írása a nyolcvan esztendős írót és műfordítót köszönti. A „Versről versre” sorozatban Garai Gábor Századvég című verséről beszélget a költővel Domokos Mátyás. A kritikai rovatban Jékely Zoltán tanulmánykötetét Béládi Miklós, Örkény István Lágerek népe című kötetét Futaky Hajnal, Fenyő István tanulmányait Melczer Tibor, Mándy Iván elbeszéléseit pedig Szendi Zoltán írása elemzi. A számot ef. Zómbó István rajzai illusztrálják. o Abban az időben a vízözön- nek már nyomai se .mutatkoztak a földön. A bárka roncsai egy poros kis pálmaliget mellett álltak; körben meddő homok- és kősivatag, ameddig a szem ellát. Jáfet, Noé legkisebb fia, néha órákig baran- bolt a pusztában, anélkül, hogy egy elszáradt káránál vagy szélgörgette fűcsomónál elevenebb lényekkel találkozott volna; ilyenkor úgy érezte, hogy 'az özönvíz utón mégse kellett volna ennyire megsZi'klkasztani a földet. A Seregeknek Ura néha túlzásokba esik. Az ilyen és hasonló gondolatait, persze, önmaga előtt is titkolta, ismervén a következményeket; pár évvel ezelőtt Khám azt akarta megtudakolni Noétól, hogy ki szállította ide a bárkát, amely tudvalevőleg a messzi Arará- ton feneklett meg, ám a harmadik kérdés után akkora pofont kapott nemzőjétől, hogy öt napig eszméletlenül feküdt a sátoriban. Jáfet akkor jött rá, hogy az Ősatya nem szíveli különösebben, ha a közelmúlt történelméről faggatják, így hát csöndben maradt. Pedig sok mindent szeretett volna megérteni. öt-ihatévesen, amikor keresni kezdte helyét a világban, közölték vele, hogy ő nemzetségfő. Nem tudta, mi az, hát belenyugodott. Később kiderült, hogy neki tizenkétszer tizenkét katonája van, és ő, Jáfet az ősapjuk. A legősebb ősapa, persze, Noé, viszont ők hárman, Sém, Khám és Jáfet, szintén ősapák. Ezt is helyénvalónak találta, egészen addig, amíg Sém feleséget és ágyasokat nem vett magához, s gyors egymásutánban meg nem született Élám, Assur és Arpa'ksád. Jáfet világképe ettől összeomlott. Most derült ki, hogy az ősapa önmagában kevés, ősanya is kell hozzá, csak így lesz gyerek; másfelől pedig az utód szükségképpen fiatalabb, mint az őse. Mármost Jáfet nem ismerte az anyját, ez a körülmény sohasem zavarta, most sem törődött vele — bizonyára volt, csak meghalt valamikor —, ámde ettől fogva sokat tűnődött azon, hogyan léhet ő, Jáfet, ősapa, amikor még felesége sincs? Nem is beszélve arról, hogy a katonákra, tehát tulajdon sarjadékaira ő azóta emlékszik, amióta a szeme felnyílt — hát akkor hogy van ez? A válasz kereséséről hamarosan letett. Tisri havának ötödik napján karaván érkezett Gósem felől, s bár Noé mindent elkövetett annak érdekében, hogy az utasok megállás nélkül haladjanak tovább, ők a vendégjogra hivatkoztak, mellüket verve panaszolták, hogy nincs vizük, nincs élelmük, a tevék lába kisebesedett, fáradtak, miegymás, de búsásan megfizetnek minden szem datolyáért - Noé végül is engedett. Pedig - legalábbis Jáfet úgy látta — sohasem kedvelte a távoli földeken 'lakó utódait, sőt a messzeséget magát sem, mindig idegessé vált, ha olyasvalamit emlegettek, ami a szem- határon vagy legalábbis egykét napi járóföldön túl fékszik. De a vendégbarátságot nem tagadhatta meg. Erős őrizetet rendelt az utazók mellé, meghatározta, hogy milyen útvonalon kísérjék őket a táborba, aztán fiaival együtt királyi díszbe öltözött, kiült a sátor elé, és várt. Valamivel később Jáfet közelebbről megszemlélhette a halottaikat. Főleg a szakálluk formája tetszett neki, igen pompázatosnak találta, az egyik íjnak pedig egyszerűen nem tudott ellenállni. Ellopta. Sikerült kicsempésznie a táborból, és eldugnia egy nagy kő alá, s bár a nyilakat izgalmában a hullánál felejtette, nagyon elégedett volt. És mellesleg úgy döntőt, hogy ezt az ősapadolgot nem firtatja többet. A karaván vezetője, meghallván, hogy társaival együtt Khámtól származik, előbb röhögőgörcsöt kapott, aztán dárdát a torkába. A többiék úgy haltak meg, hogy nem is tudták, mi történik, mert nem beszéltek, és nem értették emberi nyelven. - Jáfet ezen is csodálkozott," de jobbnak látta, ha most nem kérdezősködik egy darabig. Idegenek többé nem közelíthették meg a tábort, arról pedig, hogy Noé közvetlen alattvalói közül utazzon valaki távoli földekre, szó sem lehetett. Az állatokkal, persze, vándorolni kell, de Noé nem szerette, ha csak úgy átabotában bóklásznak a népek, így ezután az útvonalat előre be kellett jelenteni, kiadták rá az engedélyt, s aki nem pontosan ehhez tartotta magát, nagyon megjárta. Bonyolultabb volt a helyzet a kereskedőkkel, akik messziről hoztak különféle portékákat az ősatyának és népének; mindenékelőtt bort, mert ezt Noé nagyon szerette, aztán olajat, sót, fegyvereket, vásznat, hasonlókat. Az ilyen' karavánokat a tábortól ötnapi járóföldre fogadták, ott bonyolódott le a csere, aztán a kereskedőik kötelesek voltak azonnal visszafordulni. Noé személyesen válogatta ki a katonákat erre a célra', a jelöltek három álló évig tanulták a teremtett világ történetét, különös tekintettel a vízözönre, megtanulták, hogy mély állatok léteznek az ég alatt az ő nemök szerint, megismerkedtek a különféle áltudományos, istentelen nézetekkel, s fölkészültek ezek cáfolatára. Noé egyen- kint próbálta ki valameanyliü- ket; amikor a katona, bebizonyította, hogy mindent tud, amit tudnia kell, leilhatta1 magát, s végül magára maradt egy mesz- szi földről idevetődött csavargóval, és hosszá meséket hallgatott sok ezer éves, távoli városokról, égigérő tornyokról, folyamokról, olyan' állatokról, amelyéknék földiig ér az orruk, sárga, sőt fekete bőrű emberekről, és így tovább. Hála a jó iskolának, tíz katona közül hathét egyre jobban felháborodott ezeket hallgatván, s jól felké- pelte a csirkefogót. Noé ezeket kitüntette, a továbbiakban ők látták el a különleges szolgálatot. Azok viszont, akik érdeklődéssel hallgatták a kártékony, ellenséges tévtanokat, vagy netán kérdezősködtek is, eltűntek nyomtalanul. o Noé életének hatszáztizenket- tedik esztendejében a középső fiú, Khám is belépett a férfikarba. Az ünnepségre összegyűjtötték a nép legszebb szűzleá- nyait, szám szerint annyit, ahány sing hosszú a bárka — tehát háromszázat —, hogy Khám válasszon' közülük feleséget, továbbá válasszon legfeljebb harminc ágyast — mert a bárka harminc sing magas —, és öt- ven szolgálót, mert a bárka ötven sing széles. Jáfet roppant érdeklődéssel figyelte az eseményeket, még sündörögni is próbált az egyik, enyhén hal- szemű hajadon körül, és belebetegedett, megtudván, hogy Khám éppen őt választotta első ágyasának. Magábaroskadtan ült az Ősapa mellett, az ünnepségből semmit se Iá ttot, s amint tehette, visszavonult a sátrába. Khám még reggel kiköltözött innen, új, pompás hajlékot építettek neki, most ott kéjéleg a gyalázatos ... Jáfet e pillanatban habozás nélkül agyoncsapta volna a bátyját, ha épp a kezeügyébe esik, mert úgy érezte, Adóm óta így még senkit sem fosztottak ki, és nem is fognak, amíg Adóm ivadékai élnék ezen a földön. Egyszer csak belépett a sátorba Noé. Az ősatya tapintatos volt, bölcs és részeg. Egész tömlő bort hozott magával, meg egy tálka olajbogyót. Csöndben letelepedett, odanyújtotta Jáfet- nek a tömlőt, aztán ő is ivott. Nem nézett a fiúra, nem szólt, de Jáfet tudta, hogy Noé mindent ért. Életében először úgy érezte, szereti az apját. Már csaknem elfogyott a bor fele, amikor Noé elővett valamit a köntöséből. — Ezt neked hoztam. Gyönyörű volt a tőr. Különleges, fehér csontból készült a nyele, soha nem látott állatokat. állatfejű embereket, furcsa növényeket faragtak rá, a tókja sárga fémből, zöld és mélyvörös, csillogó kövekkel megrakva. Jáfet nem hitt a szemének. Még meg se köszönte az ajándékot, amikor Noé beszélni kezdett; leírta az állatot, amelynek a fogából a markolatot formázták, aztán egyenként megnevezte a nyélen ábrázolt, valószínűtlen barmokat, később rátért annak a távoli birodalomnak az ismertetésére, ahonnan a tőr származik, esőáztatta, rengeteg er. dókról beszélt, nagy hegyekről, melyek az égig érnek, s a tetejük mindig fehér, fákon lakó, szőrös, hosszú farkú emberekről, s egy idegen istennői, akinek kék a nyaka, hajában holdsarlót visel, és három szeme van... Jáfet már részeg volt, zúgott a feje, de óvakodott megkérdezni, hogyan egyeztethető össze mindez az özönvízzel, a bárkával, és azzal a körülménnyel, hogy ő az emberiség egyik ősatyja. Hallgatta Noét, amíg el nem aludt. íEttől fogva mind gyakrabban járt ki a pusztába egyedül. Néhány lepényt, datolyát vagy ha volt, pár szem fügét vitt magával, aztán nem látták napokig. A tábortól északra, minden járt utaktói és forrásoktól távol volt egy fekete, fényes felületű, teveformájú kő, ott szeretett üldögélni. Gondolkodott. Kivételes memóriájának hála, csecsemő koráig visszamenőleg em- • lékezett minden elejtett félmondatra, sőt minden szemvillanásra - most ezeket próbálta összerakosgatni. Hogy a vízözön valójában nem történt meg, azt cáfolha- tatlanul tudta, s a továbbiakban ez a kérdés nem is izgatta különösen. Gondolatilag mesz- sze túllépett a tényekkel való babráláson, eljutott a történelem intencionális szemléletéig: a múltat nem kutatni kell, hanem teremteni. Nem az a fontos, hogy vízözön volt vagy nem volt, hanem, hogy legyen vagy ne legyen. Azt is tudta, hogy ezt rajta kívül egyetlen ember gondolta végig: Noé. A többiekkel pedig kár törődni; Sém és Khám például sejti, sőt, csaknem tudja, hogy soha semmiféle özönvíz nem volt, de adott esetben a gyerekeik életére megesküsznek, hogy a saját szemükkel látták. S ehhez még csak lefizetni vagy megfenyegetni se keli őket, elég, ha valaki összevont szemöldökkel néz rájuk. Napszállta előtt rendszerint meglátogatta őt egy skorpió. Jáfet hullajtott néki néhány morzsát a lepényéből, aztán is. mertette véle aznapi elmélkedésének gyümölcseit. Ma ha Iá él — Jáfet nevezte el így — figyelmesen hallgatta az előadást, faroktüs'kéjével időnként helyeslőén a levegőbe bökött, néha még az ollóit is csattogtatta. Jáfet hálás volt neki. Otthon, a táborban, nem beszélt senkivel. Bátyjain keresztülnézett, s látta, hogy Noé is átnéz rajtuk. Tekintete néha összekapcsolódott az ősatyáé- vál; nem váltottak szót, de'nem is volt rá szükség. MarohesVan hó huszonhete- dik napján vett magához asz- szonyt. Noé aznap este nagyon berúgott. A három fivér maradt ébren legtovább; parázsló tűz mellett üldögéltek, Sém fiatal bárányt sütött nyárson, illatos füvekkel ízesítve, borral szaporán locsolgatva. Ittak. Jáfet magával hozta a táborba Maihalá- élt; a skorpió úgy követte őt mindenhová, mint egy kutya. iKhám elment megnézni Noét, nincs-e rosszul. Sápadtan tért vissza, a szája széle remegett. Jáfet nem várta ki, hogy megszólaljon. Előhúzta az indiai tőrt.- Khám! Ősatya vagy, megértetted? Ősatya! Hogy mit láttál, az a te dolgod. De nem beszélsz. Noé fiai nem beszélnek. Visszalökta a kést a hüvelyébe, és elindult a királyi sátor felé. Mahaláéi ment utánam S szőnyegen meztelenül feküdt Noé, a vén eunuch. Mahaláéi megszagolta, csapott egyet farkával, aztán Jáfet letakarta az ősatyát. Amikor visszatért a tűzhöz, egyik fivére sem mert a szemébe nézni. Hajnal félé Jáfet szólalt meg először, olyan hangon, mint aki parancsot ad. — Kilencszázötven éves volt. Húsz évvel élt többet, mint Ádám. '1VüThn
