Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
A rtÉPÜJSÁG 1981. augusztus 9. Jobb leuegőt! Jó reggeltI Jó napot! Jó éjszakát! Jól ismert köszönésformák. Aztán általánosan használt a Jó étvágyat!, a Jó szórakozást!, esetleg Jó pihenést! Hanem mondja-e valaki valakinek, hogy Jó levegőt!? Pedig... Füstöl egy üzem kéménye. Azért kémény. A háttérben levő kórház betegei, orvosai bizonyára nem veszik ezt a jelenséget ilyen könnyen. A párt XII. kongresszusának határozata — a többi között — kimondja: A gazdaságfejlesztéssel összhangban nagyobb figyelmet kell fordítani a környezetvédelemre, a levegőszennyeződés csökkentésére... Váljék társadalmi üggyé természeti értékeink védelme, a rendezett, kulturált lakó- és munkahelyi környezet kialakítása, megóvása. Most értelemszerűen következnék, hogy idézzek az ide vonatkozó töivény paragrafusaiból is. Ezt azonban nem teszem, mert belátható közelségben nem jutottam hozzá. Mindjárt kivédem a reagálást, valóban megszerezhettem volna, ha alaposabban utánajárok, hiszen valahol mégis csak megszerezhető. Viszont elgondolkoztató, hogy ennyire keresni kell, ha minden áron találni akarja az ember. Hogyan higgyek a megvalósulás erejében akkor, ha nincs állandóan kezünk ügyében, amit pedig tudnunk, tennünk kell? De félre a borúlátással, mert az alább következők végül is derűsek és a jövőre nézve is reményt keltőek. Érdekes, hogy Rippert György, a megyei tanács környezetvédelmi titkára és Posta Zsolt, a KÖJÁL mérnöke - mindketten az ügy alapos ismerői — az első kérdésre így kezdik a választ: — Megyénk tiszta levegőjű megye. Ennek magyarázata kézenfekvő. Nincsenek olyan ipari üzemeink — a nagymányoki brikettüzemet kivéve — amelyek különösen veszélyesek lennének a levegő tisztaságára. Nincs kohónk, nincsenek kémiai gyáraink, hogy csak néhányat említsünk. A solti fehérjetelepről és Dunaújvárosból néha kap „áldást" Dunaföldvár, de ez mindig a széljárás függvénye. — Visszatérve Nagymányok- ra, a környezetvédelmi titkár elmondta, hogy: — Egy évvel ezelőtt még komoly gondjaink voltak a brikettüzemmel. Az üzem szénporral terítette be a lakótelepet. A nagyközségi tanács és ti megyei tanács azonban, a mérések adataira támaszkodva, intézkedett. Kötelezték az üzemet a technológiai fegyelem betartására. szűrőberendezések alkalmazására, úgy, hogy mostanra elfogadható állapotok vannak Nagymányokon is. A tudatos településfejlesztésnek hallatlan nagy szerepe van egy város, község tiszta levegőjének megvédésében. Jó példa erre Szekszárd, ahol a két ipartelepet úgy helyezték el, hogy az uralkodó széljárás nem a város fölé, hanem a várostól elfelé viszi az ipartelepek füstjét. Változott a fűtéstechnblógia is. Az egyedi fűtési módot nagy területen felváltotta a távfűtés. Szekszárd kapcsán azért hadd tegyen az újságíró egy megjegyzést. Amíg az ipartelepítés igen átgondoltan történt, az az érzésem, hogy a Kálváriadomb és a Bakta ilyen szalagszerű beépítése nemcsak esztétikailag kifogásolható, hanem azért is mert az uralkodó széljárás útjában vannak ezek a -házak és akadályozzák a szél söprő funkcióját. Most hadd ne szóljunk a parkosítás, fásítás szerepéről, közismert mindannyiunk előtt. Csak annyit ehhez, hogy a Népfront és a KISZ dicséretesen sokat tett megyeszerte ebben az ügyben, s reméljük, tesz a jövőben is. Sajnos, a motorizáció fejlődése közismert áldásos volta mellett, átkot is jelent. Csúcsidőben a nagyforgalmú város- központok levegője, különösen ott, ahol várakozni kényszerülnek begyújtott motorral a járművek, már már túl van az el- viselhetőség határán. A községekben az állattartó telepek olykor túlságosan közel vannak a lakótelepekhez. Legtöbbször az indokolja ezt, hogy így a beruházási költségek alacsonyabbak, mintha távolabb építkeznének. Nem szerencsés a szekszárdi szeméttelep elhelyezkedése, de még nagyobb baj, hogy sokszor nem rendeltetésszerűen használják. És a megyei kórház hulladékégető berendezése is sokszor okoz kellemetlenséget a Munkácsy utca és környéke lakóinak. 1977-ben húsz esetben szabtak ki légszennyezési bírságot Tolna megyében, azóta csökken a büntetések száma, nem azért, mert elnézőbbek lettek hatóságaink, hanem mert fegyelmezettebbbek az üzemek, gyárak vezetői és általában az állampolgárok. Azért hadd fejezzem be egy első hallásra humorosnak tűnő, de végeredményben nagyon is komoly történettel ezt az írást. Talán félórával ezelőtt hallottam. Bemegy egy társaság a szekszárdi Kispipa vendéglő kerthelyiségébe. Letelepednek az egyik asztal mellé. Jön a pincér és udvariasan megkéri őket, fáradjanak át egy másik asztalhoz, mert itt hullik a korom. Áttelepednek. Ott is hullott, de tényleg kevesebb, mint az első helyen. Ebből le lehet vonni a tanulságot, hogy aki a Kispipa kerthelyiségébe készül, ne húzzon világos ruhát. Persze, más tanulsága is van az ügynek. Mindezek ellenére Szekszárd még mindig az egyik legtisztább levegőjű magyar város. LETENYEI GYÖRGY Fotó: Bakó Jenő Jutalomból vezető? Kinevezésének megbeszélése nem ment vita nélkül. Az igazgató, a párttitkár, KISZ- és szakszen/ezeti titkár, a személyzeti vezető kemény szó csatát vívtak a témáról: jó lesz-e az a gyárnak, ha a köztiszteletben álló, maradandó érdemeket szerzett Z. elvtársat kinevezik az egyik legfontosabb munkahelyük, a műszaki osztály élére. — Húsz éve hűséges dolgozónk — így az egyikük. — Mint mérnök, verhetetlen a szakmában, a minisztérium is gyakran tanácsot kér tőle — szól a másik. — Kollégái tisztelik — mondó a harmadik. — Hű a rendszerhez, politikailag megbízható — hangoztatta a negyedik. Csak egy ember volt, aki némi aggodalommal kérdezte: — Szerintetek mindez elég ahhoz, hogy jó vezető legyen? — De hiszen fehéren, feketén megfelel a káderkiválasztás követelményeinek! — felelte a jelenlévők egyike. — Ha azt hiszitek, hogy egy jó vezetőnek mindez elegendő, akkor hallgassuk meg őt is, mielőtt döntenénk — kérte az akadékoskodó. A tekintélyes testület előtt megjelent mérnök csak sejtette, de biztosan nem tudhatta, hogy mit akarnak tőle. Amikor feltették neki, hogy vállalja-e a számára kijelölt beosztást, nagyot nyelt, aztán összeszedte magát, és igy válaszolt: — Köszönöm a bizalmat, köszönöm azt a szándékukat, hogy eddigi munkámat igy akarják jutalmazni. De én ezt nem fogadhatom el. Nem vágyom sem rangra, sem kiváltságokra. Ha engem jutalmazni akarnak, ne bízzanak rám olyasmit, amihez se kedvem, se tehetségem nincs. Én nagyon szeretem a szakmámat, de átfogó kérdésekben dönteni, az embereket ellenőrizni, apró-cseprő ügyeket intézni, értük, miattuk és velük naponta bajlódni, munkájukért felelősséget vállalni nem tudok. Miután én itt az üzemben munkámat elvégeztem, csak a kislányom, a zene és a szakkönyvek érdekelnek. Úgy vélem, vezetni csak ehhez való érzékkel, türelemmel, ügybuzgalommal lehet. Mindebből úgy érzem, bennem nincs elegendő. — De hiszen az elvtárs úgy ismeri az üzemet, az embereinket és gyártmányainkat, mint a tenyerét! Bebizonyította azt is, hogy él-hal a gyárunkért. — Ez igaz! De hát mit csináljak, ha jobban izgat az integrált áramkörök felhasználása, mint az emberek megváltoztatása? Ha jutalmazni akarnak, akkor készíttessék el minél gyorsabban az új fejleszlöműhelyl, mert a lakásomból mégsem csinálhatok szereidét. Ne értsenek félre, de nekem nem az jelentene jutalmat, ha olyan beosztási akasztanának a nyakamba, amihez alig értek, ami olyan pluszt követelne tőlem, amit én nyújtani nem tudok. Inkább engedjenek még inkább hivatásomnak élni. Ismételten megköszönöm a megtiszteltetést, és ígérem, hogy ha eszembe jut valaki, aki szerintem alkalmas lenne erre a posztra, azonnal közlöm az elvtársakkal... GYERTYÁNOS ZOLTÁN Hűséggel szolgált I ^ Száz éve született Vágó Béla §46hÍn^ 6\fOm amikor „A védő” című könyvemen * . ■ dolgoztam, sok időt töltöttem együtt ennek az életrajz-regénynek idős hősével, az azóta elhunyt Kárpátukrajnában élt Gábor Mózes doktorral. Visszaemlékezése alapján, több mint hat évtized sok-sok eseményének körvonalai bontakoztak ki előttem, különös gazdagsággal azok a küzdelmek, melyeket Gábor 1919-ben, mint a tiszai frontra felvonult erők parancsnokságának politikai biztosa folytatott. A fronton súlyos helyzet állt elő, az ellenséges túlerő roppant nyomósa alatt megingott a fegyelem, a csapatok egy része fejvesztetten hátrált, meg 'kellett őket állítani, az ügyhöz hű maradt, megbízható parancsnokok segítségével. „A hadosztály régi századából egy fegyveres szakaszt két nehéz gépfegyverrel magamhoz vettem — mondotta Gábor Mózes —, és korán reggel betoppantam a két ezredhez Abony- ba. Az egyik ezred parancsnoka Petzkay József, a régi hadsereg aktív főhadnagya volt. Vágó Béla, az I. hadtest parancsnoka, előre, figyelmeztetett, hogy az ezredparancsnokot ne bántsam meg, rendes, tisztességes ember, és a felesége Telek Ilona orvos nem különben. Abonyban aztán tényleg alkalmam volt meggyőződni a Petzkay házaspár emberségéről, becsületességéről.” Vágó Bélának, a Tanácsköztársaság belügyi népbiztos-helyettesének nevét, a proletárforradalom idején végzett munkáját, életútját, nagyjából már korábban is ismertem. Az, amit találkozásaink során Gábor doktor elmondott róla, fölkeltette iránti érdeklődésemet: ki volt, honnan jött, milyen küzdelmeket folytatott ez az ember, aki a magyar munkásosztály hatalom- gyakorlásának legsúlyosabb időszakában, az életre-halálra folyó összecsapások óráiban kötelességének érezte, hogy emberséges megértést, támogatást és bizalmat kérjen egy olyan házaspár számára, aki a túlsó oldalról érkezett a harcolók oldalára, bizonyítékok, igazolások, dokumentumok helyett csak nyílt- szívűségével és cselekedeteivel tudott hitet tenni egy eszme mellett, melyet nemrég ismert meg, de győzelmét odaadással és - mint később bebizonyosodott - mindhalálig hűséggel szolgálta. Az egykori népbiztos-helyettes és hadtestparancsnok, Vágó Béla születésének századik évfordulójára emlékezünk, ma a fővárosban, a róla elnevezett utca márványtáblájánál, a munkás- mozgalom nagy alakjainak panfheonjában, tudományos ülésszakon a nevét viselő iskolában Baján, születése helyén Kecskeméten, Debrecenben és másutt ahol életében megfordult, síkraszállt a népjogokért, az elnyomottak felszabadításáért. A fővárosban érettségizett, s nyomban azután, a századfordulón részt vállalt a szocialista fiatalok küzdelméből. Szabó Ervin tanítványa lett, mint egyetemista, a bölcsészkaron Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Oláh Gábor baráti köréhez tartozott. De irodalmi, művészeti érdeklődésénél nagyobb mértékben szólt bele életébe a politika, oz a fölismerés, hogy az elmaradott, félfeudális Magyarországon meg kell gyorsítani a társadalmi viszonyok átalakítását, az általános titkos választójogért, a munkások parlamenti képviseletéért, a demokráciáért folytatott harcot. SztSnfBZÖ fölvilágositó munkája kiváltotta az egye- tem vezetőségének rosszallását, félbe kellett szakítania a tanulmányait. Ennek ellenére, a fiatal^ magyar marxista értelmiség egyik, nagy reményekre jogosító képviselőjeként vált ismertté. Húszévesen már a Szociáldemokrata Párt tagja és a Népszava munkatársa. 1905. szeptember 9-én a szocialista diákok szervezetének elnökeként lépett fel a budapesti Újvárosháza dísztermében tartott diáktanácskozáson. Néhány héttel később, egy másik_ gyűlésen élesen szembefordult a magukat hazafiaknak nevező, valójában széthúzást, elfogultságot, nacionalista gyűlölködést szító jobboldali szervezetekkel. Ezen a gyűlésen Bokányi Dezső is felszólalt, a munkások üdvözletét tolmácsolta a szocialista diákoknak. Hamarosan sztrájkok és tüntetések robbantak ki az ország minden részében. A munkások jogaik érvényesítéséért küzdöttek. A szociáldemokrata pártvezetőség tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, megállapodásra törekedett. A párt balszárnya mind élesebben és következetesebben fordult szembe az engedményekkel. (Nyomon követi e küzdelem történetét Mucsi Ferenc „A Kristóffy-Garami paktum” című könyve, melyet 1970- ben jelentetett meg a Kossuth Könyvkiadó.) Vágó Bélának, aki a párt baloldali ellenzékéhez tartozott, ki kellett válnia a Népszava szerkesztőségéből. 1906—1907-ben a szociáldemokraták debreceni, majd 1912-ig kecskeméti pártszervezetének volt egyik eredményesen dolgozó vezetője. Ebben az időszakban — a század első évtizedében — küldöttként részt vett a szociáldemokraták országos kongresszusain. Felszólalásaiban a következetes munkóspolitikáért, a szegényparasztság ügyének felkarolásáért, a nagybirtokok felosztásának programba iktatásáért, a forradalmi demokratikus erők tömörítéséért szállt síkra. 1912-ben visszatért a fővárosba, ahol az Est-lapok kiadóhivatalának vezető tisztviselője lett. Itt szerzett széles körű ismereteit és kapcsolatait a későbbiekben kitűnően hasznosította a forradalmi munkásmozgalom javára. A világháború éveiben Vágó Béla az anitmilitarista küzdelem résztvevőjeként önfeláldozóan küzdött, hogy a magyar népet romlásba döntő öldöklésnek és pusztulásnak vége szakadjon. Részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakításában, a Központi Bizottság tagjává választották, a Vörös Újság vezető munkatársai közé tartozott. A Károlyi- és Berin- key-kormány idején a budapesti munkástanács kommunista csoportjának vezetője lett. A letartóztatott pártvezetőkkel együtt ő is a gyűjtőfogházba került. Részt vett a két munkáspárt egyesítését előkészítő tárgyalásokon, ő volt az egységről szóló határozat egyik aláírója. A tanácsköztársaság idején a belügyi népbiztos helyettese és a Vörös Hadsereg első hadtestének parancsnoka. A Tanácsköztársaság £ukásá?u követő?"-----------— Ausztriába emigrált s mind ott, mind később Németországban, folytatta forradalmi tevékenységét. Hitler hatalomra kerüléséig a német kommunisták soraiban harcolt és eleget tett ai Kommunista Internaci- onálé által rábízott feladatoknak. Cikkeket írt a Rote Fahne című pártlapba. Rövid ideig a fasizmus győzelme után illegalitásban Berlinben maradt, majd a Szovjetunióba ment, ahol öt évvel később tragikus haláláig — ő is a koncepciós perek áldozatává vált - feddhetetlen becsületességgel tett eleget mindazon kötelezettségeinek, amelyeknek vállalása és teljesítése kora ifjúságától kezdve legfőbb célja és életének értelme volt. VADASZ FERENC
