Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
NÉPÚJSÁG 5 1981. augusztus 9. Mulat a magyar? Mutatna, ha tudna! Az a hírünk a világban, hogy szívélyes, jó vendéglátók vagyunk, készek bármikor inget-gatyát levetni, csak a vendégünk jól érezze magát. Nem úgy ám, mint otthon, annál sokkal, de sokkol jobban. Hogy ez alkalmanként milyen sikerrel jár? Számosán úgy vélik, ez nem kérdés, mivel „mi meglettünk mindent", ami csak Magyarország „megkóstoló- sóhoz" kell. Volt étel és ital dosztig, mulatós is, amúgy istenesen, magyar módra. Szállt a darumadár lent az égen és igen, meggyulladt a cigányasszony szoknyája is, volt Kálmán, Lehár és Zcrkovitz, ment a gőzös Kanizsára, s megtanítottuk szeretett vendégünket arra, hogy nálunk „mindenki másként csinálja ,.Tettük mindezt azért, hogy kolosszális házigazdák, lelcjthclctlcnck legyünk. Természetesen azután, amikor már letisztultak az élmények és vendégünk kiheverte — alkalmanként orvosi segédlettel — az agyonetetés-itatás gyakran harmadlokú bóntalmait — otthon. Mostanában — sajnos — többször is volt alkalmam be- lehollgalózni vendéglátás címen — tehát megfontolt szándékkal elkövetett — mulatozásainkba, s bár a felfedezés a legcsekélyebb örömöt se váltotta belőlem ki, azt kelleti megállapítanom, hogy legendás hírünk hamis. Nem tudunk mulatni. S attól nem, ami dzsentroid manirként rakódott ránk. Mikortól? Nagyjából úgy húsz-huszonöt éve, s azzal a jómóddal, ami emelkedett hangulat esetén a pezsgőbontást is természetessé teszi. Namármost: pezsgő, Napóleon, gin fizz és parasztnóta? Azt már nem! Azt hagyjuk meg a pává- soknak, s azon megszállott népzenetudósoknak, akik zenei anyanyelvűnkről adnak elő a katedráik mellett a rádióban is- ■ ' Jut eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt egy nem tudom már mit ünneplő vidám társaság bonviván hajlandóságú hangadója kemény szavakkal kényszeritett visszavonulásra, mikor arra került volna a sor, hogy az én nótámat is elénekelje az alkalmisága ellenére átütő erejű kórus. — „Parasztnótákat nem dalolunk!" — mondta kevélyen, s én legalább olyan mélységesen mély búra hajtottam a fejemet, mint az a kékiholya, mely paraszti mezitlábasságával nem „lért" össze a kis Petrovval, akinek létezése óta szüntelenül meg kell bocsátania szerelmének búcsú nélküli távozását. Tulajdonképpen azóta motoszkál bennem a fölismerés, hogy nótás hírünk körül valami baj van. Ha dalra lakadunk, legtöbbször nem azt daloljuk már, milyenek vagyunk, hanem azt, amilyenek társadalmi realitásokat nélkülöző vágyálmainkban lenni szeretnénk. S igy leszünk tucatok, uniformizáltak, végső soron semmilyenek. Pedig: az éneklés — mióta ének van és éneklő ember — mindig az önkifejezés fontos eszköze volt. Az ember örömét, bánatát, gyászát, tragédiáit „dalolta ki" magából a népdalokban, balladákban, siratóénekekben. S az éneklés, mint egy varázslatos lencse fókuszában nemcsak az érzelmeket, hanem népünk tudatosságát, logikáját, is összegyűjtötte. Mindennél hitelesebben. Ma a régi közösségek felbomlásával egyidejűleg, már nem tudjuk elénekelni népdalainkat sem olyan tisztán és egyszerű természetességgel, mint azt eleink tették. Gyakran a rádióban, televízióban is kottaizűen szólalnak meg a legtöbb énekes szájából. Látszik, hogy az előadók végérvényesen elszakadtak a népdalok természetes közegétől. Rendszerint csak az tudja a népdalokat teljes hitellel megszólaltatni, aki azokat közvetlenül a néptől, öregeinktől tanulta. Hát persze, hozzátartozik a kemény igazsághoz, hogy a dalok deformitását, ha úgy tetszik, mutálását alaposan megváltozott életformánk is magával hozta. Mai környezetében az ember mór egynémely faluhelyen is ostorlámpák fényköréből tud csak lelnézni a csillagos égre. Hozzá jön még urbanizációs ártalomként, hogy mind kevesebben vagyunk képesek megkülönböztetni a Iákat, madarakat, virágokat- A természetet egyre nehezebb összekötni a mindennapi léttel. Ebből eredően; a népdalok sem lehetnek már számunkra természetes élmények. Szóval, mig más-más és fontos vonatkozásokban tollaso- dunk-gazdagodunk, ami zenei anyanyelvűnket illeti — sitizáródunk, szegényedünk. Ha meghitt baráti társaságban, bor mellett, az éjszakába nyúló beszélgetések során valakinek eszébe jut, hogy együtt- létünket megszépíthetnénk énekléssel is, legtöbbször műdalok, magyarnóták, operettdalok kerülnek elő. De ... ezekhez is rendszerint akkor nyúlunk már, amikor a poharazás segített leküzdeni a gátlásainkat. Ilyenkor megyünk, megyünk végig az akácos úton, a tizenévesek pedig, akik mindenben utánunk jönnek, tőlünk tanulnak egyebek között mulatni is. Ezért aztán majd ők sem tudnak olyan tiszta egyszerűséggel kiénekelni magukból bút, örömet, ahogyan már mi sem tudunk. Igaz, vannak mentségeink. A vendéglátás üzleteiben magyarnótákat a cigányzenekarok is csak akkor játszanak, amikor emelkedett már a hangulat. Előtte — tisztelet a kivételnek — úgynevezett szalonzenekari számok „mennek". Betonból emelt tömbházi lakásainkban, ahol a gombostű leejtése is áthallik, azért sem tanácsos szabadon énekelni, mert vigyázni kell a szomszéd álmára, az együttélés rendjére. Hogyan fogadhatnánk igy szót Kodály Zoltánnak, aki nemcsak hirdette, be is bizonyította, hogy senki se születik botfülűnek? A zenei anyanyelvet nem nyűgként, hanem azzal a természetességgel kellene átadni a gyerekeknek, ahogy azt eleink tették. Kételkedem abban, hogy népdalkincsünk csak kottáskönyvekben őrizhető meg- Hiszek ellenben abban, hogy képesek vagyunk visszaszerezni az elveszett tudást: szabadon, önmagunk kifejezésére énekelni, mulatni! Hát persze, nem könnyű. De az az igazi, az tudja körénk fonni a megtartó közösség védgyűrűjét, az elszürkülés, elsi- várodás ellen. Túl sok segítségre nem számíthatunk, mert most, amikor ezeket a sorokat írom, a rádió nótaműsorában éppen egy szépasszony hókebléről és beszélgető pirosrózsákról zokog a nóta. A csillagokat szép ragyogásra majd kora délután „szólítja föl" az a műsor, amely zenei anyanyelvűnk fölfedezésére buzdít bennünket fáradhatatlanul... Hangulatalakító A dunaföldvári csónakkikötőből augusztus 2-án hajnalban, mintegy ezerkétszáz dunaföldvári és környékbeli lakossal — zömmel gépkocsivezetőkkel és családtagjaikkal — indult útnak a Petőfi gőzhajó. A közel tízórás hajóutat a résztvevők felszabadult vidámsággal, tCKESZ-vetélkedövel, műsorral és diszkóval tették meg a Dunaföldvát—Budapest —Dunaföldvár útvonalon. A vidámságról u fővárosi művészek, míg a KRESZ-programról a szervezők — a paksi közlekedésbiztonsági tanács — gondoskodtak. A kirándulás ideje alatt a Petőfi gőzhajót a dunaföldvári és a dunaújvárosi motorcsónak-sportszervezet, valamint a dunaföldvári kajak- és kenuszakosztály tagjai kisérték végig a Dunán, vizisi-bemutatót is tartva. Kapfinger András képriportja A gépházban Jókedv, vidámság KRESZ-vetélkedő — aó — Érkezés a Vigadóhoz Alkonyaiban
