Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

a "népújság

1981. augusztus 20.

Nem tudom, hányszor jártam Ozorán, de sosem jutott eszembe azon gondolkodni, hogy a vár tulajdonképpen mekkora? Azt sejtettem, hogy kisebb, mint új korában, hiszen még egy ilyen főúri ipalotavárhoz is tartozniuk kellett különböző külső erősségeknek, bástyáknak, pa- lánkoknak. A napjainkban meglévővel kapcsolatban elégségesnek véltem azt a nem túlságosan mélyértelmű megállapítást, hogy — nagy. Régész közelébe kell kerülnie az embernek ahhoz, hogy pontosabb részletekkel szolgálhasson.

Nos, Ozora várának alapterülete 970 négyzetméter, beépített tömege pedig 14 100 köbméter. Ez túlnyomórészt téglában értendő, ne is tessék megpróbálkozni annak elképzelésével, hogy ez mennyi tégla. A várról még annyit, hogy ilyen méretű középkori vár Magyar- országon nincsen. Ozora nagyobb, mint Siklós, vagy Kőszeg. Utóbbi kettőtől azonban annyiban mindenesetre különbözik, hogy míg amazok messzi földről jöttéknek dicsérik a hazai műemlékvédelem színvonalát, Ozora idáig csak gondot okozott.

Valamit a múltjáról.

A nagy hírű, de kihalóban lévő Ozorai családba 1398-ban benősült egy firenzei származású kalmár-katona, bizonyos Fi- fippo di Scolari, akit később a magyarul könnyebben kimondható Ozorai Pipának neveztek. Pipó úr Zsigmond király kedvelt embere, temesi bán volt, a délvidék főkapitánya, kora eqyik legnagyobb hatalmassága. Ozo- rqból nagyon rövid idő alatt .mezővárost teremtett, plébániatemplomot emeltetett, családi tartózkodási helyéről pedig 1426-ban már, mint „fényes castello”-ról írtak. Olasz szák- embereket dolgoztatott itt, kora legjobb mestereit, valószínűleg a freskófestő Masolino-t is.

Pipó halála után a vár 1438- ban a Héderváriaké lett. 1493- ban német ostromot állt ki,

majd kétszer Török Bálintét, 1545-ben pedig elfoglalta a török. Amikor az 1680-as években visszavették, három oldalfala még állt, és az Esterházyaknak megérte, hogy itt uradalmi központot (és börtönt) rendezzenek be. Magtár volt az 1770-eí évektől egészen a közelmúltig, ami ellen bármilyen sokszor lázadtunk is lapunkban, tulajdonképpen szerencsének mondható. Akármilyen célra használnak is egy épületet, még mindig jobb, mintha elhagyatva áll.

Röpke számvetést készíthettünk archívumunkban. Tucatnyi év leforgása alatt épp ez a tizenegyeink alkalom, amikor a vár sorsáról szót ejtünk. Az első hír ez év június 13-án jelent meg, amikor fényképpel illusztráltuk, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség szakemberei megkezdték az úgynevezett falkutatást. Azóta már jóval előbbre haladtak és augusztus első napjaitól több, mint két tucaton dolgoznak Feld István régész irányításával.- Szó sincs arról, mintha a vár valaha is lekerült volna az Országos Műemléki Felügyelőség napirendjéről, — mondja a régész. — Minden helyreállítást régészeti kutatás kell azonban, hogy megelőzzön. Ozoráról nagyon kevés hiteles feljegyzés maradt, így a helyszín vallatása nagyon fontos. A kutatóár- kökkal egészen a falak alapzatáig lehatolunk, megállapítjuk a különböző korok rétegeinek egymás feletti elhelyezkedését. Egyelőre októberig dolgozunk.

Ezzel kapcsolatban máris szolgált a kutatás érdekességekkel. Török kori cölöpmaradványokkal a mai főbejárat táján és a felszínhez nagyon közel Mátyás király idejéből származó cserép- és kályhacsempe-maradványok- kal a másik oldalon. A vár eredeti főbejárata a mai plébánia- templom oldalán volt, itt még sok érdekességre számítanak a régészek..

— A feltárás költségeit felefele arányban vállalta a me-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------,

A várudvarban a kivitelezők dől goznak, a várépítő ősök leszármazottai

Az első leletek közt Mátyás király korából származó cserepek, kályhacsempék is akadtak

gyei tanács és a műemléki felügyelőség. Több százezer forintos nagyságrendű összegről van szó . . .

Az, hogy a vár nagyobb volt a jelenleginél, kétségtelen. Egy saroktornyának nyomára már korábban rábukkantak az iskola udvarán. Az iskola bővítésekor régészeti szempontok még senkinek se jutottak eszébe, ennek „köszönhető”, hogy a falu irányából a hatalmas épületre jószerivel sehonnan sincs alkalmas rálátás. A későbbiekben azonban már több szerencsével kecsegtet a feltárás, egyetlen ház kisajátítására kell, hogy előbb-utóbb sor kerüljön.

Feld István régész siet hangsúlyozni, hogy várukért az ozoraiak szinte mindent megtesznek. Sándor József tanácselnök épp úgy, mint Szondi Sándor vb-titkár, vagy a helyi Egyetértés Termelőszövetkezet, mely gépekkel, fuvarral áll rendelkezésre. A különböző kutatóárkokban idős ozoraiak dolgoztak.

Tempósan, nyugodtan, mert ez igazán az a munka, melyet elhamarkodni, elkapkodni nem szabad. Bő hatszáz évvel ezelőtt az ő őseik emelték ezeket a falakat.. .

Mi sem természetesebb annál, mint, hogy a modern kor embere - aki megszokta az ilyeneket - határidők iránt érdeklődik. Még csak hozzávetőlegesen se lehet megmondani, hogy a feltárás, helyreállítás mikor ér véget. Ez épp úgy függvénye a pénznek, mint az előkerülő leletek tudományos fontosságának. A vár hatalmas tömbjének mai hasznosításáról csak később lehet dönteni. Aki azonban ezzel kapcsolatban jó példákra kíváncsi, az ne restell- je a fáradságot és látogasson el Simontornyára, vagy Ozorá- ra ...

O. I.

Fotó: K. A.

, antóni, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze,

f látni sem látott valami jól, de azért, ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a „nagy mutatványos”. Legjobb trükkjeit

........Jsenki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bővén

a

kadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül oharlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma.

Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt minden. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások összetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csak egy korcs kuvasz ténfergett a színpadra morogva, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogott, füttyö- gött, és „öreg vagy már, Tarantóni", „vonulj vissza, vén kókler" kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fájt neki, hogy ilyen emléket hagy majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan.

iNem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét. Bármi áron, mégegyszer, utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pákornyiknak, régi tanítványának, kollégájának,

— Ez képtelenség — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól.

— A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnának, csakhogy lássák, mi történik ott.- És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed o mi munkánkat is.

— Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. - Nincs más választásom. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Új mutatványokra nincs

már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi.

Pókornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Tarantónit, de hasztalan. A bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsúfellépését. „A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lép- ten-nyomon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. „Mindenkinek jogában áll - mondta -, hogy azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik, az életét.”

Tóth-Máthé Miklós:

A varázslatnak vége

És aztán eljött a perc, amikor Tarantóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy .mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utána, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a botját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most ennyire, a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen szép fehér lovat* táncoltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a dharlestont. Majd lendült a bot, a ló helyén csak fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében.- Hogy csnáltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatványt, immár a közönséget is beavatva. Előbbre jött, és maga sem tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, megbűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csoda.

Tarantóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen meg- babonázottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné azt mondani, hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, hacsak egyetlen mutatvány visszavételével is ... ?! Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg I

Odamosolygott a gyerekekre, majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb röpült elő, és folytatta Tarantóni Oz előadást, úgy mint évek óta annyiszor.

A közönség becsapotton dobogott, füttyögött, „öreg vagy már, Tarantóni", „vonulj vissza, vén kókler” kiáltozták, és sokan dühösen csörtettek ki a színháziból. Csak a gyerekek nem mozdultak, tapsoltak nekíhevülten, és Tarantóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek.

Előadás után Pokornyik várta az öltözőben.

— Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Taranfóni.

— Én - mondta Pokornyik.

Tarantóni leült a tükör elé, és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, mely a ráncóktól olyan volt már, mint a kiszikkadt tómeder.

— Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége.

— A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik.

— iNem - ingatta a fejét Tarantóni —, legyőztél. Ez a trükköd a gyerekékkel kolosszális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravaszabb is.

— Lehet — mondta Pokornyik -, de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg.

— Miért? — nézett rá Tarantóni.

— Mert magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint minden igazi varázsló.

arantóni nem felelt. Előhúzott egy zöld selyemkendőt, aztán V egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, végül a harmincadikká.!, egy fehérrel végigtörülte átizzadt, öreg, ráncos arcát és a ’ '•-I szemét is.