Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

6 ^ÍÉPÜJSÁG ' 1981. augusztus 2. — A nyugdíjas pedagó­gussal, a Pincehelyen fo­lyó honismereti munka spi­ritusz rektorával, a Népúj­ság — újabban ritkán je­lentkező — tudósítójával vagy a kultúrház vezetőjével beszélgessek? — Magára bízom a választást, de azért megjegyezném, hogy egyik funkció sem választható el a másiktól. Pontosabban: va­lahány úgynevezett nem kötele­ző munkám eredője az, hogy magyar irodalom, történelem és kézimunka szakos tanár vagyok. | Mőst is? — Nyitván airra> gondol; hogy rrráröfi éve nemi tainlítalk. A vállalsz mégis az, hogy igen, most is. Sok egyéb mellett az késztet a tevékenykedésre, -hogy bár az életem jó időre elkanyarodott innen, nagyon szeretem a szü­lőfalumat, Pincehelyt és lakóit. Úgy tapasztalom, hogy a sző­kébb hazához való ragaszkodás mind kevesebb fiatal földim jel­lemzője lesz. Itt elsősorban per­sze azokra gondolok, akik úgy mennek el másutt szerencsét próbálni, hogy egy idő után lá­togatókként is csak ritkán lát­ni őket itthon. Pedig so_k a sze­retnivaló Pincehely múltjában, jelenében, és hiszem, hogy a jö­vőjében is. — Sorolhatom az utóbbi mondat alapján az elége­dett lokálpatrióták közé? — Ha lenne hajlandóságom az elégedettségre, szót fogad­nék azoknak, akik egyre heve­sebben buzdítanak arra, hogy bánjak takarékosabban az ener­giámmal, viselkedjek végre nyugdíjashoz illőbben . . . — Személyes ismeretsé­günk nem túl régi keletű, de annak alapján, ameny- nyire megismertem, nem tu­dom tétlenül elképzelni. — Azt hiszem, nem is vagyok képes tétlenségre berendezked­ni — amíg erővel, egészséggel győzöm. Valószínű, ezért nem is leszek soha százszázalékosan nyugdíjas. Már csak azért sem, mert a község és az emberek dolgai mindig jobban érdekel­tek, mint a magaméi. — És másokért megéri kétfelől is égetni a „gyer­tyát"? — Provokatívnak érzem ezt a kérdést. . . Nem magyarázná meg? — Bocsásson meg, de manapság annyian mond­ják, hogy nem érdemes nyü­zsögni másokért. Főként azért nem, mert akkor nem jut elég idő a „csak saját" boldogulásra. Ami állítólag mindennél fontosabb. Leg­alábbis egyeseknek. — Sajnálom azokat, akik ezt hangoztatják.' Azt kívánom ne­kik, hogy e mentalitásukkal idő­ben tudjanak leszámolni. Elég sokszor tapasztalom, hogy a csak magának élő ember rend­szerint nem boldog ember. — Sokan vannak Pince­helyen azok, akik önhöz ha­sonlóan gondolkodnak? — Igen. Akkor is sokan, ha nem mindenkinek azonos tőről fakad az indítása. Ezt ne értse azért úgy, hogy már elegen va­gyunk. De, hogy egyre többen, az biztos. Különben, amikor úgy feleltem, hogy lokálpatriótaként elutasítom az elégedettséget, arra gondoltam, járhatnánk jó­val előrébb is a fejlődésben. — De hiszen a szülőfalu­ja megszépült! Túl azon, hogy nagyközségi rangot — és ezzel járó kötelességeket I — kapott, Pincehely csak az elmúlt tíz esztendőben is előnyére változott meg! — Ez igaz. Az élet feltételei­nek kedvező változásai azonban még sokáig csak részeredmé­nyek lesznek. Olyanok, amikkel nem szabad beérni. Nagyon sok még az, ami hiányzik pél­dául ahhoz, hogy az itt szüle­tett és tanult diplomás fiatalok itthon próbáljanak szerencsét, és ne másutt. — Nem utópisztikus ez az óhaja? — Csak annyiban az, hogy ma még nem minden szakmát szer­zettet, főiskolai, vagy egyetemi diplomával rendelkezőt tud ké­pességének megfelelő munká­val várni a szülőfaluja. De ez most van. A jövő szerintem más lesz. Én sohasem hittem abban, hogy senki se lehe próféta a saját hazájában ... I — Mennyire elégedett a közművelődés helyzetével? — Egyáltalán nem vagyok elégedett, és azt sem bánom, ha ezt a válaszomat öngólnak könyveli el. Nagyon, nehezen, rengeteg erőfeszítés árán épí­tettük meg a kultúrházunkat, ami tornaterem is. Sok idő telt el a régi kultúrház életveszél­lyel indokolt bezárása és az új, kombinált rendeltetésű létesít­mény felépítése, munkába állá­sa között. Ez alatt az idő alatt az emberek elszoktak a közös­ségi élet ismereteket is gyara­pító forrásaitól, a kollektív idő­töltéstől. Most nem győzzük be­hozni az egy évtizedesnél na­gyobb lépéshátrányt. De be akarjuk hozni! — Elnézést a szókimon­dásért — ahogy én látom —, Pincehely kulturális élete nincs még szinkronban Pin­cehely államigazgatási sze­repkörének súlyával. — A helyzet azért nem olyan sötét. ítéletében nyilván az be­folyásolja döntően, hogy nem­rég írt körzeti feladatokat is el­látó könyvtárunkról. Egyáltalán nem esett jól nekünk ez a ne­gatív reklám, de mint annyi más esetben, a tényeken ebben az esetben sem változtatnak a mi érzelmeink. Mert keressük, meg fogjuk találni a könyvtár- elhelyezés hosszútávon is meg­felelő módját. Ha ehhez ka­punk némi segítséget is, nyil­ván hamarabb vergődünk zöld­ágra. S mindjárt nem lesz ná­lunk probléma a könyvtár láto­gatottságával sem. — Nehéz lelkelteni a pincehelyiek érdeklődését kulturális események iránt és tömeges mozdulásra bír­ni őket? — Semmivel sem nehezebb, mint a hasonló nagyságú tele­pülések lakosságát. Másutt is számolni kell és egyre jobban azzal, hogy a kulturális intéz­ményekkel szemben támasztott társadalmi és lakossági igények megváltoztak, összetettebbek lettek. Aki népművelő, és ezt nem veszi tudomásul, sorozatos kudarcokra számíthat. — Úgy tudom, 62 éves volt, amikor nyugdíjba ment. — Pontos az értesülése, de ha valamiről nem, erről aztán nem akartam volna beszélni. Hiúság-* bál? Téved! Valójában nem ér­dekel a korom, mert akik any- nyira régóta ismernek, hogy kislányként a térdükön lovagol- tattak, sokszor biztatnak; ta­gadjak le nyugodtan tíz évet, mert csak a féhér hajam árul­kodik a koromról. — A fehér haj nagyon szép, ha viselője annyira fiatalos, hogy alkalmasint I szőlőmivesként is megállja a helyét. — Arra céloz, hogy legutóbb kint a szőlőben talált meg? Na­gyon szeretek ott lenni, amikor erre időm van. Nem mintha a nehezebb munkákra nem lenne elég segítségem. Mindig van, de jó ott kint. Talán azért, mert édesapám is nagyon ragaszko­dott ehhez a nem túl nagy föld- daraboz gépészember létére. Amikor megvásárolta, azt hitte, hogy egyszer ez lesz majd a hozományom. Miért történt más­képp? Azt hiszem, ez kívülem senkinek se fontos. — Elfogadom. Beszéljünk arról, hogy Pápán egy igen jóhirű polgári iskolában ta­nított. Onnan mikor került * haza, Pincehelyre? — Harminchárom évvel ez­előtt, 1948-ban. Édesapám már nem élt, két nálam jóval idő­sebb férfitestvérem úgyszintén meghalt. Édesanyám betöltötte a nyolcvanat és beteg volt. A pincehelyi általános iskolában — aminek építéséhez édesanyám első elemista korában hordta a téglát — 1952-től tanítottam. Mondta is sokszor, hogy ezt so­hase hitte volna ... — Akkor, 1952-ben látott hozzá a Vörösmarty-kutatás- hoz? — Az indítás jóval korábbi. Még közép- és főiskolás korom­ban kezdődött és azzal, hogy kezembe került Gyulai Pál Vö- rösmarty-életrajza. Abban ol­vastam boldog és büszke izga­lommal, hogy a Pincehelyhez 1930. január elsejével csatolt Görbőn joggyakornokoskodott egykor a költő, Csehfalvy Fe­renc földbirtokos alispán mel­lett, és sok más költeményével együtt itt írta meg a Zalán fu­tása című eposzának jelentős részét Ez rendkívüli módon fel­villanyozott, pedig akkor még nem sejthettem, hogy az álta­lam is olyan jól ismert görbői kastély falát egyszer emléktáb­la jelöli. Mint tudja, erre csak 1950-ben került sor. — Föltevésem szerint azt sem sejtette fiatalon, hogy idehaza a Vörösmarty-kul- tusz első számú ápolója * lesz... — Valóban nem. De az emlí­tett Gyulai-mű elolvasása után kezdtem alaposabban foglal­kozni Vörösmarty Mihály költé­szetével. Tanárképzős koromban két kivételesen szerencsés té­nyező segített. Elsőévesként egy évig hallgathattam Budapesten Horváth János professzor Vö­rösmarty életművét elemző elő­adásait az egyetemen. Ugyan­akkor Brisits Frigyes főiskolai tanártól is kaptam négy év alatt bőséges útravalót. Már idehaza voltam, amikor Brisits tanár úr dolgozni kezdett egy, Vörös­marty levelezését közreadó munkán. Emlékezett rám, ada­tokat kért tőlem és én nagyon örültem annak, hogy ha szeré­nyen is, de segíteni tudtam. A mű megjelenése után se sza­kadt meg a levelezésünk. — Hallottam, hogy mos­tanában is alaposan meg­dolgoztatja a postát. Köl­tőkkel, írókkal, irodalom- történészekkel és mellettük a honismereti mozgalom or­szágos notabilitásaival leve­lez. — Ez nem üres pletyka. Kap­csolatban vagyok többek között a Pozsonyban élő Vörösmarty Gézával is, aki unokaöccse a költőnek és férfiágon — nézze csak, itt van a családfa —, az utolsó Vörösmarty. Levelezek a Székesfehérváron élő Vörösmar­ty Máriával is. — Ök mindketten jártak ' már Pincehelyen? — .Mária néni nem, mert a ko­ra akadályozta ebben. Géza el­ső ízben 1974-ben látogatott ide. — Nehéz volt a pincehe­lyieket rádöbbenteni arra, hogy jeles irodalmi emlék­helyen élnek? — Nem volt nehéz, de ebben nincs semmi különleges. Az em­berek itt sem közömbösek a szép és jó iránt, s ne feledje, alig van, aki a Szózatot ne is­merné! Aztán; .nincs még egy nép, amelyik ’ olyan megrendí- tően gyönyörű vallomást tud tenni a hazáról, mint amilyet a költő ránk hagyott... A mun­kám java eleinte természetesen az iskolai élet keretei között folyt, de o gyerekek az iskolá­ból „hazavisznek" mindent. An­nak a hírét is megvitték, ami­kor 1955-ben együtt készítet­tünk el egy Vörösmarty-emlék- fala.t. A kartársaim lelkesén se­gítették már ezt a munkát is. Utána sem hiányzott részükről az együttműködés készsége, amikor az útörökkel elkezdtük a helytörténeti, honismereti gyűjtést. — Mi volt legemlékezete­sebb a munkájában? — Az, hogy a Magyar Tudo­mányos Akadémia 1975-ben itt tartotta meg a Vörösmarty- centenáriumra emlékező ván­dorgyűlését, és szobrot is avat­hattunk. A termelőszövetkezet abban az évben kapta meg elő­ször a „Kiváló” címet és az ez­zel járó pénzjutalomból 35 ezei> forintot adott szoboralapra. A nagyközség forintjait nagyon sok szervezet forintjai gyarapí­tották megyén kívülről is. ösz- szejött a pénz és a költő mell­szobrát süttői márványból ifjú Szabó István szobrászművész készítette el nekünk. Az ország minden részéből igen sok olyan ember fordult meg akkor Pin­cehelyen, aki először járt itt. Életem legboldogabb napjai voltak azok . . . — És most, hogy áll a boldogsággal? ___ — Valami ahhoz hasonló hi­ányzik! Mondjuk egy olyan al-t kálóm, mint amilyen a görbői kastély emlékhellyé nyilvánítása lehetne. Anyagunk van bőven a' berendezéshez, de lakják a há-~ zat, és ez ,gy lesz még sokáig. De nem érzéketlenségből, ha­nem szükségből. Kevés a lakás Pincehelyen. — Minden évben kapott 1974-től valamilyen kitünte­tést, jutalmat 1980-ig. Me­lyikei tartja a legbecse­sebbnek? — Tulajdonképpen mindet. De ha azt mondom, hogy a peda­gógus szolgálati éremre vagyok a legbüszkébb, ugye megérti? — Jobban, mint gondol­ná. Ezért is merem megkér­dezni; ha kiáll a sorból, lesz, aki a munkáját folytat­ja? — Bízom benne, hogy igen. Vörösmarty (Mihály neve Pince­helyen nemcsak azért cseng is­merősen, a szívekhez közelálló- an, mert a termelőszövetkeze­tünk, iskolánk, úttörőcsapatunk is ezt a nevet viseli. Az itt élők többet tudnak az átlagosnál a költőről. Semmi nem volt hiá­bavaló. Különben a sortból, alig-, hanem csak a halálommal tu­dok kiállni. Addig szeretnék használni még helytörténetnek, honismeretnek, közművelődésnek akkor is, ha történetesen a kul­túrház vezetését más veszi át tőlem. ■ — Úgy legyen! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Sz. L. Múltunkból • (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Várong festői környezetben fekvő község a nyugat­tolnai határ mentén. Nevével 1138-ban találkozunk először, melyből kiderül, hogy ősrégi település. Ekkor részben a dömösi prépostság, részben a királyi test- őiség birtoka, illetve lakhelye volt. 1329-ben Warang alakban olvashatunk róla. Wo- rang, Varang személynévként is használatos volt ab­ban az időben. Jelentése zsoldos testőr. Ótörök Wa- rank, illetőleg a bizánci császár testőre, varangus alakban is fellelhető. Végső soron a skandináv voe- ring szót rejti magában, melyből az orosz vareg is származott, mellyel szintén testőrt jelöltek. Feltehető tehát, hogy a falu I. István kora óta — mikor első említése történt — a középkoron át egészen a török időkig lakott kontinuus maradt. Az 1563-tól 1631-ig ránk maradt török defterek ada­taiból kiderül, hogy Várong folyamatosan lakott hely volt. 1563-ban 15 házból álló települést említenek. Ugyanennyi volt Koppány házainak száma is. Egyedül Igái város állt 25 házból. Az 1573-as összeírás 18 há­zat vett számba, lakóival együtt, kiknek névsora a ma­gyar lajcosság továbbélését bizonyítja. 1575-ben 15 házat írtak össze Várongon. 1580-ban 18 házat emlí­tenek a defterekben. 1631-ben Váronka néven volt összeírva, elég tekintélyes összegű adót fizetett. Egy 1643-ból származó missziós beszámolóban Vá­rong plébániaközpontként szerepel, melyhez Marosd és Szil falvak tartoztak. Ezekből az adatokból láthat­juk, hogy a középkori Várong jelentős hely lehetett, mind nagyságát, mind lakóinak számát tekintve. 1653- ban már kusztódiátusi birtok, adója évi 13 tallér volt. Az 1725-ös összeírás Várorigot Somogy megyéhez so­rolja. Ebben az időben még pusztaként volt feltüntet­ve. Határperek miatt csak később lett önálló telepü­lés. Mint az írások bizonyítják, a lápafőiek használták határát, szántották, vetették. 1725-ből is van feljegy­zés arra, hogy a nemrég települt lápafői lakosság a még pusztán álló Várong földjén nemcsak rétet áren- dált, hanem kilenced mellett szántást és vetést is vég­zett — olvashatjuk az összeírásokhoz fűzött megjegy­zésekben. A lakosság e munkák során megismerhette a határt és a gazdálkodás lehetőségeit, vállalkozha­tott új település alapítására. Erre pedig Dalberg G. Vilmos bécsújhelyi kanonok kustossága alatt kerülhe­tett sor, aki teljesen idegen és távol lakó személy volt. A birtokot bérbe adta Keresztesi János göllei plébá­nosnak, vele együtt a betelepítés lehetőségét is. A bérletek helyett tehát Várongon is célszerűbbnek lát­szott a rendszeres adót biztosító jobbágyság telepí­tése. A betelepítéssel megbízott és szabadalmat nyert Rohács István Lápafőn lakott és társait is onnét to­borozta. Lápafő részben református, részben katoli­kus lakosságból tevődött össze. Rohács István a katoli­kusokat toborozta Várong benépesítéséhez — való­színű, hogy a lakosság szívesen mondott le Lápafő- ről —, mint azt a híres*,,szállólevél" is megkövetelt. A szállólevél kiadására 1734. május 31-én került sor. „Én alább is megírt Keresztesi János, az Tekéntetés és Nagyságos Guilelmus a’ Dalberg, Fehér vári cus- tosnak Praefectussa és Plenipotentiariussa adom tud­tára mindenkinek, az kiknek illik, az levelem rendi­ben, hogy az Titulált Uraságh Jószágában Lévő Vá­rong nevű pusztát meg akarván Szállítani az Lakosok­kal, mellyért hozzám folyamodott az előtt Lápafőn La­kozó Rohacz István, hogy őtet azon pusztának Szaba. dossának méltóztassam bé venny, ilendő kérésének helyt adván attam néki tellyes Szabadságot illy Gon- ditióval, hogy azon pusztámat jó Emberekkel és igaz Catholica hiten lévőkkel meg Szálléta’sa úgy hogy ezen hiten kívül valót (ne) merészellen csak egyet is be ereszteni, az Lakosok pedig, hogy annál is inkább gyarapodhassanak, három Esztendeigh adatik nékik Szabadságok, ell telvén az három Esztendők, minden Gazda egy-egy Tallért fog adni az Tekintetes Uraság­nak, azon kívül tartoznak az Urasághoz tartozandó rétet megkaszálni, föll gyüiteni, és Kazalban öszve hordani, az kilenczede Szokás Szerént fogják meg adni mindenekbül, mellynek nagyobb bizonságára és hitekre attam exarendatorja Levelemet Szokott elő pöcsétemmel megerősítvén. Költ Göllében, 31a May, Anno Domini 1734. Keresztesi János Göllej Plébánus, Fejér Vári Custon jószágainak Praefectussa és Pleni­potentiariussa.” Ezzel indult meg Várong falu élete, sor kerülhetett az erdők kiirtására — ezt tette szükségessé a lakos­ság lélekszámának növekedése —, annál is inkább, mivel lakói viszonylag kedvező helyzetben éltek, amit már az egyik 1744-es bizottság is megállapított. Tehát Várong az 1734-es szállólevéllel vált önálló faluvá, amikor is megkezdődhetett a jobbágyi élet, a kusztó- diátus teljes részévé vált. BODÓ IMRE 111 phTlj|milÍM Horváth Anna ny. tanárral

Next

/
Oldalképek
Tartalom