Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

© NÉPÚJSÁG 1981. július 19 Múltunkból — Szereti a kenyeret? Vagy inkább a lőtt tésztát? — Nem rajongok a főtt tész­táért. A jó kenyeret szeretem. A .megdagasztott, megsütött .ke­nyeret, ami az . . . Sajnos, itt Dunakömlődön is elég sok a panasz a kenyérre. Valószínű­leg egész Paksra vonatkozik ez a helyzet. Jönnek hozzám az emberek panasszal, mert ta­nácstag vagyok. | — Mióta? — A legutóbbi választáson ke­rültem be a tanácsba, és a ta­nács végrehajtó bizottságának is tagja vagyok. | — Hány éves?- Ezerkilencszázötvenegyben születtem. Harmincéves vagyok és tizenegy éve aratok. Közben persze kimaradt ebben a mun kában két esztendő, a katona­idő. — Tehát tizenkilenc éves korában önállóan kombáj­' nőit, egyedül végezte a nagy munkát, amihez csapatok, tömegek nagyon kemény helytállása kellett mindig, ősidők óta. Milyen érzés volt először aratni, emlékszik még?- Biztosan jó érzés volt, nem tartom számon, mert a gyakor­latokon is fordulhattam már a géppel, szóval tanulóként. Meg aztán az első években ketten tartoztunk egy-egy kombájnhoz, én segédvezető voltam. Két év múlva kaptam külön qépet, SZK-4-est. — Ma már nem nagyon ragaszkodnak az SZK-kom- bájnokhoz, mondván, hogy ezeknél nagyobb teljesítmé­nyű gépek is vannak. Ma­gának mi erről a vélemé­nye?- Nálunk, a Szabadság tsz- ben kifogástalan az SZK-5-ös, ami módosított változata a né­gyesnek. Én magam 1975 ófb hajtom az SZK-5-ös gépemet, tehát hetedik éve aratok vele, de semmi konstrukciós hiba nem történt. Csak törés, ami előfor­dulhat bármilyen géppel, főleg az ilyen dombos vidéken. Az idén eltörött a felső törekrosta. Nem nagy ügy. Behajtottam a géppel, szóltam, már 'küldte is a műhelyfőnök az anyagbeszer­zőt Szekszátdra, volt alkatrész a szovjet kombájnhoz, mire visszarobogott Kömlődre, éppen kiszereltem a töröttet. — Mindenki ilyen gyorsan, pontosan dolgozik aratás­kor a szövetkezetükben? — Ez vitathatatlan. Két példát mondok, öten kombájnolunk, ennek az öt embernek együtt kell haladnia a táblán, minden búzatáblán, mert a kiszolgálás, a Ikícsépelt gabona elhordása így a leggyorsabb, leggazdasá­gosabb, nem kell szaladgálniuk a gépeknek a határ különböző részein. Tehát mind az öten egyformán hajtunk. A másik tény, hogy a műhelyben meg­fogyatkozott lészómmal is el kell végezniük a szerelőknek minden munkát. Hárman va­gyunk szerelők, akik aratási időiben kombájnra ülünk, kime­gyünk a műhelyből. Ott min­dent kell csinálni, ugyanúgy, mintha nem lenne hiányos a létszám. A trágyalehúzó beren­dezés megjavításától a kerék helyrehozásáig .. . Szóval az ál­lattenyésztéshez, az istállókhoz tartozó gépek, berendezések karbantartása, helyrehozása ugyanúgy a szerelők dolga., mint a traktorjavítás, kombájn- javítás. — Tehát az eredeti szak­mája mezőgazdasági gép­szerelő... Hol tanulta? — Lakatosnak tanultam, az­tán szerelőnek. Érdekes törté­net ez, legalábbis ma már ér­dekes lehet, hogyan jutottam el egyáltalán a szakmatanulá­sig. Apám gazdálkodó ember volt, a szövetkezetbe lépés után állatgondozó. De én a vasas­dolgokat szerettem gyerekko­romban, szerelni akartam min­dent, ami a kezembe került. Például kerékpárt. Amikor nyolcadikos lettem, apám be­szélt a tsz-elnökkel, Uhrin Ven­del bácsival, segítsen hozzá bennünket, hogy bejuthassak tanulónak a bölcskei gépjavító állomásra. De nem volt fölvé­tel. Dunaújvárosban se sikerült bejutni. Akkor idevettek a tsz- műhelybe. Jó tanító volt a mes­terem, az akkori műhelyvezető. Jó tanító volt. Az elméleti ok­tatás Pakson, később Duna- földváron történt. így szereztem meg a szakmát. Aztán .mindig tanul az ember, ahogyan vál­toznak a dolgok, jönnek az új gépek. — A kombájnját saját maga készítette lel a nagy munkára? — Ez így szokás, amit elvé­gezhet az ember maga, azt megteszi. Persze, bizonyos ja­vítások csak közösen mennek. — Az aratás teljesen egyedül végzi a kombájnos. Nincs aratóbanda, nincs hajnali kötélcsinálás, kaszá­lás, marokszedés, stb. De mégis közös munka az ara­tás ma is. Sőt, talán ma még jobban egymásra van­nak utalva az emberek, mert gyorsabb a tempó. Egyetért ezzel? — Igen, pontos együttműkö­dés nélkül nem lehet aratni. Gyorsan learatni meg főleg nem lehetne. — Itt, a Szabadság Tsz- ben hamar végeztek, a me­gyében elsőnek. Már csak a háztájit aratják. Milyen okokkal lehet magyarázni, hogy nagyon hamar meg­történt a közös aratás? — Először is, sajnos, kevesebb a búza, mint tavaly volt. Nem dőlt meg, csak egy kis terüle­ten, a Vájer-dűlőben. Még ar­ra is volt gondja a főagronó- musnak, hogy oda küldje a kombájnokat, ahol hamar fö'l- gazosodott volna a gabona, a jó esők után. Megelőztük a gyomosodást, könnyen dolgoz­tak a gépek. Volt olyan év, hogy alig tudtunk megbirkózni a dőlt és zölddel telenőtt táb­lákban. — De megbirkóztak. Úgy tapasztalom évek óta, hogy a kombájnosok előtt nincs lehetetlen. Nem marad kinn egy kis darab búza sem, nem húzódik el az aratás szeptemberig. — Hát mem . . . Most július el­sején kezdtünk és gyakorlatilag egy hét alatt végeztünk. Volt két esős nap is, ezt bele kell számítani, tizedikére magtár­ban volt a közös. — Szívesen aratna még? Meddig? — Még egy hétig szívesen vágnám a közöst. A háztáji kis búzákat is levágjuk tisztessége­sen, de ez már csak pótmunka. — Kisegítőbe nem hívták a kömlődi kombájnokat a szomszédok? — Most nem. Régebben arat­tunk kisegítőben Madocsón, többször is, meg a paksi Arany­kalászban. Jó érzés, hogy is­merősöket szerez az ember. Ahol arattam, mindenki ismer, messziről üdvözölnek. A neve­met se tudják, de azért mégis tudják, ki vagyok. Az arató. — Kézzel aratott-e már? — Azt ugyan nem! Tudok ka­szálni egyébként. Apám is csak nagyon régen aratott kaszával, tőle tudtam meg, hogy mi volt az, milyen nehéz ... — Most, a kombájnon mi a legnehezebb? A leszült li- gy elem? — Nem. A meleg a legnehe­zebb. üvegfal vesz körül ben­nünket, nagy a meleg. I — Az étvágyra is kihat? — Én ilyenkor fogyókúrázók. Napközén nem sok ennivaló kell. Nincs étvágyam. A por is beszivárog a fülkébe, szóval estére marad a nagy evés. A feleségem vacsorával vár. I — Hány órakor? — Ha igazán szép az idő, megyünk a tarlón nyolcig, fél kilencig. Este kilenc előtt nincs vacsora. — A felesége előbb eszik, vagy megvárja? — Megvár. De a fiaim Is megvárnak, nem evésben, ha­nem lefekvésben. Addig a ki­csi, a kétéves sem tud elaludni, amíg haza nem megyek. A na­gyobb, a hatéves kilesi, mikor' jövök, hogy fölkapaszkodhasson mellém a fülkébe, persze csak néhány percre. Itt lakunk a ma­jor közelében, a Hegy utcában, és amikor lenn, a Szigetben végeztünk, föl kellett jönni er­refelé. A gyerek várt az út mellett. — Aratáskor nagyon hosz- szú a nap. Máskor milyen a munkaideje? Belefér minden o munkaidőbe? — Nem férhet bele minden. Ha éjjel zörgetni kell egy sze­relő ablakát, akikor az én ab­lakom zörög. Az éjjeliőr ide­jön az állattenyésztőhöz, ve­lünk szemben lakik, ő meg be­szól hozzám, menni kell, bármi­kor, télen, nyáron, éjfélkor. Én lakom legközelebb a major­hoz ... — Akkor fiatalon megta­nulta, mi a szolgálat. Mint tanácstagnak, sőt vb-tagnak is van elfoglaltsága, nyilván nem kevés. Így együtt nem túl sok? — Sok, de meg lehet tenni. A tanácsi munkában föl kell ké­szülni időben mindenre, megis­merni minden anyagot, En egyébként KISZ-titkár is voltam régebben, kivettem a részemet a közösség dolgaiból. A gyere­keimnek talán már könnyebb lesz. A hatéves már most ismer sok mindent a gépeken, sorol­ja a részeit. — Elmúlik minden a ré­giből? Kenyérsütés sincs már sehol az egész rokonságá­ban, nyilván.... — Kenyérsütés, dagasztás- kelesztés két évvel ezelőtt még volt, a feleségem nagymamája Medinán akkor még dagasztott, és a pékhez vitte megsütni. Azért csinálta, hogy a gyere­kek, az unokák meg a déduno­kák ilyen kenyeret is kótolja- nók. — Milyen az idei búza mi­nősége? — Nagyon jó. Kiváló a sikér­tartalma is. Az egész gabona- termesztésben nagy szerepe van a jó talajelőkészítésnek, a hozzáértésnek, a főagronómus tudja, milyen fajtát hova ves­senek egy-egy éviben, és a gé­pi munka pontosságával, a tu­dással meg lehet alapozni a jó termést. Csak az kell hozzá, hogy az időjárás is kedvezzen. — No és időben betakarí­tani. — Természetesen. — Régen az aratás keser­ves munka volt, de ünnep is. Sőt külön aratóünnepet ren­deztek, amikor befejezték. I Most is van ünneplés? — Mostanában nincs. Csak augusztus húszadikán, de az már más, az kenyérünnep. Ara­tás után azelőtt összejöttünk, együtt szépen megebédeltünk vagy vacsoráztunk. De még a más téeszben végzett kisegítő aratáskor is részt vettem ilyen közös ünneplésben, birkiavacso- rán. Most valahogy ez elmarad. Tavaly is csak az alkotmány ünnepe alkalmából volt össze­jövetel, kint az atomerőműnél, de hiszem emlékezhet is rá., ott voltunk .., — Igen, különböző vállala­tok dolgozóival találkoztak a három paksi szövetkezet küldöttei, ott voltam. Min­denesetre az új kenyér ün- ■ nepe nem megy ki a divat­ból. A kenyeret ünnepelni kell. Maga mit érez, ha az utcán eldobott kenyeret lát? — Nem akarom kifejezni, mi a véleményem azokról az em­berekről, akik eldobálják. Olyan előfordul nálunk is, hogy marad egy darab kenyér, meg­szárad. Nem lehet mindig pon­tosan kiszámítani, mennyi kell a családnak. Vagy ha nem jó a kenyér, ami sajnos, megesik, mondtam is, milyen sok a pa­nasz, de ki nem dobjuk soha. Megetetjük azt az egy darabot, valamilyen jószággal. I — Jószág is, kert is van? — Igen, jó nagy a kertünk. — Az aratási időt kivéve az esték házi munkával tel­nek? Illetve háztájival? — Sokszor. De ha nem szük­séges, az esték már nem, csak a délutánok. Négy óráig tart a munkaidő a gépműhelyben, mert reggel hatkor kezdünk, így még marad idő délután a ház körüli dolgokra. Szőlő, vé­lemény, minden. Kell hogy le­gyen, és szívesen csináljuk. — Ez az, amit a szülők, a nagyszülők hasonlóképpen tettek. Ha nem is ilyen tech­nológiával, műtrágyával, egyebekkel. De a kombájn­nal való aratás legelőször nagyon nagy dolog lehetett, a szüleinek legalábbis. Megnézték magát az első napon, amikor először ara­tott, a tizenkilenc éves fiúk? — Kijöttek, persze, ebédet úgyis kellett hozni. Akkoriban még a család hozta ki az ebé­det az arató kombájnosnak. De nem volt semmi rendkívüli, semmi nagy csodálkozás. Tud­ták, hogy ez a mesterségem. Valahogyan természetes lett minden. Ebbe születtem bele. — Sok jó aratást kívánok még az életében! GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly. A magyar fasizmus egyik jel­lemzője az antiszemitizmus volt. Miközben a zsidó tőkét felhasz­nálták Magyarországon a fa­siszta rendszer gazdasági sta­bilizálására, a politikai rendszer megszilárdulásához, korlátozó intézkedéseket hoztak a zsidók közéleti szereplésének korláto­zására. Másodrendű állampol­gároknak tekintették őket. Ezt különösen a háborúra készülés időszakában hozott zsidótörvé­nyek, majd a különböző rende­letek hosszú sora tanúsítja. A legalább 5 évtizedet megért nemzedékhez tartozók szemé­lyes tapasztalataik alapján is, a ikutatók pedig levéltári doku­mentumokkal bizonyíthatják, hogy az antiszemitizmus a má- sodk világháború idején egyre erőteljesebben jelentkezett, egyre jobban mérgezte a poli­tikai életet, s készítette elő százezrek életének kioltását. iMagyarország német meg­szállását követően az antiszemi­tizmus átcsapott a zsidóság fi­zikai megsemmisítésének sza­kaszába. 1944 áprilisában jelent meg a rendelet, amely azt sza­bályozta, hogy hol lakhatnak a zsidók. A megye alispánja pe­dig május első felében adta ki az előbb említett rendelet me­gyei végrehajtási utasítását. Ez a végrehajtási utasítás nem volt más, mint a gettók létesítésé­nek szabályozása. Többek kö­zött elrendelte, hogy például egy 4x4 m-es szobában leg­alább 4-5 személyt kell elhe­lyezni. Ha egy család létszáma nem haladja meg az előírtat, akkor akár két család is elhe­lyezendő egy szobában. Rende­letben nem korlátozta, hogy egy-egy család mennyi holmit vihet magával, de a bevitt használati tárgyak nem korlá­tozhatták az elhelyezendő sze­mélyek számát. Tehát csak a legszükségesebbeket vihették magukkal. Bútoraikat, ruháikat, vagyontárgyaikat hátra kellett hagyniuk. Az antiszemita intézkedések többeket arra késztettek, hogy vagyonuknak legalább egy tö- redékét nem zsidó embereknél helyezzék el, adják át megőr­zésre, abban , a reményben, hogy egyszer vége lesz a meg­különböztető politikának. Az embertelen intézkedések egyre növekvő részvétet váltottak ki az emberekből. Ez magyarázza azt is, hogy ,,a zsidóvagyont rejte­getek között nemcsak magán­személyek, hanem közvihatalnok fogalma alá tartozó személyek is voltak" — szól egy csendőri jelentés. A megőrzésre átadott tárgyak értéke a szinte értéket sem képviselő 50 P.-től 100 000 P.-ig terjedt, egyes esetekben neghaladta a 200 000 pengőt. A magyar hatóságok gondos­kodtak azonban arról, hogy az így elrejtett, megőrzésre át­adott vagyon értéke és őrzője ne maradjon titok. A pécsi IV. csendőrkerület nyomozó alosz­tálya 1944. augusztus 26-án megküldött egy jegyzéket az al. ispánnak, amelyen 396 tételben közölték, hogy kik vállalkoztak az értékek elrejtésére, megőr­zésére. A nyomozó alosztály nem titkolta, hogyan jutott az adatok birtokába. Idézzük a je­lentésük első mondatát: „Az alosztályom nyomozói, az illetékes őrsök bevonásával, a zsidó gettókban a zsidók va­gyonának elrejtése ügyében nyomozást végzett." A gettóban folytatott nyomozás során a ha­tóságok gyakran erőszakos esz. közökkel csikarták ki a vallo­másokat. A vagyonmegőrzőkkel kzemben büntető eljárást foly­tattak le a hatóságok és elko­bozták a megtalált holmikat is. A megyében Dombóvárott, Pakson, Dunaföldváron, Tolnán, Hőgyészen, Tamásiban, Pince­helyen és Bonyhádon voltak gettók. A gettók zsúfoltak vol­tak. A dombóvári tisztiorvos kénytelen volt megállapítani, hogy „a gettóba zárt zsidók el­különítése teljes, azonban egészségügyi szempontból nem tökéletes, mivel nagy az össze­zsúfoltság”. A levéltárban lévő forrásokban nem találtunk nap­rakész adatokat arra, hogy hány embert zsúfoltak össze. Egy keltezés nélküli, kézzel írott feljegyzés szerint: a dombóvári gettóban 740, a paksiban 881, a dunaföldváriban 443, a tol­nai 3 házcsoportos gettóban 404, a hagyészi 2 házcsoportos gettóban 483, a tamásiban 234, a pincehelyi 2 házcsoportos gettóban 261 és a bonyhádi két gettóban összesen 1344 sze. mélyt, Tolna megyében tehát összesen 4790 főt zsúfoltak ösz- sze. (Megjegyezzük, egy május 5-én kelt alispáni jelentés sze­rint 5102 zsidónak minősített személy élt Tolna megyében.) A gettókban elhelyezettek egy része kfejezte készségét a me­zőgazdasági munkában való részvételre. A megyei gazdasá." gi felügyelő azonban aggályát fejezte ki az alispánhoz küldött feljegyzésében. Ezt írta: „A fennálló rendelkezések szerint ez a munkavállalás nem ütközik akadályba, de meg kel­lene vizsgálni ezt a kérdést ab­ból a szempontból, hogy a zsi­dók megállapított fejadagja mellett teljes értékű mezőgaz­dasági munkát egyáltalán vé­gezhetnek-e?” (Az amúgy is szűkre szabott fejadagnak csu­pán mintegy 50-70 százalékát kaphatták meg a zsidók, fizi­kailag legyengültek, s ez kész­tette a gazdasági felügyelőt az idézett mondata megírására.) Az emberek gettóba szál­lítását követően az elhagyott lakásokat és hivatalokat ható­sági zár alá helyezték - de előtte nem egyet a hatóságok feldúltak. így volt ez Bonyhá­don is. A bonyhádi főszolgabíró jelentette az alispánnak: „Hogy az egyesületi iratokat, esetleges vagyont a zsidók hol őrizték, ma már megállapítani nem lehet. A rabbi és tanítói lakások, ahol különféle iratok vannak, a legnagyobb ren­detlenségben hagyattak hátra, az iratok megsemmisítve és szétszórva hevernek, azokból semmit megtudni nem lehet." (A lezárt lakásokat később a német és magyar csapatok, va. lamint kisebb mértékben - fő­leg a megyén átvonuló - lakos­ság egy része feltörte és a ta­lált holmikat széjjelhordta.) Egy jelentés szerint a megye gettóit 1944. június 30-án — né­hány visszaemlékezés szerint július 1-én - ürítették ki, va­gonokba zsúfolták az embere­ket, s elindult velük a szerel­vény az akkor még sokak által nem ismert cél felé ... a halál-' táborokba . .. De még itt éltek a megyében a halálra szántak, amikor már az alispán — belügyi rendelet­re - intézkedett a volt zsidó orvosi lakások igénybevételéről. A június 26-i jelentésben arról' ad már számot az alispán a belügyminiszternek, hogy Dom­bóvárott a 3 orvosi lakásból kettőt, Bonyhádon egyet vettek igénybe orvosi célokból. Pak­son, Bátaszéken, Pincehelyen és Szekszárdon nem jelentkezett orvos az elhagyott lakások igénybevételére. A zsidók tragikus sorsa csak a felszabadulás után lett is­mert a magyar lakosság széles tömegei előtt. Először a hírköz­lő szervek által közölt tudósítá­sok szóltak a haláltáborokról, majd a hazatérő kevesek el­mondásából ismerhette meg a világ a tudatos, szisztematikus emberirtást. A Tolna megyei Levéltárban őrzött dokumentumoknak csak töredéke a fentebb idézettek. Többek között nem szóltunk ar­ról, hogy az úgynevezett „zsidó­kérdés” kapcsán is miként avatkozott be a megszállt or­szág ügyeibe az SS, miként fe­nyegetőzött 'azzal, hogy egyet­len zsidó vallási vezető szökése esetén 100 zsidó kivégzésére ad parancsot... De — úgy véljük - így is jellemző képet vázol­hattunk fel a fasizmusról. K. BALOG JANOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom