Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

1981. július 19. MÉPÜJSÁG 5 Szabadság miatt... A nyár eleién olvastam egy kisiparos műhelyének zárt aj­taján az ákombákom betűkkel irt, de nagyon hivatalos han­gú üzenetet, melyben a mester tudtul adta zárt ajtóra találó ügyfeleinek, hogy „szabadságolás okából kifolyólag" három hétig nem üzemelteti műhelyét. Megmosolyogtam a néhai, könyökvédős hivatalnokok stílusában irt értesítést, és még azt is mondtam talán magamban, hogy lám, milyen ren­des, kötti, hogy ne jöjjenek holnap, meg holnapután sem, hanem csak június nem tudom hányadikán, mert addig pi­hen. Teszi ezt jogosan, a szabadság neki is megjár. Hogy pihenése alatt zárva a műhelye? Hát istenem, ő maszek. Korántsem voltam már ilyen békés és megértő, amikor egyik hivatalunkban azt a választ kaptam, várjak három hétig, mert az ügyintéző szabadságon van. Pedig a kartárs­nő még az elnézésre ösztönző mosolyával is megtoldotta a magyarázatot eldarálva, hogy „szegénykének milyen renge­teg munkája lesz, ha újra dolgozni kezd." Én ugyanis nem az ügyintézőt kerestem, hanem a hivatalt, ahol, hisz azért van az intézmény, annak rendje, módja szerint írják meg a papírt, rakjanak rá pecsétet, szóval, tegyék, amit kell. Ez volt emiatt az első, ma gomba fojtott, Így csendes dobo­gásom. De azóta már vagy tucatszor hallottam a bűvös ma­gyarázatot: aki csinálná, aki mondaná, aki intézné, aki tud­ja, szóval, éppen az, aki kell, szabadságon van. És ezt úgy mondták, olyan kihivó természetességgel, mintha avilág leg- magátólértődőbb dolga lenne, hogy ilyenkor ott, azon a poszton megáll az élet. Az valóban természetes, hogy a dolgozó elmegy szabad­ságra. Szüksége van mindenkinek néhány héj pihenésre, ki- kapcsolódásra, mondhatom úgy is, regenerálódásra. De a hivatalok nem magánirodák, az üzemek nem szigorúan el­különült emberek egymás melletti tevékenykedésre készült gépcsarnokok. S már az ősközösségben is természetes lét- szükséglet volt a közösségi munka, a társadalom, és a tech­nika folytonos fejlődése során pedig ez mind fontosabbá vált. Nincs pótolhatatlan ember, szokták mondani a közhely­nek számitó igazságot, főleg mikor valakinek a jelentőségét akarják lebecsülni. De mostanában, mintha az élet is meg­cáfolná ezt az olykor rosszindulatúan hangoztatott bölcses­séget. De csak azért, mert a munkahelyeken nem pótolják azt a kollégát, szaktársat, munkatársat, aki élve a munka törvénykönyvében is lefektetett jogával, kivette szabadságát. Hogy mi lehet ennek az oka? Azt hiszem, szép lista ke­rekedne ki a felsorolásból. Kezdeném a legáltalánosabbal, mikor egyszerűen azért nem helyettesítik, mert az bizonyos többletfeladatot jelent. S dolgozni a másik helyett? Majd bolondok lennének. Arra persze nem gondolnak, hogy ami­kor ők maradnak távol néhány hétre, az egészséges munka­morál íratlan törvényei szerint a többiek vennék át tőlük a stafétabotot, végeznék et az elvileg rájuk eső munkát. De van, amikor óvatosságból húzódnak félre. Mert ugye fele­lősségvállalás nélkül még egy csavart sem lehet meghúzni. Aztán szóba jöhet a rosszindulat. Az a bizonyos juszt-se. Mikor az asztalon, a kezdetben üres asztalon, növekvő irat­torony magasodásával arányosan nő az idejüket munkahe­lyükön eltöltő — már elnézést, nehezemre esne leírni, hogy dolgozó — többiek öröme. Hogy lesz majd mit güriznie X-nek, mikor visszajön a lazitásból. De úgy kell neki, ha most a lábát lógázza, amikor ők keményen állják a sarat. Hogy mit szól ehhez a főnök, ha egyáltalán tudja, s ha nincs ő is éppen szabadságon? Hivatalosan, kifelé, biztos helyteleníti, s ígéri, hogy majd intézkedik. De belülről, való­ságban? Az esetek nem kis hányadában erőt vesz rajta va­lami álhumanitás. Lojális lesz, és nem akaszt plusz terhet a bentlévők nyakába. Meg aztán, ő is elmegy szabadságra, s akkor, hát persze, hogy nem szeretné, ha más dönteng he­lyette. Még netán kiderülne, hogy ő sem pótolhatatlan. És közben keresi az elmaradt intézkedést indokoló magyaráza­tot, amolyan objektiv nehézséget. Túlzó fantáziám már vicclapba illő esetek sokaságát szüli, Ha ez, az enyhén szólva sajnálatos gyakorlat elterjed, ne­tán gázpedál nélkül, vagy éppen kormány nélkül kerülnek le a buszok az Ikarus gyártósoráról. Mert éppen az van szabadságon, akinek ezt az alkatrészt lenne feladata besze­relni. Ugye, milyen elképzelhetetlen! Persze, a dolgoknak van másik oldala is. Mert az ideig­lenesen eltávozó feladata, hogy tabula rasát csináljon, úgy menjen szabadságra, hogy ne hagyjon maga után adóssá­gokat. S ezalatt nemcsak azt értem, hogy — ha hivatalról van szó — ne hagyjon a fiókjában porosodó aktákat, ha­nem, hogy ő is gondoskodjon arról, s ez már általánosság­ban is áll, hogy szabadsága alatt a többiek elvégezhessék a munkáját. A feladat tehát általános. A munka folyamatosságát egy­formán kell biztosítani azoknak, akik szabadságra mennek, s azoknak is, akik ezalatt az idő alatt dolgoznak tovább. Mert, technokrata hasonlattal élve, felfoghatjuk a hivatalo­kat, üzemeket egy hatalmas gépezetnek. S ha itt akár egy kicsike fogaskerék is kiesik, megáll a gép, vagy legalábbis zavar keletkezik a működésében. Ezeket a zavarokat ki kel- ' lene, ki kell küszöbölni. Ez alól a kötelességünk alól nem adhat felmentést az sem, hogy a cégek nem egy ember felelősségére épülnek, a felelősség megoszlik, akár jelen vagyunk, akár — szabadság címén — távol. • —. szepesi — Táborbontás Czakó Sándor képriportja Madárportrék Gyűrű kerül a madár lábára Fogságban Mintát vesznek a „halászok" Gólyagyűrűk Tündérrózsák Pihenő Ki ez az idegen? : Természetbúvárok

Next

/
Oldalképek
Tartalom