Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

1981. június 14. a Képújság Anyavállalat - PSPSPSPS Az idén hatszázötvenezer hektoliter sört főznek „Sorban állnak” az anyavál­lalatok, nem a banknál, hanem szerkesztőségünknél. Két terme­lő üzemet már bemutattunk, az MMG—AM után az ORION-t, most pedig megcéloztuk a sör­ipart. Itt a nyár, fogy a sör, a kóla, és minden ital, ami hűsít. Ho­gyan készül a sör, miként for­galmazzák, milyen tervei van­nak a Pécsi Sögyárnak, azaz a PS-nek? Dr. Rugási Endre igaz­gató sörtörténettel fogad ben­nünket, azaz a pécsi gyár ala­pításától indul. 1848-ban kezdtek sört főzni Pécsett, az ország legrégibb sörgyárát a második világhábo­rú után kezdték fejleszteni, hi­szen annak előtte a sör csak ünnepi italunk volt, manapság pedig a mindennapok hűsítője, különösen kánikulában. A sör­gyártás fellendülését indokolta az ízlésváltozás, nem mintha kevesebb bort innánk, mint ak­kor, amikor még alacsony volt a sörfogyasztás. 1943-ban a Pé­csi Sörgyárban 35 000 hektoliter sört főztek, tavaly pedig 650 000 hektolitert! Iszonyatos mennyi­ség, mégis sok a panasz: nin­csen sör. „Nem a sör kevés — mondja az igazgató —, hanem sokat iszunk.”. Ezzel egyet lehet érteni. A sörfogyasztás miatt kellett 1957-től nagyobb ütem­ben fejleszteni a pécsi gyárat. „Rákapcsolták” a pécsi gyárra Baranya mellett Tolnán és Bács megyét is — Kiskőröstől, Tompá­ig —, s így el kell lótniok 1,2 millió embert. Nemcsak sörrel. A PSP-nek négy kirendeltsé­ge, üzeme van, a legnagyobb a szekszárdi. A Baján, Szekszár- don, Szigetvárott és Kalocsán lévő üzemek az alapanyagot az üdítőkhöz, illetve a sört tartá­lyokban kapják. Az üzemhez, ahol a pécsi söröket főzik, alig- alig jut el a szomjas vándor szava — hiszen nagy szervezet foglalkozik az üzletek ellátásá­val, szállítással, piackutatással - a sorházban viszont csak főz­nek. Éjjel-nappal „ég a tűz” a nagy üstök alatt. Négy óriási üstben fortyog állandóan a massza-keverék. A pécsi gyár a malátát Nagykanizsáról kap­ja, az egyéb adalékot a sörhöz a saját üzemében állítják elő, dolgozzák fel. Évente felhasz­nálnak 1110 mázsa komlót, 70 104 mázsa malátát és 8563 mázsa cukrot. Az árpát a GMV- vóllalatok, illetve újabb szerző­dés alapján a termelőszövet­kezetek szállítják, míg a komlót főleg a Bólyi, Bikali, Fornádi és Hőgyészi Állami Gazdaságból vásárolják. Különösen kiváló minőségű a hőgyészi komló. A sörfőzéshez a vizet a gyár sa­ját kútjaiból, illetve a pécsi há­A hordókat kivül-belül mos­sák és hibakereső lámpával ellenőrzik lózatból, a Bálicsi-forrásból kapják. A pécsi gyár az elmúlt év­tizedekben berendezkedett a szakemberképzésre is, de újab­ban a fiatalok a pécsváradi szakközépiskola külön osztályá­ban sajátítják el az erjesztő­ipari tudományokat. A betaní­tott munkások ötévi munka után, kétévi tanulás befejezté­vel, tehát hét év után lehet­nek szakmunkások. A sörfőző mesterség nagyon kedvelt a fiatalok körében, s idén hat le­ány is végez Pécsváradon. A vezető beosztású emberek is fő­iskolát — erjesztőipari szakon — végeztek. A berlini Humboldt egyetemet a dombóvári szárma­zású Merényi Gyula végezte el, most üzemvezető. A szekszárdi üzemben Savanya Géza mű­szakvezető ugyancsak főiskolát végzett. Egyébként a szekszárdi az ország legnagyobb söripari palackozó üzeme. Mintegy más fél évtizede ki­vonták a forgalomból a nagy üvegeket, litereseket, pintese- ket, s a fahordókat. Az alumí­nium hordók, illetve az E-palac- kok minden higiéniai igényt ki­elégítenek, viszont, újra keresik, egyre nagyobb mértékben a csapolt sört. Ezért a fejlesztés egyik iránya az üzletek korsze­rűsítését célozza: tartályokat építenek be a vendéglők hűtő­kamrájába és tartálykocsival viszik majd oda a sört. A kez­det: a paksi Márvány, ahova naponta 35 hektoliter sört szál­lítanak, ott persze naponta ki is mérnek ennyi italt. Pécsett ötféle sört főznek: Szalon 10,5 B-fokos, a Kinizsi 12, a Márciusi 13 B-fokos erős­ségű világos sört, míg két bar­na sört is forgalmaznak, a Bar­na 15 B-fokos, a Pannónia Ma­láta Pezsgő pedig 18 B-fokos - erősebb, mint a csemegeborok. A sör minősége elsősorban a patikatisztaságú üzemtől függ, s azután a technológiát ponto­san betartó embereken. A sör­iparban a pécsi márkákat tart­ják a legjobb ízűnek, nemcsak a kiváló víz, maláta miatt, ha­nem - mint az igazgató mond­ja — az emberek ügyet csinál­nak abból, hogy kezük alól ki­váló minőség kerüljön ki. Egyébként a sörfőzés 75 száza­léka Szalon minőségű sörben „realizálódik"... Az üdítő italokból is megle­hetősen sokat fogyasztunk, a múlt évben csaknem négyszáz- ezer hektoliter különféle colát, Gyöngyöt stb. szállítottak a PSP üzemeiből az üzletekbe. Ez év tavaszán volt tíz éve annak, hogy Pécsett elkezdték a Pepsi cola gyártását. Az ünnepségen különleges kitüntetésben része­sítette a Pepsi cola a pécsi kollektívát: a legjobb minősé­get tartják Európában, tíz év óta semmi kifogás nem volt a munkájuk ellen. A pécsi üdítő italok érdekes­sége, hogy legtöbbjét hazai alapanyagból gyártják, a szőlő- és meggylevet. Egy hónap múl­va várható egy új termék piac­ra dobása: szamócaszörp néven hozzák forgalomba az ugyan­csak hazai gyümölcsből készí­tett szénsavas italt. Kevesen tudják, hogy a Pé­csi Sörgyár területén 450 üzlet­ben helyezett el hűtőládákat, és 47 Corellin csapológépet, amelyek üdítők és sörök kimé­résére is alkalmasak. Tudni kell azt is, hogy a sört nem a pécsi gyárt osztja el, hanem a Belkereskedelmi Minisztérium irányelvei alapján a megyei ta­nácsok kereskedelmi osztályain bontják fel a „keretet", azt a mennyiséget tudják ugyanis el­osztani, ami van. A hellyel-köz- zel tapasztalható sörhiányt a három megyében évente száz­tá óriás üstök a sörfőző üzemben ezer hektoliter importsörrel is próbálják enyhíteni. A pécsi gyár fejlesztésének tervét két változatban a napok­ban készítették el. E terv sze­rint a hatodik ötéves terv vé­gére 200 ezer hektoliterrel tud­nak több sört gyártani évente, mint az idén, a tervidőszak el­ső évében. A fejlesztés érdekes­sége, hogy saját erőből végzik el. * A szekszárdi sör- és üdítő­ital-palackozó üzem is több év­tizedes múltra tekint vissza. A felszabadulás után négy sörle­rakat is volt a városban, mind­egyiket államosították. Azóta ál­landó a szekszárdi üzemben a fejlesztés, különösen azóta, hogy a régi vágóhíd helyére költöztették az üzemet. Három éve épült fel hazánk legna­gyobb palackozó üzeme, amely azóta a lakosság megelégedé­sére tevékenykedik. A szekszár­di üzem több mint kétszáz dol­gozója nagy részt vállal abból, hogy az ellátás egyre színvona­lasabb legyen. Sajnos, számos akadálya van azonban a mun­kának. Nincs elegendő munkás az új, nagy teljesítményű üzem­ben. Kiképeztek több mint har­minc dolgozót targoncavezetés­re, de több mint fele nagyobb pénzért elment máshova. Nincs rakodómunkásuk. Emiatt a múlt hét végén ezeregyszáz láda üdítő italt nem tudtak az üz­letekbe kiszállítani. Nem nagy eredménnyel járt az az akció sem, hogy mezőgazdasági ter­melőszövetkezetek — Decs és Kisvejke — vállalkoztak fuvaro­zásra, rakodásra Volán-tarifá­ért. Egy-két hét után az ilyen vállalkozók felbontják a szer­ződést, mondván, hogy nem éri meg számukra ezt a tevékeny­séget folytatni. így tehát bár­milyen korszerű és nagy telje­sítményű is a szekszárdi üzem, és hiába van a raktárakban ezerládaszám a sör, meg az üdítő, ha nincs aki ezeket ki­szállítsa a boltokba, vendég­lőkbe. PALKOVACS JENŐ Horváth Péter: imber, aki tükröt árult Ne küldjön el, uram,. legalább hallgasson végig ! Ezt------------------:_______'— a történetet nem akartam elmonda­ni, de lássa, nem tudom magamban tartani, s elfelejteni sem sikerült. Nem is értem, hiszen régebben valóságos művésze voltam a feledésnek, néha már a nevem is kiment az eszem­ből, sőt akadtak perceim, amelyekben semmire, de semmi­re nem emlékeztem. Mászkáltam az esőben — csoda tudja, miért, az esőt most is nagyon szeretem —, bámészkodtam, de nem tudtam volna megmondani, mit látok. Ha valaki rám szólt, csak álltam bávatag, a szavak jelentéséről is megfeled­kezve — ilyenkor voltain boldog. Akadtak azonban percek, amelyekben mindenre emlékeztem, ami csak történt velem életem során. Furcsa pillanatok ezek, senkinek nem kívánok hasonlókat. A gyomrom görcslbe rendül, megszédülök, minden lelassul körülöttem, a szavak szótagokra, hangokra bomlanak, fájdalmat okoz a hallásuk s amikor a fizikai rosszukét már az elviselhetetlenségig fokozódik, rám tör az idő. Ne haragudjon ezért a fellengzősnek tűnő félmondatért, de valóban, mintha maga az idő zuhanna rám ilyenkor: minden elmúlt pillanatát újraélem; ugyanakkor azt & érzékelem, valahogyan, hogy ez a vibráló, összesűrüsödött jelenidő vol­taképpen elmúlt, megtörtént már velem. Tehetetlenül kell új­ra élnem a múltamat ezekben a percekben vagy másodper­• cek'ben, órákban — mert hogy valój álban mennyi ideig tar­tottak a rohamok, nem tudnám megmondani. Igaza van, nem erényem a pontosság. Ami azt illeti, mindenhonnan elkésem, 'lusta természet vagyok, nehéz kelő, ahogy mondani szokták, csak még egy percet iheverészek, csak még egy percet nyújtózkodom, s mire kikászálódom az ágyból, mehetek ebédelni — pers’zero- hanvást. Van a dolognak jó oldala is: ha valaki így él, nem sok ideje jut tűnődni, tépelődni; mert nehogy azt higgye, hogy a délelőtti heverészések alkalmasak erre! Olyankor az ember álom és ébrenlét határán lebeg, valami nagy, édes puhaság­ban, semmire nem gondolva. Később aztán ugyancsak igye. keznie kell, ha mindent el akar intézni, amit aznapra elter­vezett Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már 'besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a hivogató kékség aló, hogy végre-valahára nagy lélegzetet vegyen, megteljen a ta­vasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabicfal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy derékig meg­mosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a'szo­kásaim közé: rendszerint csak a csipát dörzsölni ki a sze_ memből, éppen hogy megnedvesítse az arcomat. Tudja, soha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemekben semmi megnyerő, holott én úgy hittem •mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tar­tottak csak ázt nem értették, miképp lehetek jóban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költő­vel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy vasesztergályossal hozott össze a szerencse, semmi nem érdekelt jobban az esztergálásnál; meg aztán szeretek mások kedvében járni. Nos, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magatnat, az a borzongató érzésem támadt, volta­képpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakor­lott felejtő technikámmal azonnal1 kiütöttem fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magam­hoz, majd végiglapoztam a noteszemet, fontolgatva, kit is tün­tessek ki társaságommal délelőtt. Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se találtam oda­haza. Már a huszadik számot tárcsáztam növekvő türelmet­lenséggel és aggodalommal, mihez kezdek a nap hátralévő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele mulattam az időt, elkártyázva tőle kuporgatott fo­rintjait Később persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort., tortaszeletet, diabetikus finom­ságot. Nagynénikéin hetvenkét éves, szobája, mint a legtöbb--------------------------- hasonló korú öregasszonyé: alig lehet m ozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, valamire-egyszer-még-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hár­mat az előszobában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajta­ján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falitükör, talpas tükör, kézitükrök, kistükör, nagy tükör, nagyító tükör. Nos, ahogy a sikertelen hívások után felemelkedtem a telefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt .tü­körben éreztem tükröződni a mozdulataimat, amelyekről úgy •találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak is­merhessem el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagy­tükör előtt, amelyben a szerteszét világié kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imboly­gók az alattomosa^ összezsúfolt bútorok között, s akár oldal­ról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhatna a csapdá­ból. S lássa, még az is tükrözött az arcomon, fogalmam sincs, hová szökhetnék é levendulaszagú bútorraktárból, s miért is kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképei­met: hót nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia, két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rándult a gyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, ktülön-külön csöndekre, csend-szigetekre, és rám zuhant a múlt. Láttam magamat majomkodni gyerekkoromban: „Ipi_ apacs, nem ér a nevem!”. Reszelem a munkadarabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek lakatos. Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egyetlen szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az időt, amíg végre megérzem majd; ki is vagyok valójában1, s okkor majd vállalom magam, de addig : nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős-zavartan megköszönöm első fi­amat az anyjának a szülőszobában, s közben arra gondolok: mire hazajönnek’, én már nem leszek otthon. Szerelemről be­széltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett vol­na, ha én lettem volna „az ember, aki szeret”. Szeretlek, ha­dartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb sze­repre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam! S miközben mindezen elmúlt pil­lanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikém szobá­jának tükreiben jelenvaló 'magamat is, a puklis hátamat, im­bolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvöltani kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól, egy szórakozott, idegen ember arcától, amelyhez nekem sem­mi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizo­nyítva, nem vagyok azonos, nem én .vagyok, aki éltem, ami­kor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam ab­ban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsa­mód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát, ő berúgott. „Te — mondja egyszeresek —, hol az istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem-, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg. „Adj egy tükröt!” — mondtam megbocsátóan mosolyogva, de hiába kerestük össze az egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította; hegy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én ar­commal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mu­tattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magamat. 'Lesiettem a folyóparttá, de a hold arcát felhők kendőzték, így a folyó­ban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bók­lászott a rakparton, hozzájuk léptem, hogy egy kistükröt meg valami! fényforrást kérjek tőlük., de ők sajnálatosan félreér­tették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botor­káltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantot­tam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a szemem, kék volt az ajkam, véres az orrom, de nem éreztem fájdalmat, csak örö­met: van arcom! ElcSÖrÖmpÖlt mögöttem 32 ^ Villamos, s egyik------- ' * *----------------—---------------pillanatról a másikra rá_ é bredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel háza­lok. Nálam mindenféle tükör kapható: homorú, domború, sík- fükör és görbe tükör, és higgye meg, uram, mindegyik hű ké­pet ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szük­sége rá, higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, ami­kor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát lehazud- ja. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze itt van ez a különleges... Dé hát mit csinál? Ne törje össze a itükreimet, ne tegyen .tönkre! Én vagyok „az ember, alá .tükröt..” Hall­ja? Miért csinálta ezt? Most nézze meg, erről lejött a fon- csor! Az áldóját magának! Mit művel velem?! Lássa csak, ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget uraim-, a lakatlan, makulátlan eget! Miért tette ezt ve­lem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, hiszen, még egy ilyen arc is jobb annál amit az ég tükröz, a makulátlan ragyogó már­ciusi ég!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom