Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981. június 7. Képújság 7 jöttek - mesterségük- mám ' - • Susanne szék alapon“. Nincs is meg hozNDK-ból A laboráns Christe a laboiban dolgozik, családi fotókat hív elő. Kollega* nője egy szekrénynek álcázott ajtón keresztül kiált be:- Kriszti, keresnek. Sas Lászlóné, Christe Saupe 1977 óta él Szekszárdon. Hét évvel korábban ismerkedett meg férjével az NDK-beli Zwenkhauban, Az ismeretségből házasság lett, Az esküvőt Szekszárdon tartották, utána az ifjú házasok visszautaztak az NDK- ba.- Az volt a mi nászutunk, hogy idejöttünk Magyarországra — mosolyog Christe. Sas László akkoriban Lipcsében dolgozott a Triumphator Werkben, mint esztergályos. Christenek négy testvére él az NDK-ban, s ha férjével és Matthäus nevű kilencéves csemetéjével hazautaznak a szülői házba, mindig együtt a család.- A magyart nem tanultam. Amikor először jártam Magyar- országon, még csak annyit tudtam, hogy „jónapot” meg „köszönöm". Aztán a többi jött magától. Matthäus — Máté — már szépen beszél magyarul, neki köny- nyebben ment, persze. Christeék odahaza a családban hol így, hol úgy beszélnek egymással. A férj nem akarja elfelejteni a nyelvet, így állandó „tréningben” van. Christe szerint előfordul, hogy a fele mondatot németül, a másik felét magyarul mondják. — Minden évben hazautazunk a szüléimhez - mondja Christe —, Matthäus pedig ott tölti az egész nyarat a nagymamánál. Mennénk mi is gyakrabban, de- hát ennyi a szabadság. Sas László most a BHG szekszárdi gyárában esztergályos, több mint nyolc évig dolgozott az NDK-ban. — Úgy sírt az édesanyám, amikor megmondtuk neki, hogy eljövünk Magyarországra. Azóta már megnyugodott. Látja, hogy jól élünk, nincs oka a sírásra. A tanárnő Susanne Gallasch, Csák Atti- láné arra kéri tanítványait, hogy néhány percig maradjanak csendben. Futkározzanak, labdázzanak az udvaron. A szekszárdi Bezerédj kereskedelmi szakközépiskola tanári szobájában foglalunk helyet.- A Rostock melletti Greifs- waldból jöttünk Szekszárdra — kezdi a beszélgetést az iskola német-testnevelő szakos tanára. — Még 1966-ban ismerkedtem meg a férjemmel egy NDK- beli KISZ-táborban. Utána leveleztünk, majd a férjem Magde- burgba került egyetemre. Később Attila a lubmini atomerőműhöz került dolgozni, mint mérnök, s a kint dolgozó magyarok KISZ-titkára lett. Susannéknak 1973-ban született meg első kislányuk, Krisztina Greifswaldban. Zsuzsanna, a második gyermek már Szekszárdon született. Csák Attiláné Halléban szerzett biológia-testnevelő szakos tanári diplomát. Amikor a férjét a KISZ KB hazahívta a paksi atomerőmű építkezésére, azonnal beleegyezett abba, hogy ezentúl Magyarországon éljen a családja. Csák Attila most a paksi címere... atomerőmű építkezésén mint KISZ-szervező dolgozik. — Először csak mutogattam, hadonásztam, nagyon nehezen birkóztam meg a magyar nyelvvel. A legnagyobb problémám az volt, hogy felkészüljek a másnapi óráimra. Szinte kívülről meg kellett tanulnom — magyarul — a másnapi anyagot. Mindenki segített, még a diákjaim is. Soha nem nevettek ki azért, hogy töröm a magyart, legfeljebb csak — olykor-olykor mosolyogtak össze, ha valamelyik szóval nem bírt a szám, a nyelvem. A szakközépiskolában nincs biológia tantárgy, így Susanne „csak” német nyelvet és testnevelést tanít. Hogy melyiket tanítja szívesebben? — Nem tudnám eldönteni. Mindkettőt. Nem is tudnám elképzelni azt, hogy csak az egyiket taníthassam. — Ha visszamennének az NDK-ba, merné vállalni, hogy magyart tanítson az ottani diákoknak? Susanne elneveti mogát: — A, dehogy. Csak úgy „mázó a végzettségem, mint már mondtam is, én a magyar nyelvet soha nem tanultam. Csák Attiláné tavaly augusztus óta magyar állampolgár. — Kértem az állampolgárságot, mert úgy gondolom, jobb a családnak, ha egységes, vagyis mindenki magyar. Igaz, Krisztina tizennyolc éves korában még eldöntheti, hogy me, lyik állampolgárságot kéri, mivel ő az NDK-ban született. De ahogy én ismerem a lányomat, ő is a magyar állampolgárság mellett fog dönteni. A gondozónő Már a bölcsőde kapujában mondja valaki, hogy Mónikáék a jövő hónapban visszautaznak az NDK-ba. Mónika Möhr - Kozma Tibor- né - négy éve él Magyarországon, Szekszárdon két esztendeje. — A férjem a paksi atomerőműnél dolgozik. Két évig anyó- soméknál laktunk Budapesten, én a XVIII. kerületi bölcsődében dolgoztam, mint gondozónő. Mónikának három testvére él Rostockban. — Vön egy tízéves fiam, Leif, ő már szépen beszél magyarul. Odahaza mindannyian magyarul beszélünk, de ez nem jelenti azt, hogy a férjem vagy ”a fiam elfelejtené a német nyelvet. A szekszárdi Arany János utcai bölcsődében szeretik Mónikát. Azt mondják róla, tud bánni az apróságokkal. Igaz, tanulta ezt a „szakmát”. — Nálunk tíz évig kell járni az általános iskolát, én utána elvégeztem egy hároméves gondozónői szakiskolát — mondja Mónika. — Rostockban ismerkedtem meg a férjemmel, aki akkoriban a Neptun Werkben, az NDK hajógyárában dolgozott mint gépszerelő. — Azt mondták, hamarosan visszautaznak az NDK-ba. Véglegesen?- Nem, csak néhány évre. Az az igazság, hogy egy kicsit félek is ettől az úttól. Nekünk itt Szekszárdon mindenünk megvan. S ki tudja, mi vár ránk ott, a lubmini atomerőműnél. De kell a pénz, s ezért döntöttünk úgy a férjemmel, hogy egy-két évre hazautazunk. De a legjobban Leifet féltem. Most, hogy iskolás, nem tudom, milyen hatással lesz rá ez a néhány év. Más környezet, más nyelv, más emberek ...- De csak egy-két év, és visz- szajövünk. A kollegák azt mondják, visszavárnak, s én biztos, hogy vissza is jövök .. . SÁRKÖZI JÁNOS Fotó: K. A. o r í z I e s ízlések cs borok különbözők. Rossz bor nincs, csak rossz borivó. Aki a vörös borhoz szódavizet tölt, az más gonosztettre is képes. (XX. századi közmondások. Sajót gyűjtés.) Abban megállapodhatunk, hogy öz egyik ember az ilyen fajta bort szereti, a másik amolyant, egyetlen föltétel, hogy a bor jó - vagy a' borászok szó- használatával élve, szép legyen. Egykor volt barátom, Nepp Béla azt mondta: az az igazi bor, amelyik „húzós". Tehát kemény, vastagon savas, ha jót akarok mondani rá, akkor határozott, ha rosszat, akkor csu- taízű. Ö ezt szerette, ellenben nem itta meg a fehér bort, neki a sillernél kezdődött a fogyaszt- hatóság. Tam Pista bátyám napi adagja öt liter volt. Ezt meg is itta tisztességgel, mintahogy tisztességes ember volt világéletében. Első hallásra iszonytató mennyiség, hanem itt álljunk meg egy szóra. Azt manapság mindenki tudja, mi az hogy csiger, de csak az idősebbek emlékeznek erre az elnevezésre: ivóbor. Azért nevezték így, mert a szekszárdi bortermelők szegényebbje nem itta a színbort, pláne nem a javát. Az eladásra ment. De csinált magának sok vízzel (annak idején még cukor nélkül) valami iható, legföljebb a sörrel vetekedhető, enyhén savanykás, igen kis alkoholtartalmú, ellenben ízt, zamatot nem teljesen nélkülöző hűsítő italt. Hát ez volt az ivóbor. Surbankó gyerek voltam, amikor egy őszön rámtestálódott a „hivatal". Nagyanyámmal lestük egész nap, sőt napokon át a kádban a csömögét. Mikor válik belőle préselhető akármi. Nekem óránként be kellett számolnom, milyen ízt, milyen zamatot érzek, mennyire must még és már mennyire bor - szóval számot kellett adnom nagyanyámnak, aki életében egy korty alkoholt se engedett le a torkán. Aztán amikor elérkeztem a nemtudom-hánya- dik véleményemhez, megszólalt: No, akkor most menj át a Bo- nyai Pista bátyádhoz, a Schmidt Pista bátyádhoz, meg a Bencze Ferkó bátyádhoz — jöjjenek. Jöttek is, kóstolgatták még egykét óráig, majd kimondták a szentenciát: Juli néni, most lehet. Szállítás előtti csendélet Mert ekkorra megjelent az a bizonyos sillerzamat. Hát kérem, igazándiból védték akkor a .szekszárdi bor minőségét - mit minőségét? Becsületét. 1979-ben nemzetközi vörösbortermelési szimpoziont rendeztek Villányban. Dr. Domo- nyai Péter—Bállá Antal ott elhangzott előadásában szerepel: „A legjobb minőséget mindegyik1 fajtánál (vörös borokról van szó) 1977-ben és 1979- ben, a leggyengébbet 1978-ban kaptuk. A fajták közül a Cabernet franc mustjának minősége messze a legjobb, a Kadarka mustjának minősége a leggyengébb. A legkisebb minőségingadozás az Oportó fajtánál tapasztalható.” Ó, te áldott pince, tele szép borokkal. Eljöttünk mi hozzád kiszáradt torokkal. Egymásnak kitöltjük mi, a jóbarátok, rózsaszínben látjuk máris a világot. (Ismeretlen rtmkovács zönge- ménye a XIX. századból. Olvasható egy szekszárdi pince ajtaja fölött a Porkoláb-völgyben.) Szekszárdon a borozók (borkóstolók?) száma: 1. Bizonyos idő utón sörrel voltak kénytelenek bővíteni az ital- választékot a forgalom-gazda- ságosság-bevétel érdekében. Az egyetlen borozóban, a Garay téren. — Milyen az ízlés? Alakul, nem változik, merrefelé mutat a jövő? Két igazán illetékes, Molnár Ferenc és Orbán Vilmos — a felszolgálók — azt mondják: — Eltolódott az ízlés, és mi örülünk ennek. Valamikor inkább a fehér borokat keresték, most már egyforma mennyiségben fogy a fehér is, meg a vörös is. Egyik fajtából is, a másikból is heti átlagban másfél hektó. Érdekes, hogy a helybéliek inkább a fehéret fogyasztják, a kirándulók, turisták viszont a vöröset keresik, leginkább a szekszárdit. Hát akkor mi tolálható a szekszárdi borozóban? Mecseki fehér, siklósi fehér, meghatározatlan illetékességű zöldszilvá- ni, villányi burgundi és — végre szekszárdi cabernet. Az árak 65 forintnál kezdődnek, literenként, és 70-nél fejeződnek be. Hát kérem, ez van - a borozóban. És mi volt a megyei borversenyen? Százhatvan fajta felett „ítélkezett” a rangos bíráló bizottság. A végleges eredmény még nincs birtokunkban, de Tóth Tihamér megyei főkertész, dr. Diófási Lajos kísérleti intézeti igazgató és mindenekelőtt dr. Kozma Pál akadémikus egyetemi tanár — aki ma országosan az egyik legjelesebb szőlész-bo- rész szaktekintély, véleménye alapján megkísérelhetjük ösz- szegezni, milyen is ma a borízlés a hazai fogyasztók körében és a nemzetközi piacon. Tóth Tihamér szerint határozott ízléseltolódás következett be az elmúlt tíz évben a fehér boroktól a vörös borok irányába. Dr. Diófási Lajos érdekes oldalról közelíti meg a kérdést: — Ma Magyarországon kiegyensúlyozott, jó az életszínvonal. A borfogyasztásban ez úgy jelentkezik, hogy megnőtt a választék iránt az igény. Ma már tudják az emberek, hogy melyik ételhez, milyen bor illik és azt is keresik. Egyébként határozott az eltolódás a vörös borok felé. Dr. Kozma Páltól megtudtuk, hogy bortermelésünk 30—35 százaléka exportra kerül, de ennél többet is el tudnánk adni. Ez évente 2,2 millió hektolitert jelent. Természetes hogy alkalmazkodnunk kell a nemzetközi ízléshez, a szőlőtermesztésben és a borászatban egyaránt. A hetvenes évek elejéig a fehér borok voltak a keresettebbek, azóta inkább a vörös borokat keresik. A fehér fajtáknál a friss, tiszta szőlőízű és -zamaté, üde borok a kedveltek, a reduktív típusúak. A könnyű, illatos fehér asztali és pecsenyeborok mellett lassú növekedés észlelhető a táj- és fajtajellegű borok iránt. A vörös borok közül elsősorban a bársonyos, harmonikus borokat keresik, és egyre inkább kedvelik a fűszeres vörös borokat is. Tehát, a „milyen a borízlés?” kérdésre, összefoglalóan így válaszolhatunk: Izléseltolódás tapasztalható a vörös borok irányába, azokon belül — kül- és belhonban egyaránt - a lágy, bársonyos, harmonikus borokat kedvelik. És ne feledjük: a bor útja a szőlőtelepítéssel kezdődik. LETENYEI GYÖRGY
