Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-07 / 132. szám

e^fepüJSÄG 1981. június 7. Kása Zoltán nyugalmazott igazgató tanítóval — Hány éves? — Decemberben töltöm a kilencvenediket. — Kevesebbnek látszik. — Így gondolom én is. Meg látom is a tükörben. Fiatal ko­romban aktívan sportoltam. Az­tán később, ahogy korosodtam, otthon oldottam meg a test­edzést. Negyven, vagy ötven év óta mindig egyformán kez­dődik a napom: tornázom. Nem mondom, hogy nehéz gyakor­latokat csinálok, s azt sem, hogy órákon át. Tíz, tizenöt percig mozgok. Tudja, úgy va­gyok én a reggeli tornával, mint maguk fiatalok a fekete­kávéval meg a cigarettával. Egyszerűen kívánom, nélküle nem is kezdődne jól a napom. Csudára egészséges dolog a mozgás. Sok fiatalnak ajánlot­tam már. De mind azt mond­ja, hogy a reggeli rohanás­ban nem futja az időből. Én pedig azt mondom, hogy min­denki idejéből arra futja, amire akarja. De akarni azt valóban kell! — Hogyan és mikor ke­rült Tolnanémedibe? — Hogyan? Kezdem az ele? jén. Na, ne ijedjen meg... Nem mondom el a kilencven esztendő alatt történteket szó­ról szóra. Székely ember va­gyok, tehát nem bőbeszédű. Sőt, hozzáteszem azt is, hogy nem is szívesen szerepelek új­ságban, annyi ember előtt, de hát megkért... én pedig vállaltam. — Köszönöm szépen. —- Akkor gyerünk az elejére. Háromszéki vagyok. Kisgazda családból. Arrafelé nem pa­rasztnak, hanem kisgazdának mondták a néhány holdon gaz­dálkodókat. .. sőt közembernek is. A négy gimnáziumot Nagy- enyeden jártam ki. Jóeszű gye­rek voltam, hát a tanító igen­csak ösztönözte a szüléimét, hogy taníttassanak. Rá is áll­tak volna, de miből? Heten voltunk testvérek: egy nő és hat férfi. A többi fiú mind iparos lett. A tanító sokszor megke­reste tanulásom ügyében a szüléimét. . . Végül egyik nagy-- néném mondta, hogy adjanak csak be a tanítóképzőbe, ő majd segít. Gondolhatja, mi­lyen boldog voltam én akkor. Hiszen kisgyerek korom óta tanító szerettem volna lenni. — Tehát 1911-ben vé­gezte el a képzőt és Nagy- ajtára, a szomszédos köz­ségbe került tanitónak. — Helyettes tanítónak. Ar­ról szólt a kinevezésem. De mindössze egy évig tanítottam ott, s máris megvalósulhatott egy másik álmom: megismerni a Dunántúlt. Mert erről a gyö­nyörű tájról én csak könyvek­ben olvastam. Akkoriban, ami­kor én diák voltam, nem jár­tunk kirándulni. Legtöbben úgy haltak meg, hogy még a faluból sem jutottak ki... Szó­val a nagyajtai református papnak járt valamilyen egyhá­zi újság, s én abban olvas­tam, hogy Tolnanémediben kántortanítói állást hirdetnek. Nem sokat gondolkodtam, ha­nem csomagoltam és jöttem. Ez 1912-ben volt. — Emlékszik még az el­ső benyomásaira? — Hogyne emlékeznék. Szép­nek gondoltam én a vidéket. De ilyen gyönyörűnek álmodni sem mertem. A másik, ami jö­vetelemkor feltűnt, hogy itten más világ van, mint amott, Er­délyben. Az itteni nép a szé­kely köznéphez viszonyítva na­gyon gazdag volt. Meg más­képpen is éltek. Ez nyilván az anyagi biztonságukból adó­dott. Aztán nem sokáig élvez­hettem a szép környezetet, a dombokat, patakokat. 1913- ban besoroztak, s 1918. kará­csonyán szereltem le. — Ezek szerint végighar­colta az első világháborút. Nem esett baja, nem se­besült meg? — Bajom nem esett, de kétszer megsebesültem. Mind­két alkalommal szerencsém volt. Egyszer a sapkámat is átlőtték, de a fejemet csak súrolta a golyó... Harcoltam az olasz fronton, az északi orosz harctéren... Most azon gondolkodom, hogy beszélgeté­sünk elején hogy szabadkoz­tam, meg azt is mondtam, hogy szófukar vagyok. Aztán most meg mondom, csak mon­dom. De hát ezeken a régi dol­gokon tűnődöm naphosszat, az­tán csak úgy „fölmondom", mint a leckét. — Egyedül él ebben a házban. Nyilván ritkán be­szélget. — Ezt talán nem mondha­tom. Mert meg-meglátogatnak a helybéli pedagógusok. El­panaszolják, hogy fegyelmezet­lenek a gyerekek. Sőt, még ta­nácsot is kérnek tőlem. Aztán meghívnak mindig a pedagó­gus napi ünnepségre. Tavaly is ebéd volt, meg pénzt és ajándékcsomagot kaptam, Volt tanítványaim is be-betér- nek hozzám, ha errefelé hozza őket a sors. Legutóbb Buda­pestről voltak látogatóim. Az asszonyt tanítottam valamikor. Most körzeti orvos. A férje pe­dig tanár a műegyetemen. — A leggyakoribb be­szélgető partnerekről még nem beszélt Zoli bácsi. Azokról, akiket néha „lá­nyainak", néha „gondozói­nak" emleget. — Eddig valóban nem. De ők egy külön fejezet. 1922-ben nősültem meg először. Gyön­gyösi leányt vettem feleségül. Tíz év múltán szegény meg­halt. Másodszor is megnősül­tem. Simontornyáról jött ide a feleségem. Sajnos, ő is kö­vette az elsőt. Egyedül ma­radtam. Egy régi tanítványom, aki már hetvennyolc éves, vál­lalta, hogy gondoz. Sajnos, nincs a legjobb egészségben, (gy a nevelt lánya „vett át” engem is, meg őt is. Külön la­kunk. Ö takarítani, rendezked­ni jön át, én pedig enni hoz­zájuk. Itt laknak, néhány ház­zal odébb. — Nincsenek gyerekei? — Sajnos, egyik házasságom­ból sem születtek. És ez na­gyon rossz. Nekem, aki hosszú éveken át gyerekek között vol­tam, különösen. Mindig hiány­zott itthon a gyerekzsivaj, a ka­cagás. Igaz, próbálkoztunk örökbefogadással. Sajnos, nem sikerült. — Miben látja a kü­lönbséget a húszas, har­mincas évek és a ma ta­nítói, tanárai között? — Távol áll tőlem, hogy bár­kit is megsértsek. És lehet, hogy nem is látom jól a dolgokat, hiszen én nem vagyok a ma ta­nítója. Panaszkodnak a fiatal tanerők, hogy sok a munkájuk. Hát nekünk, régieknek tán még kétszer annyi is volt. Osztatlan, hatelemis iskola volt itt annak idején. Hatvan gyereket kellett oktatnom, ügyelve arra, hogy haladjon minden korosztály. Alaposan felkészültem minden napra. Átvettem otthon a kö­vetkező napi anyagot, majd vázlatot készítettem. Másnap az iskolában elmagyaráztam az új leckét, s addig beszélgettünk róla, míg meg nem értette mindenki. Ja! És el ne felejt­sem az esti irkajavítást. Mert nekem nem volt ám lyukas­órám, hogy akkor foglalkozhat­tam volna a dolgozatokkal. Gyakran órák mentek el arra, hogy a közhasználatban lévő szavak jelentését beszéltük meg. Sajnos azokat is csak hellyel-közzel ismerték a gyere­kek. Persze, hozzátartozik mind­ehhez az is, hogy a háború alatti években nagy kihagyá­suk volt nekik is, azaz nem ta­nultak rendesen. — Javarészt ez a mun­kája a mai pedagógusai­nak is. Napközben taníta­nak, délután, vagy este felkészülnek a következő napra. Sőt, továbbképzé­sekre járnak, pályázatokon vesznek részt, úttörőmun­kával foglalkoznak, társa­dalmi funkciókat töltenek be és még sorolhatnám. — Igen ám, de mi rengete­get foglalkoztunk az ifjúsáqgal, sőt a felnőttekkel is. Abban az időben egészen más volt a szerepe, a falu életében betöl­tött helye egy tanítónak, ta­nárnak, mint manapság. Estén­ként rendszeresen összejöttünk a fiatalokkal. Színdarabokat ta­nítottam nekik... Énekkarokat szerveztem. Persze innét meg a színjátszókörből is, gyakran ki­maradtak a tagok, de később olyan „rendeletet" hoztunk ma­gunknak, hogy aki kiáll, az öt­ven pengőt fizet. A kórussal rendszeresen felléptünk a köz- séqben rendezett ünnepeken. Az volt az érdekes és a jó, hogy az ifjúság igényelte ezeket az összejöveteleket, ez jelentette számukra a szórakozást. Akkor még nem volt tv, rádió is csak imitt-amott, s ha fogalmazha­tok így, a színházat és a hang­versenyt is magunk „állítottuk elő". Más volt akkor az élet minősége, mint ma. Nem azt mondom, hogy a mai nem jó, csupán azt, hogy akkoriban másként, s talán erősebben kovácsolódtak össze a közössé­gek. Meg azt is mondom, hogy nem volt olyan öröm, gond, probléma, rendezvény vagy összejövetel a faluban, amirql ne értesítették volna a tanítót, vagy amely szervezésében ne vállaltam, illetve ne vállaltunk volna oroszlánrészt. — Beszélgetésünk ele­jén említette, hogy a pe­dagógusok és ön szerint is fegyelmezetlenek a mai gyerekek. — Amikor én tanítottam, ab­ban az időben Bölcs Salamon mondását „alkalmaztuk”. Még­pedig azt, hogy a gyerekeket kaláccsal és korbáccsal kell ne­velni. Természetesen a kalács szó a nagy-nagy szeretetet je­lentette, amiről majd később szeretnék beszélni. A korbács pedig a fegyelmezést. Az az igazság, hogy akkoriban a ta­nítónak mindig volt egy pálci­kája. Bevallom, én is használ­tam. De nem vertem a gyere­keket, hanem a kezükre kop­pintottam, hogy haszontalanko­dásukért megszégyenítsem őket. Ritkán volt azonban erre szük­ség, hiszen — legalábbis úgy emlékszem — az én tanítvá­nyaim fegyelmezettek voltak. Ezzel kapcsolatban elmondok még egy nagyon fontos dolgot. Legyen akár a fegyelmezésről, a dicséretről szó, soha nem szabad kivételezni. Jól emlék­szem, amikor a lelkészem lánya követett el valami csínyt, bi­zony kiállítottam a tábla mögé, noha jól tudtam, hogy az édes­apja bármikor bejöhet az is­kolaterembe. Vagy a másik: sokat puhítottam az egyik nagygazdát, mondhatom úgy is, hogy kulákot: taníttassa tovább a fiát. Sehogy nem akart rá­állni, mondván, nem valami jó képességű a gyerek. Végül is a legény polgári iskolában tanult tovább, ahol ugyanolyan jó eredményt ért el, mint nálam. Az első évi bizonyítványát az édesapja hozta el nekem, azzal a megjegyzéssel, hogy „Nem hittem volna ezt, tanító úr. Azt gondoltam, hogy a fiamnak protekcióból adott jó jegyeket." — Ígérte, hogy a gyerek- szeretetről is beszélgetünk. — Szerintem az oktató- és nevelőmunkában egyaránt a legfontosabb a gyerekszeretet. A gyerekkel való sikeres fog­lalkozás kritériuma a gyerek megismerése. Csak úgy lehet irányítani őket, ha pontosan ismerjük egyéniségüket. A meg­ismerésen keresztül lehet hatni rájuk. Erre vonatkozóan is számtalan példát tudnék felso­rolni, ami érthető, hiszen any- nyi-annyi diákom volt. — Milyen tanácsot ad­na a szülőknek a gyerek- nevelést illetően? — Ügy látom, hogy a mai gyerekeknek nagyon sok pén­zük van. Veszik a cukrot, a csokoládét, s otthon is ezekkel várják őket. Az nem lenne jó, hogy hozzánk hasonlóan egy szem édesség, vagy egy fillér sem jutna a gyerekeknek. Vé­gül is boldogok lehetünk, hogy így, ilyen gazdagságban élhe­tünk. De a szülőnek gondosab­ban kellene revideálni a gyere­kek zsebpénzét, s főleg szem­mel tartani azt, hogy abból okos vagy haszontalan dolgok­ra költenek-e. — Zoli bácsi 30 eszten­deje nyugdíjban van. Mi­lyenek voltak az otthon töltött első esztendők, s hogyan él most? Mivel foglalkozik napközben, van-e hobbija? — Négy-öt évvel nyugdíjazá­som előtt — akkor már iskola- igazgató voltam, elkezdtem ké­szülni arra az időre, ami felé leg­többen úgy néznek, hogy „nincs már rájuk szükség”... Vettem 600 négyszögöl szőlőt, amit éveken át műveltem. Megvásá­roltam a különféle szakkönyve­ket, s úgy érzem, hogy a mun­kát szakértelemmel csinálom. Itt a ház végében is van vagy 100 ölnyi kertem, ami szintén jócs­kán kitöltötte az időmet. A ko­rábbi években a kertet mindig barázdára kapáltam föl. Mos­tanában fogytán az erőm, rom­lik az egészségem. Sajnos ne­héz munkát már nem tudok végezni. A szőlőt meg a ker­tet a gondozóim művelik. Én irányítom őket, s annyit csiná­lok csak, amire az erőmből fut­ja. Hej, pedig régen milyen erőben voltam! Gyalogoltam, kirándultam rengeteget, hiszen mint Móricz Zsigmond mondta: „gyalogolni jó!” Sajnos, a mai qyerekek nagyon keveset gya­logolnak, s ez engem igen­igen elszomorít... Szívesen olva­sok, főleg filozófiai könyveket, de mindig kritikával. — Kívánom, hogy sokáig jó erőben, egészségben dolgozgasson a ház körül, olvasson szép könyveket, s hogy tanítványai továbbra is rendszeresen keressék fel. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: C. S. Múltunkból Izgalmas, érdekes olvasmány mindig egy-egy interjú, különö­sen akkor, ha az nagy társa­dalmi, gazdasági átalakulás időszakában készült, olyan sze­méllyel, akinek áttekintése van a szóban forgó kérdésekről. Joggal váltott ki igen nagy ér­deklődést egy interjú 1945. március 31-én, amely a Tolna­megyei Hírlapban „Beszélgetés Klein Kálmán főispánnal vár­megyénk időszerű kérdéseiről" címmel jelent meg. A főispán először A MEZŐGAZDASÁG HELYZETÉRŐL szólt. Ez érthető is az adott kö­rülmények között nemcsak azért, mert a megye lakossá­gának többsége a mezőgazda­ságban volt közvetlenül érde­kelt, hanem azért is, mert rendkívül rossz volt az ellátás a mezőgazdasági termékekből. Baj volt a vetőmagellátással is. „Épp a napokban érkeztem vissza az orosz főhadiszállás­ról, ahol mezőgazdaságunk ak­tuális kérdéseit beszéltem meg az illetékes tényezőkkel. Min­den vonalon megértést, a ma­gyarok iránti jóindulatot volt alkalmam tapasztalni, így bi­zonyosra vehetjük, hogy a ter­melés zavartalan menete, ha zökkenők lesznek is - biztosít­ható lesz. Schakow alezredes, vármegyénk katona-gazdasági intézője, kilátásba helyezte, hogy a lehetőség határain be­lül kölcsön igavonó állatokat bocsájt a gazdatársadalom rendelkezésére, hogy a munka minél erőteljesebb ütemben folyjon. Gondoskodás történik a földművesek vetőmagszükség­letéről és ugyancsak rendelke­zés lesz, hogy a gazdák, illet­ve a gazdasági cselédek 1-1 szarvasjószágot megtarthassa­nak, hogy a tej és termékei biztosítva legyenek." Az üzemanyagellátással baj volt. A szovjet katonai parancs­nokság nem ígérhetett üzem­anyagot az álló traktoroknak, minden csepp a haditechniká­nak kellett. Nem feledhetjük, hogy az interjú megjelenésének napjaiban teljes erővel táma­dott a Vörös Hadsereg Bécs irányába, közelgett hazánk fel- szabadulásának napja. A főis­pán csak annyit mondhatott, hogy akkor lesz üzemanyag, ha a magyar olajkutaktól érkezik az. Addig nagyon fontos, hogy a szarvasmarhákat — a tehene­ket is — törjék be munkára. A XX. században már má­sodszor fordult elő, hogy voltak olyan BANKÓK forgalomban, amelyeket az em­berek nem nagy lelkesedéssel fogadtak el. Ilyen volt 1919-ben a fehérpénz, s most 1945-ben a Vörös Hadsereg által kibo­csátott pengő. Erről a főispán a következőket mondotta: „Magam is tapasztalom, hogy különösen faluhelyen alap nélkül különbséget tesz­nek a Nemzeti Bank és a Vö­rös Hadsereg parancsnoksága által kibocsátott bankjegyek között. Attól eltekintve, hogy szigorú büntetésnek néznek elé­be azok, akik nem hajlandók a hadsereg által kibocsájtott pénzt elfogadni, ugyanakkor nagyfokú tudatlanságot is árul­nak el, mert végeredményben mindegyik bankjegy egyforma elbírálás alatt kerül majd be­vonásra, illetve kicserélésre a Nemzeti Kormány által majd kibocsájtandó pénzre.” (Nin­csenek adatok arra, hogy bár­kit is megbüntettek volna a pénz el nem fogadása miatt — a szerk.) Megjegyezzük, hogy a me­gyeszékhelyen aprópénz gya­nánt forgalomba hoztak, fize­tési jegyeket, a „Szekszárdi Pénzek”-et. Ezeknek elfogadá­sa csak a megyeszékhelyen volt kötelező, a város bocsátot­ta ki, vállalta, hogy 1945. vé­gén beváltja azokat. Ezek a pénzek azonban szinte teljesen eltűntek, s alig lehet összeszed­ni egy sorozatot belőlük. Ismeretes, hoqy a felszaba­dulás után legálissá lett PÁRTOK TAGLÉTSZÁMA igen gyorsan gyarapodott, vol­tak olyan szervezetek, amelyek szinte válogatós nélkül minden­kit soraikba fogadtak, aki csak jelentkezett. Az interjúban erről is szó esett. A főispán eseten­ként élesen fogalmazott, anél­kül azonban, hogy egyetlen po­litikai szervezetet is megneve­zett volna. Idézzük: „A pártok között általános­ságban megvan az együttmű­ködés. Egyes pártszervezetek ugyan nem nagyon válogatják meg a felvételre kerülő tago­kat, ez a kérdés azonban ön­magától megoldást fog nyerni, amennyiben a helyi Nemzeti Bi­zottság tagjaiból albizottságot küld ki, mely hivatva lesz pár­tatlanul elbírálni az egyes sze­mélyek nyilas, illetve volksbund tevékenységét. Akik akár tag­jai voltak a nyilaspártnak, akár a volksbund keretében működ­tek, a jövőben nem juthatnak politikai szerephez.” A koalíciós pártok országos szinten is, a megyében is szor­galmazták A MEGYEI ÉS A VÁROSI ÖNKORMÁNYZAT kialakítását, működését, hogy ezzel háttérbe szoríthassák a nemzeti bizottságokat. Számos helyen azonban nem voltak meg a feltételei a demokrati­kus önkormányzati szervek mű­ködtetésének, vagy nem volt le­hetőség a pártok megfelelő képviseleti elvének érvényesíté­sére. A főispán a kérdéssel röviden foglalkozott az interjú­ban. Idézzük: „Ami a törvényhatósági bi­zottságot illeti, az utazásai ne­hézségekre való tekintettel kényszerültünk ideiglenesen Szekszárd és környéke képvise­lőiből megalakítani, ugyanez vonatkozik a Vármegyei Nem­zeti Bizottságra és a bérmeg­állapító bizottságra. Mihelyt azonban javulás mutatkozik, természetesen intézkedés törté­nik a törvényhatósági és a töb­bi bizottságok kiegészítéséről.” (Az utazási nehézségekre va­ló hivatkozás azért történt, mert március hó utolsó hetéig szinte a megyehatár északi szé­lén húzódott a front, s a kato­nai hatóságok nem engedélyez­ték a civilek községek közötti közlekedését. Korlátozott volt az éjszakai kijárás is. Ezeket a korlátozásokat a hadi érdekek indokolták. A bizottságok ki­egészítése 1945 nyarán megtör­tént.) Lehetett-e 1945-ben interjú AZ AGRARREFORM nélkül? Nem. A főispán is vála­szolt az ezzel a kérdéssel fog­lalkozó érdeklődésre. „Minden faluban a legrövi­debb időn belül megkezdi mű­ködését a földigénylő bizottság és a tervezet szerint már ápri­lis elején megkezdődik a föld­igénylők kielégítése, hogy ok­tóberben közmegelégedésre el­intézést nyerjen. Bár az igás hiány, a felszerelés hiányos vol­ta sok nehézséget okoz, a ma­gyar fajta leleményessége és földszeretete bizonyára meg fogja találni a kivezető utat. Ezzel kapcsolatban kívánjuk megoldani a vármegyénkbe ér­kezett 1800 csángó család nagy horderejű kérdését is, hogy e derék nép végleges otthonhoz jusson.” (Jól tájékoztatta a főispán az újságírót, valóban április elején kezdődött meg a földosztás Tolna megyében, pontosabban: április 3-án Ozorán kezdték meg a nagybirtok szétparcellá- zását.) Tévedett a főispán, amikor AZ ÚJ MAGYAR HADSEREG felállításáról szólt, azt az infor­mációt adta, hogy a megye 4000 honvédet ad röyid időn belül, ezzel segítve az új had­sereg alapjainak megteremté- sét. Végezetül arról szólt a főis­pán, hogy a községek között még csak kezdetleges a kap­csolat, s ezért rövid időn belül ki kell építeni a futárszolgála­tot. Ezt valóban hamar sikerült megvalósítani, megindulhatott a községek között a postaszol­gálat — először csak levelet küldhették, csomagszállítást nem vállaltak - hírt adhattak egymásnak az emberek arról-, miként vészelték át a nagy tör­ténelmi eseményt, a második világháború frontjának átvonu­lását lakóhelyükön. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom