Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981. június 7. IMtriWOHU O Élek a gyanúperrel, hogy néhai apai nagyanyám gyereknevelési módszereit napjainkban nem tanítanák a Pedagógus Továbbképző Intézetben. Azzal igyekezett csökkenteni sűrűn ismétlődő zsiványságaim számát, hogy figyelmeztetett, ha folytatom — elvisz az Illető. Az Illető bizonyára egy megfoghatatlan rémmé alakul gyermeki fantáziámban, ha már akkor nem lettem volna — a későbbi szakmámhoz óhatatlanul szükséges — kiváncsi természetű. Az Illető ugyanis egy budai bérház világitóudvarának (Lichthof) mélyén tanyázott és nagyanyám valamelyik este le is mutatott a mélybe. Ott csakugyan sötétlett egy ormótlan tömeg, amitől egy estére kellően megijedtem. Másnap, világosban, összeszedtem bátorságomat és lenéztem újra. Az Illető egy kidobott, ócska ruháskosár volt, ez a félelmem tehát nagyon gyorsan elmúlt. A címben foglalt kérdést eredetileg ebben a formában akartam feltenni: „Kitől fél ön?" Az Illető bukása utáni éveimben ugyanis akadt néhány olyan félelmem, mely minden kétséget kizáróan személyhez köthető volt. Oly korban éltem. A közelmúlt napokban megkérdezett tucatnyi ismerősöm között alig akadt valaki, akinél ez a kérdés bevált volna. Ezért kellett módosítanom és ez valószónűleg már önmagában is jellemző arra a korra, melyben ma élek, élünk. Az olvasóval együtt én sem szeretem az olyan írásokat, melyek szereplőit névbetűk jelzik. Gyanakodó természetű is lévén, felmerül bennem a kétség, hogy nem hasra ütve kitalált alakokról ír-e a szerző. Vannak azonban szeméyiségi jogok is és mert a válasszal ki-ki önmagáról is elárult valamit, meg tudtam érteni, hogy a megkérdezettek nem óhajtották nevüket nyomtatásban látni. Itt még betűjelzést se használtam. Tehát: — „Mitől fél ön?" — Karamboltól, korai haláltól. (Gépkocsitulajdonos.) — Semmitől. Valamikor az MHSZ-nél az ejtőernyős sportot űztem, ez leszoktatott a félelemről. (Mérnök.) — Betegségtől. (Nagyon sokan, nemre és korra való tekintet nélkül.) — A főnököm vezetési módszereitől. (Közepes beosztású tisztviselő.) — A félelem nem katalógus szerint jelentkezik, arról nem lehet leltárt készíteni. Változik, hogy mikor, mitől... (40 éves elvált asszony.) — A feleségemtől, meg azoktól a munkatársaimtól, akik nem bírják a kritikát. (Sportvezető az egyik klubban.) — A tettlegességtől, még akkor is, ha nyomban megtorlóm. Ugyanis megalázó. (50 éves bolti eladó, férfi.) — Attól, hogy a gyerekeimet valami baj éri. (Többen, de kivétel nélkül családanyák voltak, akik elsőként ezt válaszolták.) — Az önbizalmam elvesztésétől. (35 éves, agrármérnök.) — A nyugdíj előtti éveimtől, amikor a munkahelyemen már kezdenek feleslegesként kezelni és az utániaktól, amikor majd én érzem ugyanezt. (52 éves ápolónő.) — A tehetetlen öregségtől. (Sokan.) — A háborútól. (Férfiak, akik már láttak egyet.) — A rossz nézésű emberektől, mert nálam még mindig „bejött", hogy az ilyenekkel bajom lesz! (Fiatalasszony.) — Nem a haláltól, hanem az oda vezető úttól. (52 éves, nem egészen egészséges férfi.) Mindez így önmagában talán csak kevésbé jellemző. Egészítsük ki tehát az elhangzottakat néhány olyasmivel, amit senki nem mondott. Nem féltek az éhségtől, munkanélküliségtől, általános létbizonytalanságtól, emberrablástól, éjszaka egyedül végigmenni a város, vagy falu utcáin, betörőktől, terroristáktól, kilakoltatástól, állásvesztéstől. .. és még sorolhatnám. De minek? O. I. Milyen ügy? Az árut előírásoknak megfelelően hűtik, de az exportra induló áru vagonjából dél felé már szép csöndesen olvad a jég. így mire a hatalmas tétel újraválogatása megtörténik - idő, pénz, állagromlás, s nem kevés hitelromlás árán —, valószínű meg kell ismételni a jege- lést. A döntés aligha jámbor csevegés eredményeként született, a minőségi előírásokhoz makacsul ragaszkodó átvevő csak azért nem hever valahol átharapott torokkal, mert az exportvállalatot képviseli. Okos ember pedig nem húz ujjat olyan valakivel,- aki nála nehezebb súlycsoportban dolgozik. Az újságírónak ellenben oda merik dörgölni az orra alá, hogy kívül tágasabb, szigorúan vett vállalati belső ügy, hogy a szállításra szánt zöldáru nem az eredetileg ütemezett időben indul külföldre, hanem késve. Hoppá! Már hogyan lenne ez vállalati magánügy? Itt végül is nem arról van szó, hogy Mariska néni a főszakácsnő merő adta tavaszi szórakozottságból elsózta a csipetkés krumplilevest, ami nemcsak a főkönyvelő kartárs kedvenc étele, hanem a kollektívát alkotó többségé is. Nem is arról, hogy X a legutóbbi termelési tanácskozás óta őrről Y kartársra, mert kellemetlen dolgokat tálalt ki. Arról van szó, hogy a külföldi vásárló a hazainál kényesebb, s nem tanácsos vele szemben ezredrészét sem kockáztatni azon módszereknek, amelyekkel a hazaiakkal szemben a forgalmazók élnek. A hazai fogyasztó ugyebár elmegy reggel, délben, s ha olyan föl- világositást kap - tekintettel a szállításban bekövetkezett rövidzárlatra —, elmegy estefelé a boltba, hogy megkapjon valamit amire ráéhezett. A külföldi partner azt mondja: ezek nem pontosak, itt-ott hajlanak arra, hogy a nagy tételbe, amit megrendelek, belerakjanak osztályozásra se alkalmas dolgokat. Keresek helyettük mást. S ha ne adj isten tényleg úgy csinál — a pénzéért -, már engedtessék meg, népgazdasági és nem vállalati ügy! Útból út ágazik. Úttól út megy. Hozzád - hozzám. Tőled - tőlem. Érted - értem. Nélküled - nélkülem. Hegytetőre kúszik, elrejti a messzeség, lejtőn zuhan alá ... Szállítanak - szállítunk. Elhoznak — elvisznek egymástól, egymáshoz az utak... Az utak sokfélék, mindenhova visznek, de van amelyiken sehova sem lehet jutni. Míg élsz, sok-sok út előtt meg kell állnod és sokat végig kell járnod. Meg- állsz: vajon hova visz ez az út? Mi van a végén? Ki rajta jár, célba jut? Milyen kereszteződések hasítják át? Kik járnak rajta? Töprengve megállsz, hogy melyik útra is lépj és merre indulj el... CZAKÓ SÁNDOR Vajon hová visz ez az út?- a —