Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
10 rtÉPÜJSÁG 1981. május 17. IRODALOM Bényei József: Velem árva Elengedsz-e ha látod álmodok délibábot királylányt mesevárat s hűlni hagyom a szádat Elengedsz-e hisz ebben a koldus-szerelemben olyan magadba’ lennél akár az elcseppent vér Engedj hisz úgyse máshoz költözöm a magányhoz s ki voltál velem árva bocsáss el árvaságra SZTANYISLAV SZTRATYIEV: Ünnepélyes megnyitó Elhallgatott a zene, és hangos zakatolással beindult a kotrógép motorja. Mindenki tapsoilt. Két népviseletbe öltözött fiatal leány ezüst edényekből vizet locsolt a földre, hogy az építkezés zökkenőmentesen haladjon, és milhamarálbb befejeződjék. A könyvtár műkedvelő együttese népies dalokat és táncokat adott elő. Az építésvezető vállalást olvasott föl a létesítmény határidőre való pontos átadásáról. Mindenki tapsolt. Mikor megszűnt a taps, előlépett egy hivatalos személyiség. A népviseletbe öltözött leányok egy csákányt nyújtottak át neki. A hivatalos személyiség a tenyerébe köpött, nekigyűr- kőzött, majd három csákányütést tett a zöld füvön. Ismét /daszaladtak a leányok, és egy üveg pezsgőt adtak át a hivatalos személyiségnek, aki azt lendületesen hozzávágta a kotrógép emelőkarjához. A gépkezelő arcán rosszul leplezett sajnálkozás jelent meg. Mindenki tapsolt. Ezután felibőgött a kotrógép, fémfogai a puha földbe mélyedtek, és kiemeltek belőle egy darabot. Elindult a dömper, és egy elegáns fordulatot téve megállt a kotrógép előtt, amely beleszórta a fekete földet. Mindenki tapsolt. A kotrógép újra belemé- lyesztette fogait a talajba, markolt egyet, majd a dömperbe ürített... Újabb taps után a tömeg szétoszlott. A kotrógép motorja leállt, a fülkéből kimászott a gépkezelő, és kényelmesen rágyújtott egy cigarettára. A dömper visszaszórta a gödörbe a frissen kiásott földet, majd néhányszor ide- oda tolatott rajta, hogy jól ledöngölje. — Indulnunk kéne már — szólt oda a sofőr a gépkezelőnek. — Hisz ma még három ünnepélyes megnyitó vár ránk. Az építkezés természetesen megkezdődött. Csak két évvel később. És egészem más helyen. (Grabócz Gábor fordítása) Tóth-Máthé Miklós: Langos ltalános elképedést váltott ki a szakmában, amikor Tálas Tas, a neves szobrászművész iángossütödét nyitott a Balatonnál, és megfogadta, hogy soha többet nem vesz min- mintázófát a kezébe. — Meguntam — nyilatkozta a lángost majszoló újságíróknak, miközben ő maga is egy lángossal a kezében, sza- kácssüveggal a fején állt a fényképezőgépek elé. — Nézzék, uraim, elmúltam negyvenéves, ilyenkor már éppen ideje valami komolyabb foglalkozást keresni. A művészet? Ugyan! Játék, semmi egyéb! De ami a legkellemetlenebb, olyan játék, áhol állandóan lökdösik, taszigálják, akasztják az embert. Ott mindenki nyerni akar, és ennek érdekében sokan a csalástól sem riadnak vissza! Hát én ebből többet nem kérek! Abbahagyom az egészet, és ezentúl csak a lángossal törődöm. Nyugodtan fekszem és nyugodtan kelek, nem kell vajúdnom különböző megrendeléseken, nem kell szednem marékszám a nyugtátokat, és nem lesznek irigyeim. Csak élni akarok, uraim, mint annyian mások, és amikor eljön az ideje meghalok... Mint egy tisztességben, és zsírszagban páco- lódott lángossütő. Ennyi és nem több, amit mondani akartam. Kérnek még egy lángost? A barátai is hiába akarták Tálast jobb belátásra bírni, hangoztatva, hogy milyen nagy veszteséget okoz ezzel a magyar képzőművészetnek, nem hallgatott rájuk. — Döntöttem — hajtogatta makacsul —, ne is próbáljatok lebeszélni. Ti tudjátok 'a legjobban, hányán áskálódtak ellenem, a lelkem csupa seb a temérdek fúrástól, hát most tessék, félreállok, csinálják nélkülem. Végre kívülről nézhetem az egész cirkuszt, és azért sem fogok szívinfarktusban elpatkolni, legfeljebb érelmeszesedésben, mert ezeknek a pompás lán- gosókniak magam sem tudok ellenállni. A lángos igazán, minden kívánalomnak megfelelt, és az üzlet is kezdett egészen jól beindulni. Tálas Tason kívül a felesége és még egy asszony alkották a személyzetet. Egész nap percegett a zsír, sült a rengeteg lángos, és esténként Tálasék holtfáradta n zuhantak ágyba, hogy másnap újra beindítsák az „etetőgépet”. MáT törzsvevők is akadtak. Ilyennek számított például egy jól táplált, nagy, kerek, arcú, szőke svéd, aki naponta többször is ellátogatott a sütödébe. Ez a férfi arról is nevezetes volt, hogy furcsa módon kezdett a lángosevés- hez. Először mindig a szeme elé emelte, akár egy monoklit, amelyen keresztül szeretne nézni, megforgatta párszor, és miután kigusztálta magának a legjobb helyet ■rajta, csak akkor és oda harapott. Egy ilyen alkalommal, amikor a nagy, kerek fejet éppen eltakarta a nagy, kerek lángos, Tálas Tas, bosz- szarikodva szólt oda a feleségének: — Szörnyű ez a pasas, de még szörnyűbb ez az uniformizált forma ezekben a Ián- gosokban. Mind olyan sablonosán kerek, olyan sernmit- mondóain formátlan...! Csak nézd ezt a telihold képűt és előtte a sárga tésztatányér, csapnivaló az összhatás! — Miért? — Nem tudom, de valahogy ez így túl közönséges. Tucat, jellegtelen! Sürgősen ki kell találni valami új formát, már csak azért is, mert a konkurrenciára sem árt gondolni. — Ugyan, ne beszélj marhaságokat! Nem mindegy, mit esznek meg? — Nem, egyáltalán nem mindegy! Adni kell az esztétikumra is. Várj csak, majd valamit kitalálok. És másnap már kész tervvel ment a sütödébe. Olyan lángost formált tésztából, akár egy kesztyű. — Ez azért is érdekes — magyarázta a meglepett asz- szonyoknak — mert alkotó játékra ingerli még a felnőtteket is. Ha leharapják a kesztyű egyik ujját, torzójában is új alakzatot vesz fel. Mindig más lesz az összhatás, változik a forma, ahogy komótosan eszegetik. — Igen, ez csakugyan érdekes, de... — De lehetne még érdekesebb is — nézett a feleségére a szobrász. — Ugye, erre akartál figyelmeztetni? És tökéletesen igazad van! Ez csak minimális továbblépés a kerek formától, és valóban; az ember ne legyen igénytelen még egy lángossal szemben sem. Ma mindenesetre megcsináljuk ezt a szériát, de .holnapra valami újabbat gondolok ki. Az emberek érdeklődve mustrálgatták a kesztyű alakú lángosokat, még jobban megnőtt a forgalom, annak ellenére, hogy Tálas drágábban árusította őket. — Aki olcsóbbat akar, az vegyen kereket — oktatott ki egy méltatlankodó vevőt, és fejével a szomszédos lán- gossütöde felé intett. — A magam részéről beérem igényesebbekké!, akiknek nem mindegy, mit sóznak, és tüntetnék el a gyomrukban. Hölgyeim és uraim, nálam erősen dominál az esztétikum is! A következő napokban meglepő formáikat eszelt ki. Izgalmas, absztrakt kompozíciók születtek a tésztából, furcsán meghökkentő alakzatok. A vevők csodálkozásánál csak az áruk volt nagyobb, így érthető, ha egyre kevesebben vásároltak az érdekes lángosokból, inkább csak nézegették őket, aztán átpártoltak a szomszédos lángossütőhöz, hagyományosan kerek lángost enni, hagyományos áron. — Az emberek nehezen szokják meg az újat — mondta a feleségének élgondolkozva Tálas Tas. — Az viszont természetes, hogy ezeket a lángosokat nem árulhatjuk bagóért. A belé- fektett energia, az ötlet, a gondolat... És tudod mi jár örökösen az eszemben? Hogy lehetne néhányat kis- plasztikaszerűen is megcsinálni! Aktokat, népi motívumokat belekarcolva... Gondoljunk a külföldiekre! Hadd dicsekedjenek el otthon a magyar Magosokkal! Ez igen! Lángösplasztika a Balaton partján! Meglátod, majd újra fellendül a forgalom! íMég aznap nekiállt, hogy elkészítse az első lángos- plasztikát. Rengeteg vázlatot, skiccet összegyűrt, amíg végül az egyiknél megállapodott. És egy hét múlva dugig volt különböző lángos- kompozíciökkal meg bámészkodókkal a sütöde. Csak éppen vevő nem akadt egy sem. Nézelődtek, mint egy kiállításon, nevetgélve vitatták a borsos árakat aztán az ínycsiklandó élménytől kiéhezetten átballagtak á szomszédos sütödébe kerék lán- gosért. — Érthetetlen — csóválta a fejét Tálas Tas —, hát most mondd meg, sok az a kétszáz forint ezért a matyó- díszítésűért? Vagy a kecske- körmös stilizációért az a háromszáz? Vagy a szőlőfürtös aktért az az öt? Bagatell árak! Csak a színük ne lenne ilyen egyformán sárga! És ez a zsírszag, ez már egyszerűen elviselhetetlen! — Mit akarsz? Milyen legyen egy lángos? Megsózzák, megeszik és kész! — Ezeket? — A szobrász felháborodva bámult az asz- szonyra. — Mi az, hogy megeszik? Csak azért vajúdtam velük, hogy azután megsózzák, megegyék és megemésszék?!... Hát már arra sem méltó egy Tálas-kompozíció, még ha történetesen tésztából is készült, hogy feltegyék otthon a falra? mondjuk, stílszerűen, a konyhában, esetleg két cseréptányér vagy fakanál közé? — De az istenért, ne beszélj őrültségeket! Ne téveszd össze a Iángossütödét egy kiállítással ! — Kiállítással? Látod, ez nem is rossz, nem ártana néhány barbárnak megmutatni a szakmában, hogy én még egy lángosból is... De nem, mégsem, amilyen irigy disznók, még megzabálják vagy összeharapdálják nekem az egészet! — Na és? — nézett rá évődve az asszony. — Mi történik akkor ha megeszik? A lángosnak, végül is ez a sorsa. De te megcsinálhatod újra időtálló anyagból... mondjuk bronzból... Nem gondolod? Tálas Tas a feleségére nézett, aztán elnevette magát. — No igen — mondta, hát persze, hogy megcsinálom! Hiszen ismersz, milyen konok vagyok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek...! Pedig tudod, hogy ez a lán- gossütöde nem is lett volna bolondság? Csak hát ... negyvenen túl nagyon nehéz megszokni a zsírszagot. Fenemód nehéz! Hidd el, csupán ez mindennek az oka. — Csak ez? i áLas Tas nem felelt, a T i tekintete nagyon messze, valahol a mű- terem tájékán kalandozott, azitán sóhajtva leemelte egyik frissen készült, méregdrága lángosplasztiká- ját, megsózta jól, és lassan, komótosan befalta az utolsó zsírcseppig. Oláh János: mióta minden úgy válik, hogy nem válik valóra azóta minden szerelem egy másiknak a sója mióta minden igazság egy másikba van oltva azóta minden szerelem saját vesztét koholja mióta minden új világ egy réginek adósa azóta minden szerelem a nemlevő bolondja Papp Márió: Amit átéltem Amit átéltem nem az enyém holt és valódi vagyon de nem az enyém építhetek rá használhatom de nem az enyém utcáimban gödrök laknak tereimen harangzúgás dolgokat terel a szél egy ember szagát egy emberen át a világot a halált lakatlan szívemen át a mát és beléöltözöm azt mondom ez én vagyok és mégsem az enyém Czinke Ferenc rajza Valóban nehéz beszélni? „Beszél, mint a vízfolyás”, „Beszél, beszél, be nem áll a szájai”, „Egész nap jártatja a száját" — ezek a szólások mintha valahogy tagadó választ sugallnának a fenti kérdésre. Nézzünk meg egyet! „Beszél, beszél, de nem mond semmit". Szerintem ez a megállapítás — mely szintén közismert, és az életben gyakran elhangzik — a helyes válaszadás kulcsa. Nem beszélni nehéz, mondani valamit. „Jót s jól”! — jelentette ki a magyar nyelv csiszolásának, fejlesztésének egyik nagy mestere, Kazinczy több mint százötven éve. Igaz, ő a versírók elé állította a fenti követelményt, de én azt gondolom, ez az a feladat, ami elé állítódik mindenki, aki valamit cselekszik, így az js mindenképpen, aki eszközül a nyelvet használja valamilyen szándéka megvalósításához. Nem mellékes a sorrend. „Jót” — vagyis emberséges, nemes szempontból megállapított igazságokat; szeretetből fakadó, segíteni akarásból kinyilatkoztatott szándékokat; valóban igazságot kereső, tényleges és fontos dolgot felvető kérdéseket — azaz csak ilyeneket kifejező szavaknak szabad elhagyni az ember száját. „s jól” — kéri Kazinczy, azaz kellő pontossággal, se többet, se kevesebbet, s a belső látás, hallás, a képzelet is segítse, kellő hangerővel, hogy el is jusson annak a füléhez, akinek szánták; a hangok kellő megformáltságával, hogy az illető képes is legyen megérteni, vagyis a beszéd minden eleme; a hangerő, a hangsúly, a hangszín azt szolgálja, hogy a lehetőségig segítse a szemben állót a mondatok megértésében. Hogy e kérdés ma is mennyire aktuális, bizonyítja, hogy Benkő Loránd, napjaink egyik nagy nyelvésze az 1976. évi nyíregyházi anyanyelv-oktatási konferencián az alábbiakat mondta: „...vajon melyik a lényegesebb veszély a nyelvhasználatban magában is, de nem utolsósorban ennek a társadalmi magatartásra való visszahatásában is? Az-e, ha valakinek a közlésében tipikusan nyelvtani hibák jelentkeznek, például iktelenül ragoz ikes igéket, egyenlőré-t mond egyelőre helyett, el kell menjek-et el kell mennem vagy el kell, hogy menjek helyett, sőt horribile dictu — egyszer-egyszer még — suk, -sük-özik is? Vagy az-e, ha valaki nemtörődöm, hónyaveti közléseiben minimális tekintettel sincs a hallgató megértési érdekeire;... ha akár sznobizmusból, akár áltudományosságból, akár kényelmi szempontokból az idegen szavaknak, kifejezéseknek a megértést gátló özönét zúdítja hallgatóira vagy olvasóira;...” A sima beszédű, választékos, mind nyelvtani, mind a kiejtés szempontjából kifogástalan semmitmondás és a göcsörtös, darabos, esetleg nyelvtani hibás vagy esetleg nem elég esztétikai hangzású, de valóban lényeges igazságokat kimondó beszéd közül —- inkább az utóbbit becsüljük. Természetesen tudnunk kell, hogy nem ez a követendő példa. Harmadiknak véve a végletesen rosszat (vagyis amikor rossz, semmitmondó, esetleg hazug tartalmat rossz, zavaros megfogalmazásban, esztétikusságra egjcjltalán nem törekvő megnyilatkozásban találunk; sohasem szabad szem elől téveszteni a negyedik változatot, a követésre méltót: azt, amikor jó, igaz és fontos tartalom szép formában jelentkezik, vagyis mikor a beszéd dallama, a hangok tisztasága, stb. külön élményt ad, — azaz amikor a forma szépsége erősíti a tartalom igazságát. így beszélni — furcsa, de elsősorban megint nem a formán, vagyis nem külsőségeken múlik, hanem a bensőn, a jellemen. Ha akarok szólok, ha van mit mondanom, ha csakugyan azt akarom, hogy akihez beszélek, megértse, amit mondok, ha tisztelem mind önmagam, mind azt, akivel közölni akarok valamit; ha nyíltan, őszintén fordulok felé, ha nincsenek gátlásaim vele szemben, de nem is becsülön le őt, s ezért természetesen viselkedem előtte — akkor beszédem nem lesz terjengős, hanem akaratlanul is világosan és szabatosan beszélek, érthetően, értelmezve, amit mondok; ösztönösen is arra törekszem, hogy szépen nyújtsam ál gondolataimat. Ez az ösztönösen jó nyelvhasználatot természetesen még tovább javíthatom a hangképzési, nyelvtani, szövegszerkesztési szabályok tudatos alkalmazásával, de birtokoljam ez utóbbiakat bár professzori szinten, ha nem rendelkezem az előbbi kívánalmakkal — „szép beszédű” sohasem leszek. Én úgy gondolom, hogy mind azok, akik nyelvművelőként az ország színe elé állnak, legjobban úgy szolgálhatnak, ha legelőször a fentieket tudatosítják, s legjobban úgy hathatnak, ha élő példaként mutatkoznak a negyedik változatra, s így akaratlanul sem bizonytalanítják el az embereket, hanem az igényesség ébresztésével együtt egyben a hitet is erősítik bennük, hogy a megmutatott úton érdemes elindulni, mert a felmutatott ideál, lám, megközelíthető. KÁLLAI ESZTER
