Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
1981. február 8. í TOLNA N _ 10 ‘népújság IRODALOM A Magyar írók Szövetségének költői szakosztálya, a Magyar Rádió irodalmi osztálya, a Somogy megyei Tanács és a megyei könyvtár ünnepi esten köszöntötte a hetvenéves Takáts Gyulát. Dr. Balassa Tibor, megyei tanácselnök-helyettes meleg szavaikkal köszöntötte a költőt, majd Fodor András, aki maga is somogyi születésű, ünnepi írását olvasta fel, méltatva Takáts Gyula életművét, költői, regényírói jelentőségét. Ezután az írótársak következtek: Ágh István, Berták Lászlló, Bisztray Ádám, Csanády János, Csorba Győző, Domokos Mátyás, Károlyi Amy, Kelemen Lajos, Kerék Imre, Kiss Tamás, Lázár Tibor, Matyiké Sebestyén József, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor és Weöres Sándor a költőt köszöntő versei, méltatásai hangzottak el, Kohut Magda, Bács Ferenc és Bitskey Tibor pedig Takáts Gyula verseiből adott elő. Végül maga a költő olvasta fel néhány versét, akit szülőfalujának, Tabnak küldötte is meleg szavakkal köszöntött születésnapján. Takáts Gyula soha nem lett hűtlen Kaposvárhoz, egész élete a somogyi tájjal fonódik egybe. „Gazdag ez a somogyi pátria, — mondotta Fodor Andrásnak. — Szinte ország, mint a franciáknál Burgundia, amelynek, s így Somogynak is, külön lelke, történelme van. Egy élet kevés ki- és megismeréséhez. Ennek az országnak a kilátópontján, az öreghegy, a Csibehegy, a Hőlyeg alatt születtem Tabon. A kilátókból sok* mindent jobban iát az ember. Nemcsak kifelé, de befelé is. Mélyebben lát a lélek és a társadalom tájaiba is, de társadalmi érdeklődésem sohasem volt hangos. Ám magyarság és emberség ismeretére törő.” Csorba Győző a „legöregebb magyarnák” nevezte, Tüskés Tibor a „hasznos szép” költőjét ünnepelte benne, akinek életműve a század egyik legjelentősebb költői teljesítménye. Hetvenedik születésnapján, egészséget, gazdag alkotó esztendőket kívánva mi egyik szép versével köszöntjük Takáts Gyulát. Verseiből olvas fel Remény A mindenség értelme, hogy rendületlen mutassa lényegét? Az életé, hogy lássa és megismerje azt! A költőé a vers, amellyel kalitkát nyit és fészket rak a madárnak, mely mindenben ott rejti szárnyát és szavát.. Ezért kutass! Kutasd az anyagból — melynek szíved is része — és a térből — melynek lelked is része — e rácsokat préselő idő ajtaját... Kutasd a holt és leveles agancsok fészket rejtő m értanát. Ezért keress! Keresd mindenben a rejtett barlangok és források értelmes és lelkes térképrendszerét. Ezért írj! írd meg a fehér lapok műhelyében azt a verset, melyben ott kísért a kalitka ajtaja... Küszöbén a térkép mártana... És udvarán ott zöldül az ág és csontos, éles ujjal között ott zeng fészkében az a madár! Fölöttük és fölöttünk a többi a lelkiismeret dolga már! Születésnapi dedikáció A költő - az olvasóhoz A versolvasásról általában Századunk elején, s a lendület által még jó ideig, rendkívüli igény élt a magyar olvasókban — a versre. Olvasott az ország apraja- nagyja, erőse és gyengéje, [fiatal lányok szívéből omlott vers estkönyv akre a friss, szép vér, halványa arcú, bajuszos urak lőtték szíven magukat könnyes szemmel végigolvasott verseslkötetek fölött. Egy új Ady-lköltemény esemény volt és lehetett (igaz, Szabolcsba is ilyen hatással volt olvasóira), éhes tudatok várták, jóllalklathatatlanul, az újabb és újabb táplálékot. Ma mintha megfordított köpönyegben rónánk irodalmunk most sem kevésbé rögös utcácskáit. Mert a vers nem esemény, a legnagyobb vers sem várt, valós igény áltál szükségletet betöltő, hanem csak az olvasóra rátukmált munka. Az irodalom persze hivatkozik a szűk (értő, vájtfülű, művelt, stb.) érdeklődő közönségre, ám maga is pontosam tudja: baj van, s a gyógyír másfelé keresendő. író-olvasó találkozók tapasztalatából mondom: olyan kérdések váltak e konfliktus alaptételéivé, melyeknek valójában fel sem szabadna merülniük. Melyek ezek? „Kinek ír a költő?” Ezt a kérdést, rétegezett társadalomról lévén szó, mindenki felteszi és felteheti. Hát kinek is? Mondhatnánk, mindenM- inék, de ez túl általános megközelítés. Mondhatnánk, hogy a szakmának, de a kijelentés igaztalan voltán kívül elképesztő felháborodást váltana ki. A megoldás e kettő között van: a versolvasónak. Nem kell mosolyogni, kérem a versolvasó fogalmaim szerint, rendkívül bonyolult figura. Mert verset olvasni is tudni kell, csakúgy, mint megírni azt. Elemzésünk éppen ezért a másik alapkérdésen keresztül visz tovább. „Miiért érthetetlenek a mai versek?” Ezt a kérdést a nem vers- olvasók teszik csak fel, s meg kell mondjuk: megválaszolhatatlan. Egyszerűen azért nincs válasz rá, mert sem a mai, sem a régebbi versek nem érthetetlenek. Legfeljebb : versek. A versnek ugyanis nincs ■fogalmi nyelven meghatározható, leírható tartalma. A legtöbb félreértés ennek a ténynek a fel nem ismerésén alapszik. Ha pedig tartalma nincs, a köznapi nyelven használt érthetősége sem létezik. Természetesen fogódzóink vannak, melyekbe bele kell kapaszkodnunk, nekünk, olvasóknak. Többnyire formai eszközökről van szó, költői képekről, hasonlatokról, stb. Valamit ezek az eszközök kifejeznek. Valami többet, mint azok a szavak külön- külön, melyek alkotják őket (ez fontos). Tehát, mert kifejeznek, s nem jelentenek, nem megértenünk kell a verseket, hanem megéreznünk. Megérzéseinkkor ösztöneinket annyira szabadjára kell engednünk, hogy belsőnkből elő tudjanak olyan helyzeteket, amdéknyomatokat bányászni, melyek analógok (megérzésünk szerint!) a versbeli kon fliktushelyzethez, szituációhoz. Miivel a vers kifejeződés, és a saját érzelemvitágunk is kifejeződés (kifejeződik tudatunkban), az írott szöveg és a-megélt sors talál kapcsolódási pontokat egymással. Amikor a személyes sors és az irodalmi alkotás-vers közötti kapcsolódás, még számunkra elég homályosan, de létrejött, próbáljuk meg a rezonőr szerepkörét felvállalva, a nem kapcsolódó pontokat megfigyelni, tehát az eltérésékre, különbözőségekre koncentráljunk! Két dolgot ismét megfigyelhetünk. Együk, hogy mennyiben különbözik a lírai én személyes sorsa a miénktől. A másik: mennyit manipulál a pontosság érdekében a költő, az adott élményén. Ha idáig elértünk, nem fog nehezünkre esni, hogy különválasszuk a költőt és a vers főszereplőjét: a lírái ént. Mert hiszen belátható, hogy a költő any- nyira, és éppen csak annyira szereplője a versének, mint az olvasója. így az olvasó teljes joggal, főszereplőként hatolhat a versbe, a vérebéin történés vele és csak vele történik, az érzelmek csak és kizárólag az ő érzelmei — azaz, birtokba veszi, feléli a verset. Ha tehát birtokba vettük a verset, már csak az marad hátra, hogy élvezni kezdjük (immár érdek nélkül), a megérzett versben újabb finomságokat, vonatkozásokat, rejtett szálaikat fedezve fel. Időnktől, s kedvünktől függően, no, meg persze, a verstől. ZALÁN TIBOR Okos ember viszonylag rövid gondolkodás után készségesen belátja, hogy agyának befogadóképessége véges; korunkban már régen leáldozott az egyetemes szellemek, a polihisztorok napja; menthetetlenül a specializálódás felé haladunk: a világon fölhalmozott hihetetlen mennyiségű ismeretanyagnak csupán egy morzsányi részét, szerény töredékét tudhatjuk magunkénak. Bevallom: mindabból, amit az alma materban áldozatkész munkával igyekeztek a fejembe tölteni, úgyszólván alig maradt meg valami, s lovagiasan elismerem, hogy ez nem a felkészült és lelkes pedagógusgárda számlájára írandó, Mégsem vagyok elkeseredve. Vígasztalom magam azzal a gondolattal, hogy valami azért mégiscsak rámragadt; mondjuk, ha olvasok, át tudom érezni egy verssor kivételes szépségét, egy jelző semmi más szóval nem helyettesíthető pontosságát, egy nyelvi szerkezet logikáját, egy mondat áttetsző, finom, de mégis mély iróniáját... A konszenzus híve vagyok tehát: éljünk békében egymás mellett, mi, az élet humán- és reálszakosai, mint egykoron a jeles gimnáziumban, ahol létem és működésem a tanári kar egyik felének számára a pedagógia csődje, a másik csoport szemében pedig önigazolásra is alkalmas eredmény volt. Bele is tudnék törődni ebbe a helyzetbe, ha nem birizgálna, mint valami gonosz kis manó, egy gondolat, ami megkérdőjelezi ezt a szép fejtegetést, miszerint: ti ott, mi itt; mi tudjuk a négy alapműveletet, ti tudtok írni és olvasni, ez a világ rendje: van valami halvány sejtelmünk egymás világáról, s ez éppen elég a békés egymás mellett éléshez... Ez a gondolat pedig a következő: én még annál is korlátoltabb vagyok, mint ahogy az előbbiekből kiderül: tudniillik képtelen vagyok fölfogni valamit, ami szavahihető emberek állítása szerint még az egykorú emelő működési elvénél is egyszerűbb. Ez a valami a huszadik század találmánya; tanulatlan koponyámban időnként olyan gondolatok kavarognak, hogy jelentőségében legfeljebb az einsteini relativitáselmélethez, vagy a Bohr-féle atommodellhez fogható; s ez nem más, mint a zippzár (vagy a legújabb ortográfia szerint; cipzár). E zseniális szerkezet működési mechanizmusát már évtizedek óta szeretném megérteni, de nem megy. Elmagyaráztattam már magamnak többek között a műszaki tudományok jeles kandidátusával, gimnazista lányommal, és még sok mindenki mással; de minden remény nélkül, mert az eredmény csak az volt, hogy ők megdöbbentek, amiért nem értem, én meg megdöbbentem, hogy ők értik. Valami azért felderengett: az egyik oldalon kis mélyedések, a másikon sok-sok kiálló kis bigyó, olyan félgömb alakú izék; ezeket egy csinos kis kocsi, vagy mi az ördög, egymásba préseli: így zár. Ezt fejcsóváló hitetlenkedéssel tudomásul vettem, de ezzel vége is volt. Megmaradt a kérdés: hogyan nyílik ki? S ezt már senki sem tudta elmagyarázni. (A hiba persze is-' mét bennem keresendő.) Be kellett látnom: a zippzár misztériumába sohasem fogok belelátni, akárcsak — mondjuk — a maghasadáséba, mégis sokkal gyakrabban gondolok rá, mint az utóbbira. S nemcsak azért, mert humánusabb valaminek érzem; mert, például, megnyugvással tölt el az a tudat, hogy a zippzárat nem lehet háborús célokra, tömegpusztításra felhasználni, hanem azért is, mert egy embert feltételez, egy valamikor élő hús-vér embert, akinek nevét — tudomásom szerint — nem jegyezte fel a hálátlan utókor; az általam föllelhető lexikonok legalábbis semmiféle felvilágosítással sem szolgálnak, tiszteletre méltó személyéről. E tekintetben tehát csak feltevésekre vagyok utalva. Őszintén szeretném, s mindenképpen illendőnek tartanám, ha a zippzár feltalálóját, bizonyos Zipp úrnak hívták volna, akinek neve ilyen módon a világ végezetéig fennmarad, hiszen a világ — amelynek végezetéről nem szívesen elmélkedem — manapság már talán létezni sem tudna e furcsa zár nélkül, amelyet titok leng körül, nem úgy mint másfajta zárak, például a gomb, a tolózár (rigli), a lakat, a kaloda, a bilincs, a kurtavas, a keresztpántokkal rögzíthető nehéz vasajtó egyszerű képletét. Szeretném tudni azt is, milyen volt Zipp úr; nyakigláb, szikár, szemüveges tudásforma, vagy piknikus sörissza, afféle gemütlich ezermester, oki egyedül bőrözi otthon a vízcsapot; szeretném tudni, hogy hosszú elméleti kutatómunka és kísérletsorozat után jutott el a megoldásig; vagy netán látomás révén, amikor is hirtelen megvilágosodott előtte valami, mint Saulnak a damaszkuszi úton. Szeretném tudni, hogy volt-e felesége, s ha volt, hogyan közölte vele a nagy pillanatban, ami történt; a kádból kipattanva hörögte-e: heuréka, vagy egy kissé kapatoson hazatérve azt motyogta-e: anyukám, ma este vaddisznósültet eszünk áfonyával, mert feltaláltam egy micsodát, ami talán hoz egy kis pénzt a konyhára... Szóval szívesen képzelném el mindezt, de lehet, hogy egy szép napon majd felvilágosít valaki, hogy a zippzárat tulajdonképpen senki sem találta fel; e szerkezetnek nincs megnevezhető .szellemi atyja, maga az emberiség jött rá, mint a tűzre, a kerékre, a szőlő- és bortermelésre, a dohánylevél felhasználhatóságára; mint az összes egyszerű csodára, amely dolgok nélkül sivár és unalmas, úgyszólván elképzelhetetlen lenne az élet. Ha ez bebizonyosodna, sajnálnám, hogy le kellett mondanom Zipp úrról, de azért a művet változatlanul használnám, mint az élet nélkülözhetetlen rekvizitumát, és gyakran gyönyörködnék jegyszerű zsenialitásában. S közben szívből örülnék annak, hogy a zippzárat, bár minősége helyenként és időnként változó, még nem sikerült hamisítani — talán, mert nem lenne kifizetődő — és így lényegében még mindig az, ami a kezdet kezdetén: nem távolodott el genotípusától. Néha azonban szoronganék: felbukkanhat valamikor egy randa fráter, egy gonosz ellendrukker, aki sátáni indulatoktól vezérelve ráíratná a zippzárra, hogy káros az egészségre, vagy még ennél is sötétebb szándékkal elfajzott lelkében, bandájával karöltve létrehozná egy olyan változatát, amely minőségét, cmi mellesleg nincs, csak egy évig őrzi meg, hogy aztán kezét dörzsölve kajánul hahotázzon: ettől is sikerült elvenni a kedvünket; a bor fejedelmi zamata, a kékesen gomolygó füst nemes illata után ettől a hétköznapi csodától is megfosztottunk. Ha borús órákban ilyesmi jutna az eszembe, az élet humán tagozatából a reál tagozatba kívánkoznék át; műszaki problémák kezdenének foglalkoztatni a magam álmodozó — és természetesen laikus — módján: egy elmés szerkezetről ábrándoznék, amelynek segítségével az összes randa frátert, ellendrukkert, csodatiprót, illúziórombolót, örömgyilkost egyetlen, villámgyors mozdulattal föl lehetne húzni. Vagy le... S ha néha ezzel a gondolattal aludnék el, könnyebb lenne az álmom. Takáts Gyula hetvenéves
