Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-22 / 45. szám

e KÉPÚJSÁG 1981. február 22. Múltunkból — Tavaly karácsony tá­ján felhívott telefonon a szerkesztőségben és arra kért, hogy magyarázzam meg egy, a szekszárdi de­? koratörökkel foglalkozó írásomat. Nem álltam * kötélnek, mert úgy gon­• dolom, hogy a leírt mon­datokat szükségtelen újabbakkal megerősíte­nem. — Az idő tájt, amikor ró­lunk írt, itt a műhelyben összegyűlt vagy tíz szekszár­di dekoratőr. írása vitát vál­tott 'ki közöttünk. Voltak, akik azon a véleményen voltak, hogy az írás nem a Skálát érinti. De voltak olyanok is, akik ezt mond­ták: „Ti aztán most jól meg­kaptátok a dicséretet! Kellétt nektek országos versenyt nyernetek, aztán így kom­mentálják !” — Az önök sikere adott nekem indítékot egy kis továbbgondolkodásra... — Én megértettem írását és nagyon remélem, hogy nem a Skála dekorációit nyilvánította gusztustalan­nak. Azzal a megfogalma­zásával természetesen egyetértek, hogy ne csak versenyekre legyenek ízléses és látványos kirakatok a vá­rosban, hanem lehetőleg mindig. — Örülök, hogy ön em­líti a megyeszékhely bol­ti kirakatait. Milyennek minősíti őket? — Kényelmetlen feladat elé állít... — Csupán tudni szeret­ném egy szakavatott em­ber véleményét. — A szekszárdi Korzó áruházban gondot fordíta­nak a belső tér és a kirakat dekorációjái’a. Törődnek az árukkal, megkomponálják az összhatást. A kisebb üzle­tekben is lehetne szép az árurendezés, ha nem olyan kirakati adottságaik lenné­nek, mint amilyenék. — Ezek szerint, rossz kirakatban nem végez­het jó munkát a dekora­tőr? — Nem ezt mondtam. Más egy olyan kirakatban dol­gozni, ahol a dekoratőr nem tud még kiegyenesedni sem és megint más olyanban, ahol akár még táncolhatna is. Más lenne a dekoratőrök munkájának a látszata is, ha télben megfelelő, átte­kinthető és nagy üvegfélü- lettel rendelkező kiratokban dolgozhatnának. * — Ez megvan a Skálá­ban. Nem lövök mellé, ha azt mondom: mérhe­tetlen előnyben vannak a Népbolt és az áfészek dekoratőreivel szemben. — Ez így van, kár is lenne tagadni. Mi egy új áruházban, a nulláról indul­tunk. Nem kellett addig gyakorolt fogásokkal és át­vett anyagokkal dolgoznunk. És ami még nagyon lénye­ges, a kezdettől a saját el­képzeléseinket valósítjuk meg. — Mit tart fontosnak el­mondani önmagáról? — Már gimnáziumba is azért mentem, mert féltett szándékom volt, hogy deko­ratőr legyek. Határtalan csalódást éreztem, amikor az érettségi után nem vet­tek fel a szakközépiskolába. Három évig a Népboltnál, azt követően az áfésznél dol­goztam. 1975-ben végeztem öl a reklámpropaganda is­kolát. A Skála megnyitása előtt már fél évvel már itt dolgoztam. Nagyon hozzám nőtt ez a ház. — Úgy tudom, az áru­házban közel háromszá­zan dolgoznak. — Mi hárman vagyunk. Jantner János grafikusként, Brebán Mária rendezőként dolgozik. Én a reklámpro­paganda és a csoportvezetői teendőket látom él. — Az épülő szekszárdi Skálát figyelte az egész város, a megye. Az épü­let külső formája hamar megnyerte az emberek tetszését — az építész szakemberekét is, hiszen nemrégiben nívódíjat kapott —, de arról nem sok fogalmunk volt, hogy miként díszítik fel az áruházat. — Észvesztő munkát vé­geztünk. Az áruház különbö­ző osztályainak vezetőivel már hónapokkal a nyitás előtt megterveztük a szin­tek dekorációit, az eligazí­tó-, figyelemfelkeltő és az információs táblák helyét. A tablók is készen voltak. Brébán Mária végezte jó­szerével ezt a rabszolga- munkát. Több ezer betűt kellett neki öntapadós tapé­tából kivágni. A nyitással egyidőben meg kéllett ter­veznünk az 1979-es nemzet­közi gyermekévre szánt ver­senykirakatunkat is. — Úgy tudom, nyertek is vele. — A megyei második és az országos harmadik helyet. | — Kérem folytassa... — Egy teljes hónapig mind a hárman reggel hattól este itízig az áruházban dolgoztunk. Nyitás előtt a budapesti Skálától segítsé­get kaptunk, három rendező és egy propagandista szemé­lyében. Nekik és az áfészes dekoratőröknek nagyon so­kat köszönhetünk, őszinte és segítőkész szakmai jártassá­gukkal és kétkezi munká­jukkal nagyban hozzájárul­tak, hog” ilyen színvonalúra sikeredett az áruház teljes dekorációja Az áruház veze­tői sokszor a műhelyünk ajtaja előtt toporogtak, hogy kész lesz-e Időben az éppen felszerelésre váró dekoráció. Ők kimondhatatlanul bíztak bennünk. — Ha már a rendezésnél tartunk: mitől lesz egy pucér kirakatból — a reklámon felül — eszté­tikai látvány is? — A gondos tervezőmun­kán múlik minden. Az első és nagyon fontos követel­mény, hogy teljesen 'ki kell takarítani a kirakatot. I'llü- zióromboló, ha egy-Jkét üveg- felület piszkos és úgy van ott mögötte az áru. Amire a kirakathoz érünk, természe­tesen már kész terveink is vannak. Nagyon ajánlatos, hogy lehetőleg egy hétnél tovább ne álljon üresen a ki­rakat. Egymás között eloszt­juk a munkát és a terveknek megfelelően közösen dolgo­zunk. Ez közös munka. — Milyen volt a nyitó­dekoráció fogadtatása? Nem hiszem, hogy az értő szemű vásárló vagy a dekoratőri munkában jártas ember kivetnivalót talált volna az áruház va­lamelyik osztályán is. — Nem hiszi el, hogy én mennyire idegeskedtem. Na­gyon tartottam a budapesti Skólásoktól. Nem tudtam, miként fogadják majd ők munkánkat. Tetszett nekik és én fellélegeztem. — Furdal a kíváncsiság, vajon mennyit költhet a szekszárdi Skála reklám­ra. — A teljes körű reklá­munkra — beleértve a deko­rációt és az újsághirdetése­ket is — az elmúlt évben mintegy 7—800 ezer forintot költöttünk. Eddigi akcióink fogadtatása és bevétele, va­lamint az áruházi dekoráció összhatása is azt bizonyít­ja, hogy ennyi pénz szüksé­ges a hatásos munkához. Ha azt nézzük, hogy áruházunk­nak nem is egy átlagos naipi bevételét fordítjuk erre a célra, akkor elenyészőnek hat ez az összeg. — Kedvezményes akcióik reklámgrafikái nem minden esetben alkalmaz­kodnak a budapestieké­hez. Gyakorlat avagy igény Önöknél, hogy ön­álló grafikákkal is elő­rukkoljanak? — Skála—Coop rendszer 38 áruházának, így nekünk is megküldik az általuk megtervezett reklámgrafikák anyagát. A döntés joga a miénk, hogy alkalmazzuk-e, egy az egyben azokat, vagy mi tervezünk mást helyette. Igényként merült fel ben­nünk, hogy csináljunk önál- lóakat Jantner János gra­fikáiból már a budapestiek is vittek el néhányat. — Beszéltetem, s ugyan­akkor arról még nem ej­tettünk szót, hogy tulaj­donképpen milyen foglal­kozás is a dekoratőré? — Szakmunka. így va­gyunk elkönyvelve. — Sok dekoratőr úgy is érezheti, hogy „degradált” szakmája van. A társa- dlami besorolás nem is­meri el művészetnek, még az alkalmazott gra­fika „legalsó lépcsőjének” sem. — Ez igazán fájó pontunk. Úgy érezzük, hogy tevékeny­ségünk a vizuális művészet­hez áll közelebb, mint a szo­ros értelemben vett kereske­dői szakmunkához. Néhá­nyon meg is próbálják átlép­ni ezt a határt. Jószerével csak amatőr képzőművészék lehetnek a dekoratőrökből. | — És lesznek? — Nem jellemző. Azt hi­szem az az általános nézet közöttünk, hogy inkább jó iparos legyen itt valaki, mimt művész. — Lelki békéje megőrzé­se végett? — Is. S hogy a felesleges illúziótól mentesen a deko­ratőröknek juttatott kerete­ken belül végezzen eredmé­nyes munkát. — Általában eléggé mos­toha körülmények között dolgoznak a dekoratőrök. Nem jellemző, hogy tá­gas műhelyekben töltsék napjaikat. Én abban a hiszemben voltam, hogy itt végre egy tágas és világos dekoratőrműhelyt találok. Ehelyett mit lá­tok? Egy ablaktalan, négyszer négy méteres szobát! — A nyitás előtt három héttel foglaltuk el hárman ezt a műhelyt. Azóta is itt dolgoztunk. Mit is mondják? Kicsi. Ebben ’ a műhelyben képtelenség nagy tablókat csinálni. Maximum ember­nagyságú megállítótáblák­kal foglalkozhatunk. De szolgálhatok azért egy nem hivatalos hírrel: is. Hallot­tam, hogy szándékoznak az áruházhoz egy kiegészítő épületet építeni. Ott kapunk majd helyet. — Nem tudom, illendő-e megkérdezni, hogy önálló munkát végez-e a deko­ratőr, vagy csak az el­adandó áru kiszolgálója?! — Az áruk kiszolgálói va­gyunk. De az már egyálta­lán nem mindegy, hogy ho­gyan és milyen módon tesz- szük ezt. Mindig arra tö­rekszünk, hogy reklámjaink­kal frappáns módon keltsük fel a vásárló figyelmét az áru iránt, ne rábeszélés sze­repeljen a reklámon. Ha a vásárló fülébe akarnak rágni valamit, akkor azt úgysem fogja megvenni. — Beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, hogy az áruház vezetői a nyitás előtt bíztak Önökben. És most, amikor már a „mé­zesheteket” is elfelejtet­ték? — Arra kíváncsi, hogy mennyire fontos szerepet tu­lajdonítanak nekünk? Úgy érzem és nap, mint nap ta­pasztalom, hogy páratlanul fontosat. — Tudja bizonyítani is? — Az anyagi és az erköl­csi megbecsüléssel is elége­dettek vagyunk. Munkatár­saim átlagban háromezeröt­száz forintot keresnek. Fize­tésünket kollektív szerződés határozza meg. Az, hogy kö­zel két év alatt — a keres­kedelmi dolgozókkal együtt már többször — kaptunk fizetésemélést, munkánk el­ismerését jelenti. ■— Az élet minden terüle- : tén próbáljuk munkánk eredményességét siker­élményekkel bizonyítani. \ önöknek mi jelent siker- ; élményt: ha esztétikai­lag értékes kirakattal • lépnek a vásárlók elé, ‘ vagy a dekorációk és a reklámgrafikák következ­tében növekszik az áru­ház forgalma? — Nekünk a látvány az elsődleges. Ezért vagyunk. Természetesen fontos az áruház forgalma is. Az pe­dig munkánk legnagyobb si­kerélménye, ha válamicskét mi is hozzájárulhatunk az emberek látáskultúrájának formálásához. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Kilencven évvel ezelőtt pusztító vihar tombolt Szek- szárdon és környékén. Az ak­kor élt legöregebb ember sem emlékezett hasonlóra. Meg kell mondani, mi sem tudunk hasonló pusztításról, s így nyugodtan mondhatjuk, hogy a XIX. SZAZAD LEGNAGYOBB VIHARÄT ÉLTÉK ÁT a megyeszékhelyen 1891. jú­nius 5-én. Hogy milyen mér­vű volt a pusztítás, idézzük a Szekszárd Vidéke című me­gyei lap 1891. június 11-i számát. Az említett nap pén­teken volt, a babonások mél­tán sorolhatják az esetet „a pénteki szerencsétlenségek” közé. „Szennyes sárgás-fehér fel­hők tolultak nyugatról fe­lénk — írja a tudósító — s ezekből származó rendkívüli heves záporeső, ökölnagyságú jéggel keverve, rövid fél óra alatt tökéletesen elpusztította a szőlőket és a vetéseket; sőt még a füvet lábáról is el­vitte. Bonyhád, Rakasd, Be- lacz, a szomszédos puszták­kal >— a szekszárdi hegyek közül: Cinka, Gesztenyés, Al­más. s a külső ültetés szőlők, továbbá az egész őcsényi hegy, a decsi, meg a nánai szőlők nagy része — legalább­is két évre vannak tönkre téve. Ügy néznek ki ezek a jéggel vert szőlők, mint már- cziusban, metszéskor.” A vihar emberéletet is kö­vetelt. Megtudjuk a tudósí­tásból, hogy a váratlanul jött vízsodrás a férj és gyerme­kei szeme láttára ragádta el Nedók Józsefnét, s életét vesztette egy Szekszárdon tartózkodó tamási asszony is, akinek tetemét a remetei ká­polnánál fogták ki a vízből. Mikó György újvárosi plébá­nos felhívására a megyeszék­helyen lévő búcsúsok saját pénzükön temették el a sze­rencsétlenül járt asszonyt. Hat nappal a tragédia után is kénytelen volt azt írni az új­ság, hogy többen még min­dig nem kerültek elő. A tu­dósító arról is értesült, hogy az őcsényi hegyről három gyermeket ragadott el a zá­por. Sorsukról nem tudunk meg többet a lapból. „Lovakat, kocsikat, házte­tőt, állatokat, stb, amit csak elragadhatott a zápor, s ami útjába került, megsemmisí­tette — olvashatjuk tovább a tudósítást. A vihar este felé, fél nyolc órakor kezdődött, a munkás nép éppen hazafelé­ben indulóban volt, mikor a vihar kitört. A legtöbbjét az úton érte el, s ki-ki mene­kült úgy, ahogy tudott. Akit a szurdokokban ért el, azt vitte, vagy pedig a partban, vagy fában, vagy szőlőgyö­kérben kapaszkodott meg, míg testének alsó részét az árvíz himbálta. Egy földmí­ves bal kezével egy szőlő­tőkében kapaszkodott meg, jobbjával 3 éves kis fiát tar­totta. az árvíz pedig lábáról mind a két csizmáját lehúz­ta és elvitte.” A záporral hullott jégről keveset írt a tudósító, de a kép annál megdöbbentőbb. Idézzük a tudósításnak ezt a részét: „A jég oly erős, s oly nagy mennyiségben esett, hogy még harmadnapra is egész garmadával volt, egyes he­lyeken méter magasságban. A csatári toroknál levő préshá­zakba a jég a tetőt keresztül ütötte, s a kádakba esett, on­nan, mikor elolvadt, úgy saj- tározták ki.” Az összegezés is lehangoló: „Szóval leírhatatlan az a csapás, mely bennünket ért. De mit szóljunk gabonáink­ról? Azt is úgy elverte a jég, hogy meg sem lehet ismerni, mi volt a földben. Most gaz­dáink újra fölszánthatják, s kölest, mohart, tengerit, vagy amit lehet, azt vetnek bele. A kár óriási, a nyomor leír­hatatlan. A munka szünetel.” AMIKOR A FEJFÄK IS ÉGTEK A TEMETŐBEN Nem sokkal a fenti esemé­nyek előtt ugyancsak termé­szeti katasztrófáról olvashat­tak a Szekszárd és Vidéke című lapban. Paks pusztulá­sáról szólt a krónika. Szek­szárdon a víz pusztított, Pak­son a tűz tette tönkre az em­beri munka gyümölcsét. „Valódi istencsapás az, ami a paksiakat tíz év óta üldö­zi — írja a Szekszárd Vidé­ke című lap 1889. július 25-i száma. — Ezalatt ugyanis háromszor volt Pakson nagy tűz, amikor mindig 200-nál több ház égett le. S van a Kereszt, Keskeny, Templom és Iskola utczában mintegy 30 ház, a mely mind három tűzben leégett.” A tudósító leírta, volt olyan év, hogy a községben egyet­len esztendő alatt 36 tűzeset történt. S neheztelően emlí­ti a szerző, hogy mindennek ellenére még mindig meg­engedik a zsúppal, náddal való tetőfedést. Majd ezt kö­vetően rátér a legújabb eset­re. „A július 20-iki tűz min­den előzőt felülmúlt nagy­ság és vész tekintetében. A legjobb akarattal se tudtak menteni. Délután két órakor ütött ki a tűz és tudósítónk szerint fél óráig csendes idő­ben égett egy ház úgy, hogy ha a paksi tűzoltók egy kissé gyorsabban és nem 3 órakor, tehát majdnem egy órával a tűz kitörése után jelentek volna meg a tűznél, valószí­nűleg megmenekült volna Paks e borzasztó vésztől. A tűz az új utcában ütött ki, ahonnan a Nixbrod, az­után a Rosti utczában, s a Rancza hegyén át a Horváth utczába terjedt. Csakhamar megfogta a tűz a 7 sorban álló présházakat, s itt 187-ből csak 6 maradt meg. A refor­mátus temetőben a fejfák ég­tek. A tüzet a luth. iskolánál fogták meg, amelyet belülről öntöztek, s mégis 10-szer, 12- szer lángolt fel. A Nixbród utczában egy cserép-ház ma­radt. A tűz a kéri országút mel­lett fekvő Virág-völgyre, hol 3, s innen a Hidegvölgyre, ahol 14 házat és 1 présházat hamvasztott el. összesen 240 ház és 187 présház, s 200-on felüli melléképület pusztult el.” Ezt követően arról írt a tudósító, hogy a lakosok fe­jüket vesztették, vizet nem hordtak, a kalocsai és a patai tűzoltók — révész hiányában — a Duna túlsó oldalán vesz­tegeltek hosszú ideig. Ott vol­tak viszont a tolnai, a duna- földvári, a szekszárdi, a köm- lődi, a németkéri. a duna- szentgyörgyi tűzoltók és pol­gárok fecskendőkkel, de mi­vel víz nem volt — nem ol­tottak. Ez úttal is megtörtént, — ismereteink szerint másod ízben —, hogy borral kezd­ték oltani a tüzet. Arról is tudomást szerzünk a tudósításból, hogy a leéget­tek legnagyobb részt egyne­gyed és egynyoleados gazdáik voltak (azaz igen szegény em­berek), akik ha a tűz miatt adósságba keverednek, soha többé nem tudják rendbe hozni anyagi helyzetüket. S a hosszan tartó, de alig hatásos védekezés után, ami­kor mindenki azt hitte, hogy sikerült eloltani a tüzet, este 11 órakor a zsarátnok újra lobbant. Ebből már nem ke­letkezett újabb tűzvész. A szerkesztőség emberba­ráti kötelességre hívta fel a megye lakosságának figyel­mét. Vállalta, hogy a hozzája érkező segélyeket eljuttatja a károsultaknak. De nagy ta­nulságot is levont a cikk szerzője, mint írta: ahol ren­dezett tűzoltóság van, a vészt lokalizálni, terjedését meg­akadályozni lehet. Virágzó községek pusztulása óva fi­gyelmeztet e szabályok élet­be léptetésére. Paks a középkorban is többször porig égett — min­dig újra épült. Ma virágzóbb, mint valaha volt. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom