Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-10 / 8. szám
1981. január 11. Képújság 7 A vasdiplomás Dr. Jeszeniczei Jankovics Béla kultuszminiszter 1915- ben úgy rendelkezett, hogy — a többi között — a tanítóképzőkben is lerövidítik a tanévet. így a végzősök, sikeres vizsga esetén már március 24-én kézhez kapták a tanítói oklevelet. Ez az intézkedés nem azért látott napvilágot, mert sürgető szükség volt sok-sok tanítóra terjeszteni a tudományokat és művészeteket... Sok-sok katonára volt szükség! A rendelkezés jóvoltából a pécsi tanítóképző akkor végzett növendékei már május 15-én be is vonultak. A friss diploma feljogosította őket, hogy hősi halál esetén a fejfára felírják az elesett neve mellé a titulust: „Tanító". A frontra menők között volt Vejkey — akkor még Krémer — János is. — ÉN CSAK megsebesültem. Az arcomon ma is látszik a .nyoma. Az életem megmaradt. 1918-ban jöttem haza. A duzsi iskolában kaptam ideiglenes állást. Néhány hónap után Nagyvejkére kerültem. Ezt a községet, az ottani iskolát tekintem tanítási pályám kezdő helyének. A nevem is összefüggésben van vele. Kisvejkén születtem, Nagyvejkén kezdtem tanítós- kodni ezért esett a választásom — feleségem tanácsára — a névváltoztatáskor a Vejkey névre. Tíz évig voltam ott. Huszonkilencben Tabódra mentem és ott is maradtam nyugdíjig, azaz 1955-ig. EGYKORI TANÍTÓMNAK, Reiszner Istvánnak köszönhetem, hogy én is erre a pályára léptem, öten voltunk testvérek. „Vagytok elegen a birtokhoz megművelni — mondta. — A te eszeddel kár volna a föld mellett maradni.” Beszélt édesapámmal is, hogy engedjen kántortanítónak. Az ráállt. Ettől kezdve a tanító úr külön is foglalkozott velem. Átengedte a zongoráját és azon is tanított, hogy megszerezhessem a kellő zenei alapokat. Mondhatom, az akkori előrelátásával boldog életem alapjait rakta le. Énnekem a munkám minden perce örömöt okozott. Soha, egyetlenegy alkalommal sem léptem be úgy az iskolába, ■hogy ne lett volna bennem izgalom. Nem félelem. Várakozó, boldogító izgalom. Tudtam, hogy minden új nap új eseményeiket, új helyzeteket ihoz. Gondot, bajt, örömöt, de átélni, megélni, megoldani valót. Soha, egyetlen nap sem léptem be úgy az iskolába, hogy ne készültem volna fel az órákra. Taníthattam volna rutinból is — természetesen az is volt a munkámban —, de nem tettem. Mindig készítettem óravázlatokat. Igaz, a váratlanul betoppanó tanfelügyelő miatt is, de leginkább a gyerekekért. Én úgy tapasztaltam, hogy az emberek hittek nekem, bíztak bennem. Lelkűk egy darabjának birtokosa voltam. Nem lehetett olyat] tennem, hogy csalatkozzanak. Nemcsak bennem csalatkoztak volna, hanem mindenben, amit én nekik tanítottam. Elzárkóztak volna velem szemben, de minden más tanítóval, és mindazzal szemben is, amit azok „embertől emberig”, a világtól hozzájuk akartak volna közvetíteni. A lelkűkben, hitükben megcsalt emberék közönyössé, elutasítóvá, zárkózottá, önössé válnak. Az emberek hisznek a tanítónak, mert kalauzt, vezetőt látnak benne, aki segít megtalálni a helyes utat, mely a jobbhoz, a különbhöz visz. És ez a hit vágyódóvá — közkeletű szóval mondva — érdeklődővé teszi az embereket, és mindaddig, míg meg nem. csa'lattatnak érdekeltté, hogy együttműködőként járják az utat a tanítóval. Ez volt az én tanítói elgondolásom és ez volt aiz az erő, mely mindennap késztetett például az órára új vázlatot írni. A TOVÁBBKÉPZÉSEKRE is ezért jártam el. Abban az időben nem voltak még ilyen jellegűek, mint most. NyaVejkey János vasdiplomás tanító ranta két-hárombetes tanfolyamok voltak, azokat látogatták a tanítók. Nem a fel- sőbbség utasítására — bár elvárták —, hanem, hogy megfeleljek a falumnak, minden tanfolyamon részt- vettem. Gazdálkodó emberek között éltem, hát Pápán nyári gazdasági tanfolyamokat végeztem, hogy segíthessem őket a jobb eredményeket adó paraszti ú jdonságok megismerésében. Voltam sportképzéseken, mert én irányítottam a futballcsapatot, jártam népművelői tanfolyamokra, mert színjátszócsoportot „vittem”, aztán eljártam a tanítással összefüggő oktatásokra. Még Kodály tanítványa is voltam, amikor a tanítóknak előadásokat tartott a zenei nevelésről. Tessék! Nézze, itt van az oklevelek, bizonyítványok sokasága a múlt rendszerből és a maiból is. Nem egyet kitüntetéssel szereztem. Kitüntetéssel, mert igyekezettel, örömmel tanultam, hogy jól taníthassak. Tudja, abban az időben a tanító a lelke volt a falunak. Már az előbb mondtam, hogy mennyi mindennek meg kellett felelni. Nem volt televízió, rádió, mozi, újság is csak elvétve. Nekünk kellett a „közvetítőnek” az „összekapcsolónak” lenni. TÚLTERHELT PEDAGÓGUSOK? Ez a két szó a háború előtt ismeretlen volt. Én tanító voltam, méghozzá kántortanító, osztatlan, kétnyelvű iskolában. Tehát minden áldott nap — ünnepnap, vasárnap — a templomban kántorizáltam. El kellett mennem a temetésekre is. ’Hat osztály gyerekeit — átlagban nyolcvan-nyolcvanötén voltak — tanítottam két nyelven. Németül és magyarul. Az igazság az volt, hogy a magyart olyan jól tanítottam, hogy a tiszta német nyelvű Az egyik pápai gazdasági tanfolyam résztvevői. A kép jobb szélén ül Vejkey János. gyerekek is előbb-utóbb szívesebben használták a magyar szót. A tanítás a téli időben egész napos volt, -hogy bepótoljuk a jó idő mulasztásait, mert akkor bizony a gyerekek dolgozni mentek és nem tanultak. A felnőttekkel is sokat foglalkoztam. Az írás- tudatlanokat megtanítottam a betűvetésre és az olvasásra. Nagyvejkén egy lelkes bőgné rmester műhelyében esti foglalkozásokat tartottam felnőtteknek. Télidőben hetente két-ihárom alkalommal jöttünk össze. Beszélgettünk a gazdálkodásról, világ- és természetismereti dolgokról. Általában a tudás gyarapítása volt a célunk, ök tényleg nyíltan, teljes hittel jöttek velem és társak voltak az ismeretszerző utakon. Tabódon, ott nehezebb volt. Az egy széttagolt település. Nagytabód, Kistabód, Juhé-, Zichy-, Dőry-puszta — itt állott az 1864-ben alapított iskola — valamint Ta- bód-Szerdahely. A felnőtteket nehezebb volt összehozni. De találtam módot azért a találkozásokra. Hol az egyik, hol a másik részre kísértem el a gyerekeket. Ilyenkor ott meglátogattam a családokat. És rendszeresen felkerestem a beteg, vagy magányosan élő, elesett embereket is, hogy egy kis lelki vigaszt vigyek nekik. Ez sem lett volna dolgom, meg sok más sem — hivatalosan, de meg kellett tennem. Ezek mellett még sok-sok, talán szóra sem érdemes ügy... És a családom... Két fiamat taníttattam. Ügyvédek lettek. A tanítói fizetésből nem tellett volna. Ha jól emlékszem, tizenkét pengőt kaptam egy gyerek után évente, meg egy pár baromfit házanként. Kiegészítésképpen én is gazdálkodtam. Jobban mondva, szegény feleségem. Ez a teher nagyrészt ráhárult. De zokszó nélkül viselte. Sohasem mondta, hogy menjünk el nagyobb faluba, vagy éppen városba. Együttérzett velem abban, hogy ezeknek az egyszerű embereknek milyen nagy- nagy szükségük van arra, amit a tanítójuktól kapnak. Nagyon ki voltak az én napjaim munkával töltve. Tessék megnézni a napirendemet. Na, hová is tettem azt a füzetet? Itt van. Éjfél után két órakor keltem. Készülődés a tanításra, etetés, ház körüli muiúca és aztán a tanítás, a tanítói feladatok estig. Tanító voltam, minden erőmmel azon fáradoztam, hogy megfeleljek az általam kitűzött céloknak. Hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, gondolván, hogy úgy sem sokat élvezhetem a nyugdíjas éveket ennyi gürcölés után. Csalódtam... Megértem a nyolcvanötödik évemet és azt, hogy átvehettem a vasdiplomát, ügy látszik nekem nem ártott meg az, amit ma túlterhelésnek hívnak. CZAKÓ SÁNDOR Az első „inasok” közül hárman: Hepp Péter, Bandi János, Bencze Ferenc. Hepp kezében egy fénykép, amelyet akkor készítettek, amikor segédek lettek. (No, nézzük csak, milyen találkozók vannak? 'Érettségitalálkozó, például... Jogászok találkozója... Pedagógusok találkozója... Bandi János megtoldja: — Munkástalálkozó. * Nézzük, milyen volt Szek- szárd város ipara az ötvenes évek eleién. Az autójavító szakmával ■kezdjük. A Széchenyi utcában, ahol most a Közúti Igazgatóság, s a fodrászok csinos üzlete van, ott volt egy autójavító-műhely. Műhely volt az a szagával, az inasaival, a jó hangulatával, a csámpás sarkú bakancsokkal... Szemben, a műhely előtt az út túloldalán öreg és kopott benzinkút, amely még a két „dunctos- üvegnyi” tartályával azt is láttatta, hogy s miként ment a ’benzin a tartályból az „ótó_ ba” — amint az öreg kezelő ezt mondani szokta. A műhelyben egy örökké szuszogó kompresszor, mosó- placc, mindig nyitva tartott műhelyajtó, néhány munka. versenyplakát. És talán húsz. huszonöt szerelő. ’Meg öt-hat inas. Nézzük csak, kik voltak azok az inasok, akiknek „szabadulásától” számíthatjuk, hogy Szekszár- don létezik az autószerelő szakma.. Megyeri József, most szerelő az A’FIT-nál, Nagy Mihály József, az ÉPFU szerelője, Varga János, utazó- anyagbeszerző a ktsz-nél, Kollár Andor, sofőr a DÉDÁSZ-nál, Bandi János, mű- szakvezető az AFIT-nál, Moj. zes József, szerelő-művezető a húsüzemnél. Hát ez lett belőlük. Az első „eresztés”, az első inasok ma a munkásosztály jeles képviselői. Ha jól tudom, egy kivétellel párttagok. Jó „anyag” jött ’ki annak idején a — miből is? Ez a Széchenyi «utcai1 volt az úgynevezett Máj dán-féle műhely, az államosítás után Pobeda, BMW-t — a MEDOSZ megyei bizottságáé volt — GMC, Rába, Opel, Skoda, Tatraplan, Tatra 57-es kocsik voltak a műhely „ügyfelei” és olyan mesterek keze alá kerültek a gépek, mint Hemmert László, Majdan Miklós és Majdán János, Surján István. És ez a vasipari vállalattá fejlődő műhely végű] kinőtte a Széchenyi utcát és« a Keselyűsi útra került, ahol már valamivel jobb viszonyok között dolgozhattak a szerelőik, s egyre több jó szakember került ki az első „eresztés”, azaz az első inasok — ekkor már szakmunkások keze alól. S végül megszűnt a vasipari, a BíHG átvette a kis üzemet. Többen maradtak, mások építőknél, ÉPFU-nál, állami gazdaságban, vagy máshol vállaltak állást, s megalakult az AFIT. A valamikor szekszárdi autószerelőipart elindító emberek itt kaptak állást, és a vasipari mag — ahogy Bandi János az üzem mostani párttitkára, valami, kori vasipari inas mondja — itt van. — Ügy találtuk, hogy nem ártana, ha összehívnánk a régieket, akik tulajdonképpen Szekszárd iparosításánál bábáskodtunk, hogy megnézzük, mi lett belőlünk, ötvenkettőben, ötvenháromban szabadultunk... Huszonnyolcán jöttünk össze az ünnepségre, a munkástalálkozóra. Én mint rangidős inas mondtam köszöntőt, az öreg Majdán meg majdnem sírva a beszédet. A beszédet nem mondta hosz- szan, de mélyen meghatott bennünket. Egy percig némán álltunk az időközben elhunyt munkatársainknak tisztelegve. Aztán egész este arról beszélgettünk, hogyan alakult életünk, ki miként találta meg új helyén boldogulását. Jó érzés volt hallani, hogy mindenki „sínen” van, és, hogy a mi időnktől kezdve több mint száz fiatal szerzett — részben a kezünk alatt — szakmai képesítést az autójavító szakmában. Az emlékezést persze nóta is követte. «Nézzük csak, a szakmaala. pítók mellett kiket lehet emlegetni mint jó tanítványokat, kiváló mestereket. Orbán József meo-ellenőr az AFIT- nál, Hepp Péter művezető, Zilizi Pál, Fux Tibor, Alpár Ferenc, Takler János, Tölgyesi István, Gy. Szabó István, Berda József, Bencze Ferenc — mind a szakma kiválóságai. Akik a vasipari vállalatnál tanulták a szakmát, hivatásnak tekintik a szolgálatot, a munkát, a minőséget pedig munkáskötelességnek. * — Ha hivatalos kommünikét adnának ki erről a mun- kásitalálkozóról, azt írhatnánk, hogy jó hangulatban, a felek teljes megelégedésével ért véget, s elhatározták, a jövőben öt évenként megismétlik az ilyen összejöveteleiket. P. J. Munkástalálkozó Fehér asztalnál az autószerelőipar megalapozói Az egykori tabódi iskola. Már lebontották.
