Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-01 / 257. szám
1980. november 1. ( TOLNA > _ NÉPÚJSÁG 3 Csak beszélgetni, nem lehetne? Kinek mihez van ked ve — csinálja Műveltség és társadalom III. A két kultúra viszonya Néhány évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy akár be is csukhatnák Általában az öregek napközi otthonát, amit a hivatali nyelvhasználat így nyugtázott volna: „egy ÖNO- val kevesebb. Kár, hogy a Dombóvár környéki községek egyikében, hiszen itt mindössze három ilyen intézmény van, mert a negyedik a városban működik a szociális otthon mellé integrálva.” A becsukásra szerencsére nem került sor, egyéb történt. A megyei tanács igen tetemes összeget kitevő — majdnem 350 000 forintos — támogatásával átalakították, megszépítették, berendezték az ÖNO-t, amivel kapcsolatban korábban „szegényházi” külleme miatt annyira tömény volt az ellenérzés, hogy töményebb már nem is lehetett volna. A leírt változás után igen gyorsan fedezték föl az attalai idős emberek, hogy szép környezetben, jó egyetértésben, a gondoskodás melegében azt lehet alkotni, ami nekik leginkább hiányzik: családot. Most tehát az a helyzet, hogy az ÖNO napi látogatóit, törzstagjait el- ■'zargatni se lehetne, összeszoktak, noha együttélésükben — ahogy másutt is mindenütt — több a hétköznap, mint az ünnep. Jönnek, jődögélnek már reggel nyolc körül az ÖNO- sok, ki mint érkezik, elkölti a reggelit, miközben megbeszélheti, hogyan töltötte az éjszakát, mi történt vele tegnap késő délután óta, és így tovább... És máris kezdődhet a nap. Egyik se olyan, mint a másik, mert itt mindig tud valami történni. Ha magától nem, akkor szervezetten. Van, aki itt mos, mert otthon nincs gépe. Vagy éppen fürdik. Orvoshoz nem járnak, az jön hozzájuk. Virágot pedig szálat se kell vásárolni környezetszépítésre, mert meghozza virágból a kelendőt a kjs udvari kertecske, ahol az idén akkora sárga és lila krizantémok nyíltak, mint egy csecsemőfej. Jártak is sokar. csodájukra. A tulajdonosok igaz örömére. Mert hiszen itt nem napközi otthonosok élnek a napi 10—12 órán át, hanem napközi tulajdonosok és ez — akárki beláthatja, más minőségű „maltert” jelent az összetartozásban. Nagyjából egyívásúak a napközben itt honos férfiak és nők, erőteljesen „hetven- kedők”, de ami a kedélyvilágukat illeti, az bizony inkább középkorúakra vall. Tán egyedül a kezek árulják el a magas kort, de azok se any- nyira erezettségükkel, bütykeikkel, hanem azzal, hogy nem tudnak veszteg maradni. Ha más nincs, igazítani kell a félrecsúszott asztalterítőn, helyére tolni a széket, vizet adni a minden létezhető helyet elfoglaló cserepes virágoknak. Nem tudnak nyugodni ezek a kedves és jókedvű öregek, mindig kell, hogy csináljanak valamit, de úgy ám, hogy annak föltétlenül több értelme legyen, mint a puszta időtöltés. Van azért, hogy előkerülnek a társasjátékok, szelíd- szolíd csatára a kártya és nevetik, hogy az asszonyok milyen jó mesterei a zsírozásnak, az ördög bibliájával is. Felolvasás, rádióhallgatás, tévézés van még. De ez a három utóbbi „műsorszám” mind olyan, hogy közben pereg a rokka, készül a fonal, a bőr- és műanyag hulladékokból bohókás kis állatfigurák, bugyellárisok gyártódnak. De ezeket még az alkotó is csak úgy tarthatja meg magának, ha leszámolja a közös asztalra az itt megszabott árat. Van már megint jó kétezer forintjuk, de lesz az még több is, hogy mire eljön a tél után ismét a mozdulásra alkalmas idő, fölkerekedhessenek kirándulni. Nem ide a szomszédba, hanem a Bakony vidékére, Zircre. Délidőben és váratlanul toppantunk be az attalaiak ÖNO-jába, ahol most a vezetőnői, gondozónői tisztet, helyettesítésben Orbán László- né — Erzsiké — látja el, dicséretes odaadással. Jórészt neki tulajdonítható, az ő szeretetteljes leleményének, hogy senki se számítja magát csak vendégnek, csak napközisnek, akinek kijár az a napi kétszeri étkezés, meg ami itt nem mellékesként, alig valami térítésért kapható. S ahonnan haza vivődik az ebéd is, ha valaki lebetegszik és nem tud bejönni. A családban azonos jogokkal és kötelességekkel bírnak a családtagok... A városi főorvos, dr. Bitter Vilma és Schroth Ferencné, szociálpolitikai főelőadó társaságában érkeztünk Dombóvárról. Nekik nem új, ami nekem az. Mint a szívélyes emberek lakta házban, nyomban maga mellé invitált egy csupa mozgás, aprócska termetű, alma arcú kis öregasszony és úgy, hogy „lelkem, aranyoskám, itt a helye mellettem!” Nem kellett hát a szóért a szomszédba menni később sem, de az is igaz ám, hogy még mindig ott ülnénk, beszélgetnénk, tréfálkoznánk, ha úgy lehetne, ahogyan nem lehet. Kosár arany se okozhatott volna olyan boldog fölbolydu- lást az attalai öregek között, mint az égi ajándékként közéjük pottyant beszélgetők. Idegenek? Egy percig se azok. Józsi bácsi nyomban elmondta, hogy 13 éves kora óta köti a gyapjúharisnyákat, -zoknikat. Annyi idős volt, amikor elárvult. Negyed óra se telt bele, már megtudtuk, ki az, „akivel mindig történik valami”, (ö volt az, akiről azon nyomban azt súgta a fülembe fotós kollégám, hogy „betyáros kis menyecske lehetett a néni”.) — Jaj, miért is nem üzenték meg, hogy jönnek! Jöjjenek máskor is! — Máskor jelentsék majd, és fölkészülünk! — Tessék mondani, szabad itt rózsafűzérezni? — tudakolta egyikük igen komolyan. Komoly kellett legyen a felelet is. Megegyező a légkörrel. Itt, ha csak nem zavarja valaki a kedvtelésével a másikat, azt tesz, amit jónak lát — mondtam. De azt már lenyelve, hogy legföljebb csipkelődnek vele picikét, akiknek a keze alól bumfordi mackók, nyuszik, kutyusok kerülnek elő sorra. Rendszeresen eljönnek az óvodások műsort adni a dédikéknek, nagyikáknak és a tapsra ráadásként játékokat kapnak, hogy nagyobb legyen a kölcsönös öröm. A megyének sok ÖNO-já- ban jártam már, de ilyen valódi családias légkörű közösséggel eddig még nem találkoztam. El is megyek hozzájuk, akárhányszor csak arra visz az utam. Kívánságuk szerint „csak beszélgetni”. A felnőttvédelmi szociális gondoskodás munkájának vezetői, dolgozói — az utóbbiak között sokan tisztelet- díjas házi gondozók — mind többször találják magukat szembe ezzel a „csak beszélgetni” igényével. König Istvánná, aki Dombóvár egy- szem főfoglalkozású házi szociális gondozónője mesélte, hogy reggel nyolckor kezdi a munkáját, aminek kötelmeit leírni igen nehéz lenne, mert benne van minden, ami egy nehezen mozgó, vagy ágyhoz kötött idős ember személye körül és lakásában adódik. Sok időt nem tud eltölteni egy helyen, hat-hét gondozottja van és mind többszöi hallja a kérést: — „Ma ne csináljon semmit, Annuskám, csak üljön ide közel és beszélgessünk!” A tiszteletdíjas gondozónőknek is — 12 van belőlük a városkörnyéken — ezzel megegyező a tapasztalata. Csak pénzzel vagy a gondoskodás más eszközeivel egyre nehezebb lesz elboldogulni. A felnőttvédelemre szorulók a magány ellen kérnek gyógyszert. Kapcsolatot a világgal. Nem kétséges, hogy a dombóvári Városi Tanács V. B. — amikor egyik nemrég tartott ülésén — úgy határozott, hogy szélesíteni kell a területi szociális gondozás lehetőségeit, ezzel a pénzben ki nem fejezhető értékű emberi elemmel, illetve ennek igényével is számolt. Az ésszerűség is azt diktálja, hogy növekedjék a közeli jövőben az ÖNO-k és a házi szociális gondozást végzők száma, hiszen aki a maga megszokott környezetében ínséget nem lát, legföljebb végső esetben pályázik szociális otthoni elhelyezésre. Dombóváron van szociális otthon, de helyet nem tud, csak 65 személynek biztosítani. — 1 ászló — Fotó: kapfinger A XX. század második felében felgyorsult technikali- technológiai fejlődés, a műszáki ismeretek információ- robbanása, a meglévő technikai apparátusok hallatlan gyors elavulása jelentős mértékben felértékelte a társadalmi értékrendben a természet- és műszaki tudományokat. A század utolsó évtizedeinek „közgondolkodásában” új értékrend alakult ki, amely szerint a társadalmi fejlődés, a jólét és biztonság alapja a technika és a mögötte levő, műszaki- és természettudományok szakadatlan fejlődése. Végbement a régi értékek átértékelése, sőt bizonyos értelemben elvetése is. A hagyományos értelemben vett humán tudományok, amelyek a műveltség alapját és mércéjét adták az új techndkai-műszaki-termé- szettudomány-centrikus értékrendben a műveltség öncélú elemeivé váltak, haszontalan, avitt dolgokká, amelyekre semmi szüksége a modem embernek. A humán tudományos értékeknek ez a társadalmi méretű devalválódása egy szűk emberöltő alatt ment végbe. Felnőtt egy nemzedék, amelynek jelentős csoportjai számára alig mond valamit a művészet közösségteremtő ereje, a mitológia mögött meghúzódó emberi történelem, az emberi élet javítására törekvő társadalmi erők. A technikai apparátusok mögött eltűnik az ember, a technika alkotója, eltűnnek a személyiséget meghatározó emberi közösségek és az általuk létrehozott kulturális értékek. Középiskolai tanárok, szociológusok a megmondhatói annak, mit is sajátítanak el a humán tudományokból a tizenévesek. Lehet háborogni és szörnyül- ködni a történelmi, irodalmi és művészeti ismeretek olykor megdöbbentő alacsony Elkészült A decsi Egyetértés Termelőszövetkezet évek óta nagy erőfeszítésekéit tesz a sokáig ráfizetéses szarvasmarha- tenyésztési ágazat deficitjének megszüntetése, a termelési eredmények javítása érdekében. Az elmúlt időszakban először is teljes állománycserét hajtottak végre. A gyenge eredményeket mutató magyartarka állományt a hollandjából vásárolt fekete-tarka tehenekkel váltották fel. A csere igazolta a döntés helyességét. Tavaly megközelítették az egy tehénre jutó átlagban a 4 ezer litert, az idén. pedig már 200 literrel ezt a mennyiséget is túlszárnyalták. Ez a korábbi átlagokhoz képest több mint ezerliteres javulás. A fajtaváltással együtt megkezdték a tehenészeti telep korszerűsítését és bővítését is. A 16 millió forint értékű munka során a telep 613 férőhelyesre bővült. Felépítették a fejőházat, a hozzá tartozó felh'ajtórendszerrel, elkészült a 36 férőhelyes ellető, a borjúnevelő, ahol 126 állat helyezhető el. Ezek mellett silótároló és kiszolgáló gépeknek gépszín is készült, valamint szociális létesítmények a dolgozók részére. Az építésit a termelőszövetkezet saját építőbrigádja végezte. Jelenleg a .telepen 415 tehén van. A tervek szerint 1982 közepére szaporítják fel az állományt a teljes, 636-os létszámra. szintje miatt, lehet moralizálni, lehet a fiatalok léhaságát okolni, de mindez nem teszi érthetővé és megmagya- rázhatóvá — és főleg meg- változtathatóvá — a dolgokat. A technikai fejlődés azt az objektív, de valójában hamis látszatot hozta létre gondolkodásunkban — s ezt bizonyos polgári elméletek egyenesen szuggerálták —, és sokszor cselekvéseinkben, hogy a technika „oldaláról” megoldhatóak, kiküszöbölhetőek, orvosolhatóak a társadalmi és emberi konfliktusok. A valóságban önmagából a technikai „oldalból” ezek a társadalmi kollíziók nem kö- zelíthetőek meg és nem is kezelhetők. A „technikai feti- siizmus” alkalmatlan erre, hiszen az értékrendjébe ékelődött ember képtelen eligazodni a kor és az emberiség alapproblémáiban, csak a felszínt és a dolgok egy oldalát képes megragadni. Mivel értékrendje csúcsán a technikai dologi viszonyok helyezkednek el, az emberi viszonyok, az egyén és a közösség kérdései iránt tökéletesen immunis, érzéketlen marad. Kiüresedik — mondhatnánk divatos szociológiai műszóval élve. Ennek a kiüresedésnek a réme nagyon sok polgári és marxista társadalomtudóst elgondolkodtatott és arra a következtetésre vezetett, hogy korunkban égetően szükséges a humán és természettudományoknak egy új szintézise. Helyesebben itt az idő a szintézis társadalmi feltételeit megteremteni. Vagyis egy olyan korszerű műveltségmodell megteremtésének irányában kell tevékenykedni, amely harmonikusan egyesíti magában a korszerű természeti és műszaki, valamint az általános és egyetemes értékeket megtestesítő humán kultúrát. Általánossá válik az a felismerés, hogy a műszaki és természettudomáyos kultúra fejlődése is torzzá válik a humán kultúra nélkül, helyesebben a humán kultúra állandó kontrollja nélkül. Az a felismerés is mindinkább tért hódít, hogy a humán kultúra egyenletes fejlődése feltételezi a természettudományos kultúrát is. Snow angol tudós rendkívül erőteljesen fogalmazta meg ezt az igényt, de hasonló következtetésre jutott olyan haladó polgári gondolkodó is, mint Adorno. Hazánkban főleg a 60-as években kezdődtek viták a korszerű műveltségről. Megfigyelhető volt nálunk is egyfajta technika-fetisizmus, amely a korszerű műveltség- modellként a szűk, könnyen alkalmazható szakmai ismereteket magában foglaló ismeretrendszert értette. Az oktatási értékrendben is egyre inkább háttérbe szorultak a humán tudományok, a „gazdaságilag nem konvertálhatók” és ez az állapot esetenként és egyes helyzetekben a humán értelmiség „másodrangú értelmiségként” való kezeléséhez vezetett. A 70-es években a történelem és egyéb humán tárgyak a társadalam! értékrendben hivatalosan is másodrangúvá váltak. A negatív hatások szerencsére hamar jelentkeztek és tudatosult — a különböző fórumokon lefolytatott viták is erről tanúskodnak — az a felismerés, hogy történelmi, társadalmi és nemzeti önismeret nélkül nem lehet a világ dolgaiban tájékozódni, nem lehet a technikát fejlesztő közösségeket irányítani és nem lehet a jövőt alkotni. Egyre erősödik az a felismerés, hogy a humán kultúra az emberi közösségek egyik lényeges eleme, egyén és közösség közvetítőeszköze, a személyiség kiüresedésének ellenszere. (Vége) MIKECZ TAMÁS a szarvasmarhatelep Tehenek az AGROKOMPLEX rendszerű szabadtartásos, pihenőboxos istállóban A fejőház belseje
