Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
1980. november 2. NÉPÚJSÁG 7 mm m «gj» mm v- m m m uwk EZ Mb ■ EL^ Hm mm m A közepesen okos úttörő is fújja a választ: „A föld azé, aki megműveli!” Ezzel a jelszóval indultunk harcba 1945 legeslegelején. Aztán megszületett a 600-as törvény és fölosztottuk a nagybirtokot. Lezárult az évezredes pör. Később egy párszor még fellángolt a vita, meg kellett védeni az új tulajdonosokat, általuk az újfajta rendszert, megszületett a korszellem igénye diktálta újabb jelszó: „Földet vissza nem adunk!” Nem is adtunk. Lezárult az évezredes pör. Felbecsülhetetlen erkölcsi és politikai, de közel sem akkora gazdasági haszonnal. Lépni kellett. Két faluban agitáltam az ötvenkilencről hatvanra váltó télen. Most már szívesen emlékezem, s hősi kornak ítélem. Annak az éjfélbe torkolló vitákkal, a rengeteg megivott pálinkával meg nohaborral, az alkalmi szeretőkkel, az öregasszonyok panaszaival, a férfikönnyekkel, a félsikerekkel és megalkuvásokkal, mindazzal, ami miatt szégyenkeztünk olykor, de aztán magasra emeltük fejünket az eredmények hallatán. Az egyik tsz második közgyűlésére meghívták a hajdani agitátorokat is. Az elsőre nem mentünk volna szívesen, jobb hogy elmaradt az invitáció, most ellenben már más volt a helyzet. A szó valóságos értelmében ünnepeltek bennünket és most már ők is tudták, hogy miért. Itattak minket, hogy a végén már szöknünk kellett. Pedig a jó bor nem rossz találmány, ilyenkor illik is inni, de ennyit, az már ember elleni vétek. Egyébként mind a két termelőszövetkezet amolyan jó közeDes. Jól prosperálnak, az emberek elégedettek, az asz- szonyok boldogok. A tagok jövedelme évi átlagban, negyvenezer forint. Meg a csirke, meg a disznó, meg a bika... Távoli atyámfia megmaradt maszek parasztnak. Négy hold földdel, meg fél holdnyi szőlővel. Az utóbbi nem számos, mert annak termése úgyis megivódik az év folyamán. Aztán egyszer kiderült, hogy a nagygazdaságok nem bírnak rá a parlagterületekre, atyámfia bérbe vett vagy tíz holdat. Gyerekei időközben kiröppentek ugyan, de bizonyult, hogy feleségével megbirkóznak az ekkora területtel is, hanem, hogy milyen áron, arról jobb nem beszélni. Munkája hasznosságához nem fér kétség, különösen mióta annyi állatot is tart, mint az ötvenes években egy közepes téeszcsé, maga is gazdag embernek számít. Nem zsákmányol ki senkit, a négy kézre hagyatkozik a birtok. Van aki irigyli, én néha hajlok arra, hogy sajnáljam. De lehet hogy boldog, és az mindjárt más. Apróhirdetés 1980 márciusában: „Feles művelésre kiadnám 1200 négyszögöl szőlőmet. Érdeklődni...” Apróhirdetés 1980. áprilisában: „Szőlőművelést — kapálást — vállalok. Cím...” Apróhirdetés 1980... — minek folytassam, akad még számos az egyik történelmi borvidék központjában csakúgy, mint más, nem „történelmi” tájakon. Megyénkben hat állami gazdaság, egy állami erdő- és vadgazdaság, 66 mezőgazda- sági és két halászati termelőszövetkezet, megközelítőleg 31 ezer háztáji és kisegítő gazdaság van. Ezek közül a kifejezetten hobbikertek száma öt-hatezerre tehető. Maszek paraszt gyakorlatilag nincs, az előbbiekben említett atyámfia egy, a még meglévő mintegy harmincból. A földterület hasznosításáról néhány adat: szántó 223, szőlő nyolc, rét, legelő 38, erdő 40 ezer hektár. Parlagterület 1977-ben még kétezer hektárnyi akadt a megyében, ez mára 127 hektárra csappant. Itt meg kell jegyezni, hogy a meglévő gyepterületből 12 ezer hektár korszerűsíthető, tehát korszerűsítendő, 11 ezer hektár pedig — amely a laikus számára parlagnak tűnhet — talajvédő, eróziót elhárító, vagy csökkentő szerepével hasznosul. Az állami gazdaságok valamivel több mint nyolcezer, a termelőszövetkezetek valamivel több mint 37 ezer főt foglalkoztattak az 1979-es statisztikai évkönyv adatai szerint. A megyei tanács szakembereinek felmérése bizonyítja, hogy megyénk lakosságának mintegy hetven százaléka van valamilyen formában, kapcsolatban a mezőgazdasággal. A főhivatá- súak mellett akár mint hobbi - kert-tulajdonosok, akár mint családtagok. Az integrált kistermelők, tehát akik valamilyen formában, valamilyen rendszerrel kapcsolatban állnak, tavaly Tolna megyében 532 millió forint értékben vásároltak eszközt és anyagot, kisgazdaságuk fejlesztésére, korszerűsítésére. Már ez a tény önmagában is messze túlmutat a kisgazdaság, kiskert szórakoztató, a családi szükségletet biztosító jellegénél, árufeleslegével jelentősen részese a közfogyasztás kielégítésének. Kié a föld? A fenti adatok egyértelmű választ adnak. Valamennyiünké. Hol vagyunk már az évezredes portól? Most már az a feladat, hogyan tudunk fejlődni, előbbre lépni. Javunkra, hasznunkra és — ez sem utolsó — szórakozásunkra is. LETENYEI GYÖRGY Fotó: B. J.—G. K. A pöttömnyi gyerek vidám sikítozással szaladgál a bokrok között, élvezi a szabadságot. Édesanyja napsütötte padot választott magának... Büszkén tekint gyermekére, közben keze fürgén jár. Hímez. Parányi szoknya aljára varrja a szivárványszínű virágokat: kéket, lilát, bordót, türkizt... amelyeket aszparáguszágak és „nevenincs” levelek fognak füzérbe. * Lőrincz Aladámét, a népművészet mesterét délelőtt kerestük meg otthon, Majo- son. Jól tudtuk, hogy a Bukovinából ideszármazott asz- szony igen hűséges a „hozott kincshez”, a csodás mintázaLőrincz Aladárné tanítványa futójával tú szőttesekhez, hímzésekhez. Azért is iratkozott be 1967- ben a díszítőművész szakkörvezetői tanfolyamra, hogy taníthassa a felnőtteket és a gyerekeket az eredeti minták készítésére. — Három szakkört vezetek: egy szövőt Bonyhádon, a művelődési házban, kettőt — felnőtt és gyerek szövő- és hímzőszakkört — pedig itt, A fonál szolgálja a szépet! Majoson. Minden foglalkozásra felkészülök — mondja, miközben nézem a gazdag könyvespolcot; melyen Néprajzi lexikon, Bukovinai népmesék, s a legkülönfélébb hímzésminta-gyűjtemények sorakoznak. — A szakkörökbe sokan járnak. Télen tizenöt felnőtt is összejön, gyerekek pedig még harmincán is vannak. A kicsik között van néhány nagyon tehetséges... — mondja, miközben a ház utolsó szobájába megyünk, ami csak az övé. Ott van fölállítva a szövőszék, amiről már annyi, de annyi csodálatos párna, futó- és faliszőnyeg került le. Egy futót vesz elő: — Az egyik tanítványom, a hetedikes Molnár Anikó szőtte — mutatja büszkén. — A mintaválasztást rájuk bízom. Aztán előkerülnek saját munkái is, a pillangós és kígyós, az asztallábas mintás. — Biztosan tudom, hogy aki egyszer már közelébe került az eredeti mintáknak, megérezett belőlük valamit, az soha többé nem hímez szedett-vedett dolgokat... A bonyhádi művelődési központban, a „nyitott házban” vagyunk. A konténereket nézegetjük, melyek jól felszereltek, mindenki kedvére dolgozhat belőlük. Sajnos, a Bonyhádon és a környéken élők még idegenkednek használatuktól, csupán néhányan veszik igénybe a tárulkozó segítséget. A fafaragáshoz szükséges eszközök árván, szinte új állapotban várakoznak. A kézimunka-konténer szakkönyveit is csak kevesen forgatják, a sablonok sem örvendhetnek valami nagy forgalomnak. Az emeleten viszont van „forgalom”. Készülőben egy hobbikiállítás, mely a többi hasonlóhoz elszomorító látvány. A bemutatásra kerülő darabok között van fából faragott gémeskút, fűrészbak, egyetlen eredeti motívumot is nélkülöző terítő, fekete szövetre hímzett, üveg alá helyezett és bekeretezett falikép, ráadásul bicikli és nitró- festékkel agyonpingált köcsög, makramé és felszalagozott, csipkézett, festett és hímzett, paszpolozott gyermekruhák. Azon tűnődöm, mikor szorítja ki végre jó ízlésünk a gránittányér „festményeket”; mikor csukják be a boltot azok a magukat fazekasnak kinevező álfazekasok, akik hajlandók csak azért koron- gozni, hogy a natúr edényeket „hatvanért” eladják a népi kultúrát, hagyományt nem ismerő, nem tisztelő, viszont sarokházra igen-igen vágyó piktoroknak, hogy azok ki- csicsázva százötvenért továbbadhassák! A gyesen lévő kismamák előszeretettel nyúlnak a hímzőfonal után, hogy lakásuk csinosításához eská is hozzájáruljanak. Egyáltalán nem baj, hogy szakmai segítség és tapasztalat nélkül hímezik a képesítés nélküli szabadiparban tevékenykedők által előnyomott kalocsaikat, jelleg nélküli tarkaságokat, sőt, a legtöbb búcsúban, vásárban kapható falvédőket, mondjuk a következő felirattal: „Nékem olyan ember kell, Ki kocsmába nem jár el Aki sok pénzt keressen, S csak engemet szeressen!” A falvédőn takaros menyecskéjét csodáló, kerekded férfiú, a sarokban csókolózó galambpár... (Egyébként van pénz az előnyomásban. Nem véletlen az ipar iránti érdeklődés. A népművészet hívei joggal mondják: „Kár, hogy kiadják, s nem visszavonják ezeket az engedélyeket”.) * Váralján Szűcs Lászlóné — aki szintén három szakkört vezet: falujában, Nagymányo- kon és Kismányokon — szívesen invitál a lakásba, ahol megannyi országos és megyei szőttespályázaton nyert okleSzűcs Lászlóné asztalán sárközi terítő vél díszíti a falat. S ami szemnek, léleknek gyönyörködtető, hímzés mindenütt: sárközi, mezőségi motívumok. Azután előkerülnek a székely blúzok, hímzett gyerekruhák és egy csodálatos sárközi jegykendőmintával hímzett terítő, melynek hasonmását sokan láthattuk a szekszárdi házasságkötő teremben, s amit szintén Szűcs- né hímzett. — Sajnos, a vörös fonal itthon nem kapható — mondja keserűen. — Néha külföldről sikerül szerezni... Amikor a szakköri munkáról érdeklődünk, Szűcsné lelkes beszédbe kezd: — Vannak olyanok, akik úgy iratkoznak be, hogy még a szálöltést sem ismerik. Legtöbben viszont kész munkáltat is hoznak magukkal: kalocsait, meg „akármit is”. Lassanként rávezetem az asz- szonyokat, lányokat arra, hogy mi a §zép, mi az érték a hímzésben. A szakkörök jól működnek, évenként van bemutatónk, s gyakran megyünk közös kirándulásra: két éve jártunk palócföldön három éve Kecskeméten, legutóbb pedig Gyulán, Kalocsán, Halason és Békéscsabán voltunk. * Snürer Magdolna, a nagy- mányoki díszítőművész szakkör tagja, s most jár a szakkörvezetői tanfolyamra: — A megalakuláskor léptem be. Először sütő-főző szakkör voltunk, majd „átalakultunk”. Faluhelyen mindenki szab, varr, hímez otthon. Jól jött a szakmai segítség, hisz a hímzést, szövést nem lehet a saját fejünk után csinálni. — Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a fiatalokat nehéz rávenni, hogy hímzőszakkörbe járjanak. Míg otthon vannak a kisgyerekekkel, vele vannak elfoglalva. Utána meg a munkával... De hímeznek rendületlenül... Kár, hogy a A „bütykös térítőtől” a makraméig sok minden van a hobbikiállításon szép, az eredeti mintával csak későn ismerkednek meg. * Tolna megyében harminchat olyan díszítőművészszakkör működik, melyeket működési engedéllyel rendelkező, vizsgázott szakember vezet. Sajnos, ezenkívül vannak még felderítetlen hímzőkörök, ahol a tagok egymásnak ajánlanak mintákat, s szereznek minél tarka-bar- kább fonalakat... A fonallal való bánást értik, csak nem érzik. Tennivalónk itt lenne még — bőven. V. H. M. Fotó: Czakó Sándor Ma még parlagföld Kiskertek a Decsi-hegyen Vetés előtt egy nagyüzemi tábla
