Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
A NtPÜJSÄG 1980. november 2, ■ ~ r m * m apitok — Az életszínvonal... A hatvanas évek közepe táján kezdődött a nagy építkezés. Családi ház, présház, vikend- ház. Kapósak lettek a kőművesek Pénteken elkezdik a maszek munkát és hétfőn fáradtan jönnek dolgozni, közben megkeresnek egy félhavi fizetést. — Elég rossz véleménye van az emberekről? — Dehogy. Csak látom, hogy megszűnt a versenyszellem, nem örülnek a munkának. Én mindig büszke voltam arra, ha valamit befejeztem, az tartós volt és szép. Ezt a szellemet kellene újra feléleszteni. Harminc év^ Egyetlen vállalatnál, ott, ahol ismerik az embert, ahol néha fanyalognak is, „csendesen kihúzta”. Ott, ahol mindenki köszön, a munkatársak megbecsülik az embert. Steiner Gyuláné, Prim Ferenc, Barina Ferenc, Himmel Mihály és Rónai József nemcsak harminc évet dolgozott a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalatnál. Alapítók is voltak. O Prím Ferenc csendes, visz- szahúzódó, szorgalmas. Nincs olyan ember a vállalatnál, aki beszámolhatna arról, hogy Feri bácsi egyszer is, panaszkodott volna. A munkáját mindig pontosan végezte, nem „tülekedett!”, a rang sem érdekelte soha. Szeretett jó _ kollektívában dolgozni. Ezért is volt a szekszárdi egyes építésvezetőség teljesítmény-elszámolója több mint tíz évig. Legszívesebben eggyé olvadna a székkel. Csendesen várja a kérdéseket, ugyanúgy válaszol is rájuk. — Hogyan kezdődött? — Kőműves szakmát tanultam. Az államosítás után Tolnán is alakítottunk építőipari szövetkezetét. Ide kerültem dolgozni. Teljesítményelszámoló lettem később. Akkor sokkal több volt a feladat, mert heti bérfizetés volt, s nekünk napra készen kellett dolgoznunk. — Maguk állapították meg a normákat is? — Nem. Már akkor országos normák alapján dolgoztunk. Az volt a feladatunk, hogy az elvégzett munkát a normatáblázat alapján elszámoljuk. — Mikor kerültek Szek- szárdra? — Abban a kis szövetkezetben dolgoztunk 1954-ig, utána kerültünk Szekszárdra a Novák-féle kocsma épületébe, ott volt a Tatarozó Vállalat központja. — Nekünk fiataloknak arról a korról elég ködös elképzelésünk van. A sztahanovista mozgalomról ma már sok rosszat is hallunk. Igaz ez? — Az ötvenes évek elején járt az országban bemutatót tartani egy országos hírű szakember. Az ő módszere jó volt, négy kőműves mellé 14 segédmunkás volt beosztva. Kipróbáltuk, 750 százalékot értünk el. Ma már nincs segédmunkás, akad olyan brigád, ahol egyetlen egy segítő sincs. — Milyenek voltak maguk fiatal korukban? — Visszatérve a Sztahanov- mozgalomihoz; ne higyjenek el róla minden rosszat. Volt abban rengeteg jó is, szervezettebb munkát követelt. Milyenek voltunk? Sokkal szorgalmasabb emberek dolgoztak abban az időben. De a követelmények is másképp alakultak. Ha valaki rosszul dolgozott, nem lett elnézve neki. Ma, ha megpróbálnak felelősségre vonni embereket, másnap tovább áll. Meg az az igazság, hogy akkor fiatalabbak is voltunk, erősek, egészségesek, munkabírók. — Feri bácsi! Megbecsülték magát a TOTÉV-nél? — Sokan legyintenek, te valaki egyhelyben dolgozik harminc évet. Talán jobban figyelnek a fiatalokra. Tíz éve még 1800 forint volt a fizetésem, ma 4300-at keresek. Háromszor voltam kiváló dolgozó. Jól érzem magam a vállalatnál. — Van még egy kérdésem; a harminc év alatt, veszett össze valakivel? — Nem. Soha. Prim Ferenc ma a vállalat központjában dolgozik, normaellenőr. e Rónai József, pirospozsgás, magas, egészségesnek gorfdol- nánk. Művezető. Szívesebben dolgozna még ma is brigádban. A régi vágású mesteremberek közé tartozik. Szereti a szép, a tartós, a tisztességes munkát. Ezzel van a legtöbb baja ma is. Szereti a rendet — beosztotjai kárára — s azt meg is követeli. Beszédes, könnyű szóra bírni. Felcsillan a szeme, mikor a múltról érdeklődöm. Látszik, az volt az az idő, akkor még teremtek jó kőművesek. Emlékszünk még a „bezzeg a mi időnkben” frázisokra. Sokan mondogatják. De kevesebben vannak a Rónai Józsefek, akik nyugodtan mondhatják is! — Jártuk a megyét. Kisebb munkák voltak csak: ta- nácsház-tatarozás, kémény- építés, apróságok. Hétfőn felkötöttük a kerékpárra a pokrócot, ez volt a takaró, a helyszínen meg találtunk szolmát, az volt az ágy. Mindent magunknak csináltunk. Ott a helyszínen: állványokat, bakokat, pallódeszkákat. Lovaskocsival fuvaroztuk az anyagot. — Nehezebben lehetett munkát is kapni? — Akkor még megbecsültük a munkát! Ez a kijelentés is jelzi: a mai korosztály Rónai Józsi bácsinál sehol sincs. Hogy most igaza van-e, vagy se? Kár ezen meditálni. Ismételten mondom: a paksi művezetőnek szerintem joga van ilyeneket mondani. De hallgassuk tovább: — Egy hónapig jártam a kocsmákat. Kőműveseket kerestem, munkavezetőket, valakit, aki tud segíteni. Végül 1950. október 17-én felvettek dolgozni. — De jól emlékszik! — Hogyne emlékeznék. Munkát kaptam! — Sokat mondjuk ma, hogy a művezetőnek nincs meg a kellő rangja. Hogy vélekedik erről a művezető? — Ezen a téren egy kis kavarodás van. Abban az időben egy kőműves 720 forintot keresett, a segédmunkás pedig 400 forintot. Ez ngay különbség volt. Mára úgy alakult a helyzet, hogy a kőműves keres 4—5 ezer forintot, a segédmunkás pedig 3—4 ezer között. Akkor természetesen a művezetőnek is nagyobb rangja volt, a leglényegesebb, hogy ő vette fel az embereket, ő is küldte el. Tartottunk tőle. — Mi az, ami sok embert elrontott? — Úgy látom, szívesebben visszamenne dolgozni? — Sajnos, az egészségem nem engedi. — Ekkora energiával, ami magában lakozik, hogyan tudott megmaradni harminc évig egyetlen vállalatnál? — Apám szintén 30 évig dolgoztt egy malomban. Ezt tanította nekem is. „Légy igyekvő, becsüld meg a munkádat” — mondogatta. A fiatalságom itt fogyot el, a csendesebb éveket, amikor már kevesebbet tud teljesíteni az ember, azt is itt szeretném eltölteni. Különben is jól érzem magam... Az asztalosok finom emberek. Ilyen Barina Ferenc is. Talán azért ez a nyugodtság, a biztonság, a szelídség, mert az asztalosok könnyedén formálják az anyagot. A fa engedelmeskedik a kéznek, de csak akkor, ha értenek hozzá. Barina Ferenc úgy szökött vissza a szakmához, sajnálja, hogy ma már megszűntek az igényes kézimunkák, nem kell bútort gyártania. Tudja, hogy a tömegtermelés megváltoztatja az embereket is, őt magát is, mert Hímmel Mihály Steiner Gyuláné Prim Ferenc azt mondja: „A széria munkát szeretjük, abban van a pénz”. — Hát mi ugyancsak egy kócerájban dolgoztunk az ötvenes években Tolnán. Nem volt gép, anyag sem rendesen. A mesteremnél bútorasz talosságot tanultam, a vizsgamunkám egy konyhabútor volt. Amikor Szekszár- don megalakult az asztalosüzem, én is jöttem, azóta bejáró vagyok — mondja egy- szuszra, amikor elmondom jövetelem célját, hogy az alapítókat szeretném megismerni, megismertetni. — Mikor volt a legnehezebb? — A hatvanas évek elején. Amikor sok embert elbocsátottak. A műhelyben felére csökkent a létszám, csak a régieket tartották meg. Szerencsés voltam azzal, hogy nem vagyok vándormadár. Aztán hetventől ismét sok munkánk lett, ezzel egyenes arányban nőtt az elismerés is. Most érződik, hogy stagnál a szakma, mert nagyon mennek az emberek. Tavaly voltunk 16-an a brigádban, az idén már csak 9-en. — Azt mondta, hogy a tömegmunkát jobban szeretik? — Igen. Többet lehet vele keresni. — De akkor meg nincs szép munka! — Hát ezt össze sem lehet hasonlítani még azzal sem, amit tíz évvel ezelőtt csináltunk. Ma már nincsenek olyan képzett szakemberek sem. Kevesen is maradnak meg a szakmában. Elmennek hajósnak, sofőrnek, a tavalyiak közül is csak ketten maradtak. — Kiállna . versenyezni a 'fiatalokkal? — Bármikor. — Fusizni szokott? — Fiatalabb koromban, ma csak a haveroknak. — Többször beszéltem tolnai építőkkel, mindegyik azt mondja, hogy nem jár el munkaidő után dolgozni. Mi ennek az oka? — Csak itt Szekszárdon divat a hétvégén dolgozni. Nekem nem lenne szívem elkérni napi 6—700 vagy ezer forintot. Azt mondom, aki igazán jó szakember, az nem megy el fuserálm! — Miért haragszik, ha haragszik?. — A rendetlenségért örökké morgok. o Himmel Mihály hamar feltalálja magát. Azt hiszem, szeretik a beosztottjai. Takarékos, de nem garasos. Köny- nyen tanul, az újat hamar megszokja. Nem ragaszkodik mindenáron az íróasztalához. Húsz évvel ezelőtti személyi anyagában szerepel: Rónai József —————~_________ „Elveszik a részletekben, dolgozik és nem dolgoztat”. Ö is tolnai. Az pedig jelent valamit, ha öt alapító közül három ebből az építőiparáról híres községből kerül ki. Himmel Mihály hajós szeretett volna lenni, de kőmű- vestanoncnak állt. — A rokonságom minden tagja hajós volt. Természetesen én is ezt tervezgettem gyerekkoromban. De mire felcseperedtem, pont addigra volt veszélyes a vizen. Sorra robbantak fel a hajók. Megijedtem. Választani kellett. A kőművestanoncok kaptak csak fizetést, hát oda jelentkeztem. — Volt akkor munka? — Hogyne. A felszabadulás után egészen 1949-ig protekciós alapon évente tudtam a szakmában dolgozni egykét hónapot... Amikor megkezdődött Székesfehérváron az építkezés, akkor találtam állandó munkát. Ott lettem teljesítményelszámoló. Később visszajöttem Tolnára, a szövetkezethez dolgozni, ott is normás lettem. Mikor átkerültünk a Magasépítő Vállalathoz akkor norma- és bérfelelős voltam egészen 1953-ig, ez mai szemmel munkaügyi osztályvezetőnek felel meg. Később átkerültem a megyei tanácshoz a felügyeleti szervhez a vállalat munkájának segítése irányítása volt a feladatom. Közben elvégeztem a technikumot. — Mikor került vissza a TOTÉV-hez? — Hatvanban saját kérésre visszahelyeztek a vállalathoz a műszaki osztályra. Az előkészítéssel foglalkoztunk. — Említette, hogy minden munkahelyen kell a folyamatos munkához régi dolgozó is. — A munkák előkészítése, a tervek egyeztetése most már húsz éve feladatkörömhöz tartozik. A vállalat sajátosságainak megfelelő munkát szabad csak elvállalni. Ezt pedig csak az érzékeli aki évéket dolgozik egy helyen. Tudni kell, milyen anyagokkal dolgozunk, milyen gépeink vannak, milyen a szakmai összetétel. Ezt csak gyakorlattal lehet, itt nem számít a friss diploma, vagy a máshol szerzett szakmai gyakorlat. — Ön szerint az osztályvezetőnek .kell a „legokosabbnak” lenni az osztályon? — Véletlenül sem. Sőt, most is dolgozik nálunk közgazdász, biztosan többet tud a maga területén, mint én. Az az én elvem, hogy a beosztottak ismerjék a részfeladatokat, de azt hibátlanul, Barina Ferenc az osztályvezető pedig tudja összegezni és irányítani a munkájukat. — Nem félti az íróasztalát? — Hatvannégyben műszaki osztályvezető lettem. Hetvenben veszteséges volt a vállalat, leváltották a vezetést, köztük engem is. Úgy dolgoztam utána, mint addig. Két éve vagyok újból osztályvezető. — Mi a véleménye a vállalatáról? — Jól felkészült, a fejlődéssel lépést tartó vállalat. Sajnos, romlott a munkamorál, és ez látszik a minőségi munkán. — Elégedett? — Nincs okom panaszra! o Udvariatlanság az alapítók közül utolsónak hagyni Steiner Gyulánét. Az szolgáljon mentségül, hogy itt nem is kívánjuk emlegetni a harminc évet. Gyorsan „feledjük el”, hogy mi célból fogtunk az íráshoz és az olvasáshoz. — Valika! Szólíthatom így? — Igen. Mindenki így szólít a vállalatnál. — Azt mondják, a titkárnők „szőrősszívűek”. Igaz ez? — Tőlem semmi sem függ. Igyekszem mindenkinek mindenkor mindent elintézni. Sokszor keresnek, mert ismerem az embereket, igaz, inkább a régieket, az újabbakat már nem annyira, azt hiszem, gyorsan elintézek mindent. — Egy kicsit misztikus a titkárnők élete a kívülállók szemében. Milyen feladatai vannak? — Reggel fél nyolckor kezdek. Felbontom a postát, az igazgató elvtáTs engedélyezte, hogy azokat a leveleket is elolvashatom, amelyek személyre szólóak. Nekem kell a jegyzőkönyveket vezetni az igazgatói tanácsüléseken részt venni. Előjegyezni a „vezér” programjait, néha egyeztetni azokat. — Milyen vállalat a TÓTÉ V? — Saját vállalatomról csak nem mondok rosszat! Sőt... Nagyon sok ember, miután elment a vállalattól egy idő után visszajött. Hát az én szememben ilyen a TOTÉV. Valikénak haragosa nincs a vállalatnál. 1950. novemberében gépírónőként 'helyezkedett el, most 4000 forint a fizetése, őt is elérte a gépíró- nők betegsége, az ínhüvelygyulladás. öt ember. Összesen 150 évet dolgoztak a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalatnál. HAZAFI JÓZSEF
