Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
©NÉPÚJSÁG 1980. október 12. Múltunkból I — Régóta szeretnék beszélgetni egy sikeres művezetővel. Olyannal, akit dicsérnek a beosztottai és a főnökei is. Bevallom, nehéz dologra vállalkoztam. A műszergyárba szívesen járok vissza, könnyebben találok riportalanyokat is. Ezt azért is mondom, mert régi munkatárssal beszélgetek, így hát jogos a te- geződés. Ennyi kitérő után jöjjön a kérdés: Luspai József művezető sikeres ember, olyan vezető, akit becsülnek lent is, megfőni is. Szeretsz művezető lenni? — Azt hiszem, nem leszel megelégedve velem. Lehet, hogy azt mondják, ez az ember egy jó művezető, de én mégis szeretnék visszamenni esztergálni. Sőt. Két éve már majdnem sikerült is. Az alkatrészgyártásban voltam, amikor megérkeztek a hatorsós automata esztergák, rögtön jeleztem, hogy szeretnék a későbbiekben ott dolgozni. Bele is egyeztek. Csak később jött a szöveg. Vállaljam el inkább a GYGO-cso- port vezetését, az könnyebb is, meg szülkség van rám, és a többi... Érdekelt a gyártóeszköz-gazdálkodás, meg gondoltam, hogy ott mégsem a vezetésen van a hangsúly, hanem a tervezésen, a szervezésen. Szépen lassan azon kaptam magam, hogy tizennyolcán vannak a csoportban, a raktárak irányítása is hozzám tartozott, végül kiderült, én vagyok a szerszámműhely egyik művezetője. — Miért menekültél az alkatrészgyártásból? — Azt te is tudod, hogy mennyire szervezetlen a termelés, az alkatrészgyártás. Majdnem tíz évig voltam az automata-műhely művezetője, ez egy kicsi t megviselte az idegeimet. » — Országos gond, erről manapság. nagyon sokat beszélünk, hogy a középvezetőkkel valami baj van, rossz a helyzetük... De konkrétan ezt még nem tudtuk megfogalmazni. Elmondanád? — Először: kevesebb a fizetése, mint egy kiemelt szakmunkásnak. Pedig van olyan szakértelme, ugyanakkor a felelősség sem hasonlítható össze. Ha én kiemelt szakmunkás vagyok, az a feladatom, hogy a szaktudásomhoz mérten a pontos, a fontos és a nagy szaktudást igénylő munkákat elvégezem. Van egy értékes gépem. Ezért felelek. A művezetőnek hatalmas műhelye van, annak az értékét csak milliókban lehet kifejezni. Ott dolgozik 20— 30—50 ember. Olyan emberek, akik érzékenyek, családi problémáik vannak, szeretnek, vagy nem szeretnek dolgozni. Azt hiszem, ez már a második problémakör volt. A következő: tőlem elvárják, hogy termeljek — végig alkatrészgyártásról van szó — sokat, jót, és határidőre. — Ezért nem akarnak a jó szakemberek vezetők lenni? — Nem vállal egy kiemelkedő szakmunkás ekkora rizikót. A tetejében még ő van fölényben, mert tudja, hogy a művezető sokszor szorul rá, nap mint nap csak kérnek tőle, ő 'meg teljesíti, féltik, vigyáznak rá, tehát tökéletesen elégedetten mehet haza a műszak után. I — 'Ezért latolgatja sok társad szerte az országban, hogy abbahagyja az egészet? — Ezért is. Nagyon sok művezetőről tudok, aki visz- szament már gépre dolgozni, vagy egy idő után kért más •beosztást. Sajnos, az az igazság — az én esetem is bizonyítja —, hogy nehezen lehet kiugrani ebből a beosztásból. De elég a siránkozásból, meg nem is akarom sajnáltaim magamat. — Milyen módszerrel dolgozol? — „Mutasd meg”-módszer az enyém. Nem elég beszélni a munkáról, hanem oda kell állni a gép mellé. Jó, jó, el kell tudni mondani is, de a legjobb, ha a tettek is a művezető eszköztárában vannak. Véleményem szerint csak az a jó művezető, aki gyakorlatilag is ért a munkához. — Sokat beszélünk, hogy ti vagytok a zsemlében a szalámi. Alulról is felülről is harapnak. Hogyan lehet ezt kivédeni? — Most nemtetsző dolgot mondok, lehet, hogy a szerkesztőd ki is húzza, jobb előre felkészülni... I — Mondjad csak nyugodtan! — A művezetőnek inkább a dolgozó mellé kell állnia! — Ez tényleg nemtetsző dolog. Olyan nincs, hogy is-is? — Ritkán esik egybe a gyárvezetés és a dolgozó érdeke. Nagy általánosságban ugyan egy az érdeke itt a műszergyárban mindenkinek. Csak apró dolgokban van eltérés ... — Például? — Egyszerű dolgot vegyünk. Van egyetlen alkatrész, amelynek az elkészítési ideje egy perc. A gyár és a népgazdaság érdeke az, hogy ezt minél rövidebb idő alatt elkészítsék. Tehát az osztály- vezetőm arra törekszik, hogy ezt aZ alkatrészt ezután 0,8 perc alatt készítsük el. Aki a gépen dolgozik, napi nyolc órát, ugyanazon a munkán hetekig, annak a közvetlen érdeke, hogy ne egy perc legyen a normaidő, hanem 1,2 perc. Ott azért még nem tartunk, hogy elvárhatnánk a teljesítményben dolgozó emberektől; az egészet figyeljék, ne csak az övékét. Néha erre rá is fizetne. A művezetőnek mérlegeim kell. ő tudja, hogy holnap elromlik a gép, nem lesz alkatrész, a hét végén, már lassabban megy a munka, és így inkább a dolgozó mellé áll. I — Így még mindig sötét az ügy. — Nekem eredményeket kell felmutatnom. Rossz a szervezettség, helyenként öregek a gépek, a szerszámellátás sem a legjobb, az anyag- biztosításokkal is van baj. Holnap ezekből adódóan meg kell kérni az embereket, hogy álljanak át más munkára. Holnapután ismét. Eredményt csak akkor tudok felmutatni, ha érzik az emberek, hogy mellettük állok. Tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, de aki dolgozott üzemben, az tudja, hogy így van. Manapság mást, jobbat nem tudok. — Régóta beszélünk, meg propagáljuk is, hogy programszerűen kell dolgozni. Ez nem érvényes? — A program csak annyira jó, amennyit meg lehet belőle valósítani. Mi még. nem tartunk ott, hogy biztosan számolni lehetne a munkaerővel, a géppel, az anyaggal. Hol ez van,- hol amaz, együtt ritkán van ember, gép, anyag. A programjaink még csak mankók. Segítség ahhoz, amit szeretnénk elérni. — De hát azért vannak a vezetők, hogy irányítsák a munkát. Ebben pedig legtöbbet a művezetők tudnak tenni! — Tudom. A legjobb vezetési módszer: — nekem is tanították — csak akkor beleavatkozni a munkafolyamatba, ha probléma van. Nem lehet megvalósítani, mert örökké probléma van. Ez nemcsak műszergyári jelenség, országos. Ahol alkatrészeket állítanak elő, ott még mindig szervezetlenség uralkodik. Ma már bizonyítani is tudom: alkatrészgyártóé művezető koromban, amikor elmentem két hét szabadságra, mindig egy forgató- könyvet adtam át a csoport- vezetőknek a feladatokról. Amikor visszajöttem, annak csak ötven százalékát tudták teljesíteni. Itt a szerszám- műhelyben ugyanezt megcsináltam; 95 százaléka a két hét alatt megvalósult. Tehát ez a különbség a két terület között. És ez teszi tönkre a művezetőket. — Ezek szerint sokkal több munkájuk van az alkatrészgyártóknak, mint nektek. Ha ezután ők több fizetést kapnának, nem reklamálnál? Az igaz, hogy ritkán ígérek. De, ha ígértem, akkor akár szombat-vasárnap is dolgozom. Itt jön az, hogy akkor a „társaság” is benne van a „buliban”, a srácok segítenek. Nagyon lényeges: legyen az embernek hitele. — Elkerülhetetlen dolog, hogy a művezető fegyelmezzen is néha. Ha tudják a beosztottak azt, hogy mellettük állsz, mint az előbb mondtad, nem élnek vissza vele? — Sokkal szigorúbb lehetek, mint bárki más. Elég egy erősebb szemvillanás, és ért belőle bárki. Ezért említettem; a leglényegesebb dolog, legyen hitelem az embereknél, meg a közvetlen főnökömnél is. — Ezért merted átrendezni a szerszámműhelyt a főnökeid engedélye nélkül is? — Azon soha nem szabad gondolkodni, hogy mit szólnak érte. Hanem azt kell jól átgondolni, mit, miért és hogyan akarok. Régen tudta mindenki; a szerszámműhely elrendezése ma már nem felel meg a korszerű igényeknek. Lassan indult be az átrendezés, íróasztalnál tervezték meg, külső egységek feladata volt a gépeket olyan sorrendbe rakni stb. Erre nem volt időnk. Nekiálltunk a fiúkkal. S nekünk tetsző módon kialakítottuk a műhely arculatát. Vagyunk ötve- nen, azt kellett elérni, hogy negyvennek tetsszen az új munkahely. Kész tények elé állítottuk a vezetőket. Azért jogosan kaptam, hogy nem kértem engedélyt. A korszerű, áttekinthető, szép műhelyért meg dicséretet. A kettő kiegyensúlyozta egymást. Végül aztán kiváló dolgozói kitüntetést kaptam. — Kaptál már fegyelmit 1962 óta? — Írásbeli figyelmeztetőm már van egy dossziéra való. Ezek nem fegyelmik. Megrovást még sohasem. Általában olyanokért kaptam ezeket a figyelmeztetéseket, ami nem közvetlenül az én hibámból eredt i — Kijössz a napi nyolc órából? 1848 októberétől, amikor a Pákozd irányából visszavonuló szerb seregek, Ozoránál kénytelenek voltak letenni a fegyvert, s így továbbvonulni, a megyében nyugalom honolt, mindaddig, amíg 1849. február első napjaiban meg nem szállt bennünket az osztrák császári sereg. Nugent császári főhadszenmester hűségnyilatkozatot követelt a megyétől, olyant, amelyben a megye hűségét fogad az osztrák császárnak. El is készült ez a nyilatkozat, de az osztrákok Visszautasították, mélyebb hódolatot követelve. Az is elkészült. Ezt már elfogadta az osztrák parancsnokság, s továbbította azt a császárnak. lAmíg a megye áruló vezérkara, élén Augusz Antallal, elfogadja és támogatj'a a? osztrák uralmat, ellenszegül annak a megye lakossága. A lakosság haragja azonban nemcsak a megszálló katonaság ellen irányul, amiatt is elégedetlen, mert a jobbágyfelszabadítás során a felszabadítottak több mint felének egyetlen barázda föld sem jutott. (A házas és ház nélküli zsellérek nem kaptak földet az 1848-as jobbágyfelszabadítás során, csak a telkes jobbágyok.) A több forrásból eredő elégedetlenség jól tükröződik a paksi bírónak 1849. március 9-én kelt terjedelmes jelentésében. Miről számolt be a paksi bíró az áruló Augusz Antal alispánnak? Mindenekelőtt cáfolja azokat a — véleménye szerint széliében elterjedt — híreszteléseket, melyek szerint a dunaföldvári elégedetlenkedő parasztok több ezres tömege Paks ellen indult.; Arról is említést tett, hogy a községben, — s ez igaz, — a szegény emberek szervezkedni kezdtek, csoportok jötték létre, ' amelyéktől megrémült a község vagyonosabb rétege. A beszámoló szerint azonban ezek a csoportok lassan széthullottak, tékintve hogy külső segítség számukra nem érkezett. A levél második pontja azokról az eseményekről számolt be, amelyek a Duna vonalán zajlottak. Tudniillik, a Dunántúl az osztrák sereg megszállása alatt volt, a Duna—Tisza köze azonban a magyar független kormány ellenőrzése alatt állt. A Duna tehát elválasztotta a szembenálló feleket. A függetlenségért harcoló magyarok azonban többször is átkeltek a Dunán, és kisebb-nagyobb akciót vezették a megszállók és lakájaik ellen. A jelentés nem említi a pontos dátumot, — valószínűleg március első napjaiban volt az esemény. — déli 12 órakor a biskói révnél egy 10—12 főből álló sereg átjött a Dunán, és egyenesen a városházára ment. A csoport vezetője egy' katolikus pap volt. A csoport a vá-. rosházán gyülekezett tömegnek beszédet tartott. De hogy miről szólt a szónoklat, a bíró nem tudja, mert állítólag az elöljáróságtól senki sem volt jelen. — (Lehet, hogy csak menteni akarta ezzel az apparátust a bíró.) A gyűlés után a csoport magához rendelte a város bíróját, akivel közölték, ha a város igényli, akár 4000 fegyveres ember is a segítségükre siet a Duna—Tisza közéről, s kiűzhetik a városból az osztrák seregeket. „ ... ezen tüneményre meglepetve lévén körül tekintettem, de látva azoknak sokaságát, kiktül a józan gondolkodásúnknak rettegni kell, a fent álló rendelet érteimében a csapatot letartóztatni nem merészeltem, de azonnal el is távoztak, és a felső Zádor révben a Dunán átkelték” — írja a bíró az alispánnak. / Ezt követően a bíró tanácskozásra hívta a városi esküdteket és a jegyzőket, akik ál- mélkodva hallgatták a történteket, de nem tehették semmit, oly annyira tehetetlenek voltak, hogy a Kalocsáról érkezették a zádori révnél elkötötték a ladikokat és azokkal mentek vissza a Duna túlsó partjára. Végül megjegyzi — fél mondat erejéig —, hogy „a tömeg között éljenzések történtek, de kik által, kivenni nem lehetett”. Vagyis Paks lakossága üdvözölte a szabad országrészről érkezett fegyveres csoportot. A levél harmadik pontjában arról számol be a bíró, hogy a lakosság közül néhá- nyan illegálisan falragaszokat helyezték el a város'déli részén, s népgyűlésre hívták a lakosságot. A bíró nagyon tendenciózusnak tartja az eseményt,' mert előtte való nap vonultak be Paksra a császári seregek. A bíró ezúttal is félelmének adott kifejezést. mert mint írta, valószínűleg olyan csoportok működtek a városban, amelyektől joggal félhet a várps vagyonosabb rétege. Velük szemben szinte tehetetlenek a város vezetői, mert, ha le is fegyverzik ezeket a csoportokat, újöbb fegyvereket szereznek, s akkor esetleg emberélet is áldozatul eshet. A negyedik pontot szó szerint idézzük a bírói jelentésből: „A tisztelt katonaság parancsnoksága megérkeztével 3 ágyúit a felső révhez felvontatván a dunai részre lövöldöztetek, alig hogy a kom* pót ált vivő egyének a dunai részre érkeztek — ezek után rendeletképpen kiadva lön a tisztelt katonaságnak minden tékintetbeni ingyeni ellátása, hihető azon tekintetből, mintha a fönt írt eseményék az elöljáróság, vagy lakosság józanabb része beleegyezésével történt volna — minthogy pedig közel 600 váltóforintra rúgna azon költség, amely e tekintetben a városit sulytaná. esedezünk, méltóztassék részünkre annak útján a ter- 'meszitvénybeli és élelmiszerek tegnap történt kiszolgáltatásáról annak útján megnyugtatást eszközlleni, azonban nem célunk ez érdemben panaszt emelni, egyedül önnön hibánk nélkül békövetkezett ezen terhelést a városra nézve enyhíteni szándékunk.” Tehát kiderül a jelentésből, hogy az osztrák csapat ellátásáról a lakosságnak kellett gondoskodnia, s hogy a terhet a város vezetői átháríthassák, a megyétől kértek jóváírást. Úgymond, nem céljuk panaszt tenni, de — biztos ami biztos, jó ha tud az eseményről a megye is. A jelentésnek még egy negyedik pontja van. Ebben a pontban arról tudósítja a megyét, hogy a Malom utcai Horváth János két személyt ladikkal átvitt a Duna túlsó felére, annak ellenére, hogy parancsban hirdet teteti ki a dunai átkelés tilalma. A tilalmat megszegő Horváth János tette igen népszerű volt, mert a jelentés szerint, nagy tömegek nézték végig az eseményt. Javaslatot tesz a bíró Horváth felelősségre vonására. Végül az ötödik pontban megnyugtatja a vármegye alispánját, hogy az osztrákok proklahiációja változatlanul ki van függesztve a városban, a lakosság olvashatja a megszállók parancsait, utasításait, s ezek betartása és betartatása lehetséges. Csupán abból eredhet a város elleni feljelentés az alispánnál, hogy a proklamációt a szél letépte, s ezért rövid időre bevitték a városházára, de ezt követően kifüggesztették. Az osztrák megszállás első napjai így teltek tehát Pakson. K. BALOG JÁNOS — Sőt... Javaslom, hogy ötszáz forinttal több legyen nekik, mint a kiszolgáló egységben dolgozóknak. Ugyancsak tovább differenciálnék a szereidében is, nekik lefelé. — Ellentmondásban vagyunk. Azt mondtuk az elején, hogy a Luspai Jóska az egy sikeres művezető. Erre te végig a nehézségeket mondod. Ugyanakkor a fentebb említett gondok ellenére mégsem rosszul, hanem jól dolgozol. Azonkívül, hogy érted a szakmát, és így könnyebben irányíI tod a munkát, milyen elvek szerint dolgozol? — Bárkit megkérdezel, aki szereti a munkáját, az sohasem a szépségéről beszél, hanem arról, ami hiba, és szeretne rajta segíteni. Ezt tisztázni kellett. A kérdésre... Elvem, ha valamit megígérek, azt tűzön-vízen végrehajtom. — Manapság már igen. Esetleg otthon még egy-két órát dolgozom a papírmunkán. Régebben a napi nyolc óra tizenkettő volt. A gondolkodási időt nem számítom, amikor jár az eszem kereke, de közben otthon dolgozom valami házi munkán. I — Hány kitüntetést kaptál? — Hármat, vagy négyet? Nem is tudom. Van miniszteri kitüntetésem, kiváló művezetői jelvényem, kétszer- háromszor voltam kiváló dolgozó is. — Ezek szerint megbe- sülnek. — Meg. De meg is kérik érte a munkát! I — Köszönöm a beszélgetést. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Luspai József művezetővel
